Önkéntes véradó

Már nagyon bántam, hogy hagytam magam rábeszélni. Nemrég töltöttem be a 30-at, de még életemben nem adtam vért. Igaz – főleg a munkatársamtól, aki már platinaérmes véradó volt – nagyon sokat hallottam arról, hogy ez minden embernek – aki csak megteheti – a kötelessége lenne, meg hogy lehet, holnap éppen én szorulok majd arra, hogy vért kapjak... bla-bla-bla... de hát mit tegyek, ha egyszer rettenetesen irtózom még a vér látványától is.
Itt ülök már több, mint két órája, szédülök, émelyeg a gyomrom, ahogy érzem a vérszagot, ahogy látom a rendelőből kijövő embereket, akik a tampont a kezükre szorítva, boldog mosollyal az arcukon – hogy eleget tettek humánus kötelességüknek – vonulnak át a másik terembe, hogy ott aztán megbeszéljék egymás között, ki hány hektoliter vért adott le már eddig...

Általában már a picit vadabb horrorfilmeken is rosszul voltam, elég volt, ha a filmben egy csöpp vért láttam, és már csuklottam is össze, akár a kártyavár. Gyakran voltam emiatt a nevetség tárgya. Pedig úgy harcoltam ellene, de bármennyire is erőlködtem, a második, harmadik csöpp vérnél akkor is összecsuklottam. Talán az édesanyámtól örököltem, aki még a mélyhűtött csirkét is a szomszédasszonnyal daraboltatta fel, annyira írtózott a vértől...
Szóval itt vagyok már órák óta, és már az is, aki jóval utánam jött, régen elment. A munkatársam győzött meg, hogy jöjjek el én is, mert most éppen az én – viszonylag ritka – vércsoportomra volt szükség. Ülök az augusztus közepén jellemző csaknem 1000 fokra felmelegedett váróteremben, és már csak egy ember van előttem, aztán nincs menekvés, én vagyok a soron. Ha nem lenne olyan csinos a nővér, aki minden egyes véradót kedves mosollyal kísért ki, megköszönve neki, hogy eljött és segített másokon, már régen elmenekültem volna. A nővér minden alkalommal rámnézett, biztosan feltűnt neki, hogy már órák óta itt várakozom. Vállig érő gyönyörűen hullámos vörös haja volt, szinte világítóan szép zöld szemei – mint az OTP reklámban - karcsú teste, hosszú lábai, formás mellei, gömbölyded feneke – szóval egyszerűen tökéletes, az egyetlen hűsítő színfolt ebben a hófehér, forró, vérszagú rendelőben...

- Nos? – szólt, amikor az utólsó véradót is kikísérte.
- Jön vért adni, vagy csak úgy nézelődik? – mondta megkomolyodva, mert észrevette, hogy fátyolos tekintettel a mellei közé bámultam, ahol egy pici izzadságcsöpp kezdte meg irigylésre méltó útját a két tökéletes félgömb között.
- Öööö... - mondtam nagyon okosan, mivel semmi más nem jutott az eszembe. Felálltam, de amikor a nővér háta mögött a rendelőben megpillantottam egy fehér ládában a vérrel telt áltlátszó műanyag tasakokat, elöntött a halál verejtéke és legszívesebben elfutottam volna.
Szinte úgy tolattam be a rendelőbe és lezuhantam a fehér lepellel letakart ágyra.
- Először? – kérdezte a nővér és mosolyogva nézett rám, miközben készítette a „kivégzőeszközöket“.
- Igen, először... – bólintottam erőtlenül és úgy éreztem magam, mint tizenegynéhány évvel ezelőtt abban a füstös szobában, amikor a csöppet sem fiatal, félholt részeg szomszédasszonyom elkezdte gombolgatni a nadrágom sliccét, és ugyanezt kérdezte tőlem...
- Semmi baj, nem fog fájni, egykettőre megleszünk. – mondta ismét megnyugtató mosollyal az arcán, ami viszont engemet egy csöppet sem nyugtatott meg, mert megláttam kezében a hatalmas tűt, amivel nemsokára meggyilkolja a kezemet...

Próbáltam másra koncentrálni, a melleit figyeltem köpenye kivágásában, de most valahogy ez a gyönyörű látvány sem kötötte le annyira a figyelmemet, hogy ne vettem volna észre, amint a félméteres tűt a kezembe nyomja, fel egészen az agyamig...
Az igazat megvallva, tényleg nem fájt olyan nagyon, de amint elképzeltem, hogyan ömlik a drága vérem az átlátszó tasakba, azt hiszem elájultam, mert a nővér kedves hangját csak valahol messziről hallottam, amint a jószagú, térdig érő, harmatos fűben, gyönyörűen sugárzó napsütésben magyarázza nekem, hogy már nem tart sokáig, rögtön megtelik a tasak... Azt hiszem, ő semmit sem vett észre, csak azt látta, ahogy ott fekszem behunyt szemmel...
- Na, kész is... – tértem magamhoz, amint a nővér az illatos, enyhe szellőben hullámzó fűben hozzámlépett és a kezemre szorította a fertőtlenítőszeres tampont.
- Viszontlátásra! – szóltam erőtlenül, ahogy magamhoz tértem az ájultságból és rögtön ugrottam is az ajtóhoz, nehogy véletlenül közelről lássam a zacskóba zárt véremet...
Azt már megint csak valahonnan a távolból hallottam, amikor a nővér nekem háttal állva kedvesen odaszólt, hogy lassan keljek fel az ágyról, nehogy rosszul legyek...
... Éreztem, ahogy a tenger hullámai nyaldosták a lábamat, ahogy a forró homok simogatta a talpamat, hallottam a sirályok sikoltozását, orromat megcsapta a sós tengervíz illata... és az ég... az ég az gyönyörű kék volt... és ott volt ő is, a nővér, eszméletlenül szép volt a fehér köpenyében, ahogy hullámos vörös haja lobogott a hűvös tengeri fuvallatban... futott felém és valamit kiabált.. de a partra csapódó hullámok elfojtották a hangját, nem hallottam őt tisztán...
- ...Az istenért... hová siet ennyire..., mondtam, hogy óvatosan tessék felkelni, ilyenkor leesik az ember vérnyomása... – hallottam a nővér hangját valahonnan nagyon messziről és egy pohár vizet próbált velem megitatni... se tenger, se homok... csak a fertőtlenítőszer illatú rendelő - lassan magamhoz tértem, láttam a nővér vörös haját, ahogy fölém hajolva próbál visszahozni az élők közé...

- Na, jobban van már? – mosolygott rám, amikor már a harmadik pohár vizet is kivedeltem...
- Igen, sokkal jobban... – mondtam, pedig dehogy voltam jobban, az agyamra fehér köd telepedett, gyomrom émelygett, hányingerem volt, szédültem... de szerettem volna elhagyni ezt a vérszagú vágóhidat mihamarabb, hát hazudtam.
Próbáltam felállni. A nővér segített, de a lábaim rogyadoztak, ezért leültetett az ágy szélére és hozta a következő pohár vizet... felém nyújtotta, de aztán végül is letette az ágy mellett levő asztalkára.
- Üljön csak nyugodtan, már nincs több véradó, nem kell sietni... Nem szabad ilyen hirtelen felállni, mondtam, hogy lassan tessék felkelni... – dorgált meg kedvesen.
- Nem éhes? Hiszen ez még jár magának... – jött vissza a váróterem felől, kezében egy tányéron két pici virslivel, egy darab kenyérrel és egy pohár vörös borral.
- Szóval tényleg igaz... - jutott az eszembe, mert a munkatársam gyakran mondogatta, hogy a véradás után mindig kapnak egy pohár vörösbort a vörös vérsejtek pótlására és kaját is ..– azt hittem, csak hülyéskedik. Egy húzásra kiittam a bort, a virslit viszont letettem az asztalra, ez most még túl nagy feladat lett volna émelygő gyomromnak.
- Feküdjön csak le nyugodtan, pihenjen picit, én még elintézem a papírmunkát, kb. tíz perc múlva jövök, addig pihenjen. – mondta kedvesen a nővér és vállamat megfogva gyöngéden ledöntött az ágyra.

Lefeküdtem. Igaz, először úgy éreztem magamat, mintha egy viharos tengeren hánykolódó csónakban feküdtem volna, de aztán lassan minden megnyugodott, a szédülésem megszűnt, a gyomrom sem émelygett már... lehet, hogy a gyorsan kihörpintett bor hatására, de hirtelen az egész testem elernyedt, kezeim élettelenül lógtak az ágy mindkét oldalán... Félálomban még hallottam, ahogy a nővér a szomszéd szobában a papírokkal matat, de aztán álomba merültem vagy inkább zuhantam...
- Na, kész vagyok, hogy van? – hallottam hirtelen a nővér hangját teljesen közelről. Önkéntelenül is összerezzentem, és megmondom őszintén, picit meg is ijedtem, mert már ki tudja merre jártam álmomban... A lényeg: az ágy mindkét oldalán lógó kezeimet hirtelen felkaptam... – ...volna, hiszen pontosabban csak a bal kezemet tudtam, mert a jobb pontosan az ágyam mellett álló nővér két lába közé csúszott. Ha akartam volna sem tudtam volna ilyen pontosan elmarkolni azt, amit most a tenyeremben tartottam... Néhány másodperc kínos csönd következett. A nővér tisztában volt azzal, hogy a mozdulatom egyértelműen nem volt szándékos, szerintem ezért is nem tudta, mitévő legyen. Csak állt, én sem mertem mozdulni, kezemben a nedves forróságot árasztó puncijával bámultunk egymásra. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy feleszmélve ebből a kínos helyzetből lekever egy pofont... vagy fogja a tűjét és bosszúból még két liter vért lecsapol belőlem... de nem ez történt. Ahogy lélegzetvisszafojtva próbáltam kihúzni kezemet a lábai közül, azt vettem észre, hogy szemeit becsukva gyöngéden összeszorította a combjait – így, bármennyire is akartam (persze, azért annyira nem is akartam.. :o) ), nem tudtam kihúzni a kezemet.

Azt talán mondanom sem kell, hogy – azon a néhány deci véren kívül, amit a nővér nemrég lecsapolt belőlem – az összes bennem maradt vér ebben a pillanatban a farkamba összpontosult, szinte beleszédültem... Mivel még mindig a hátamon feküdtem, bő sortomon nem lehetett nem észrevenni az indián wigwamhoz hasonlító sátrat... A nővér még viszont saját magával volt elfoglalva, behunyt szemmel, csípőjével óvatos előre-hátra mozgásba kezdett, forró punciját a tenyeremhez, csuklómhoz dörzsölgetve. Barlangos testecskéim szinültig teltek vérrel, magamban hálát adtam az égnek, hogy első véradóként csak néhány deci vért adhattam, így maradt bennem még elég, ami most megtöltheti őket – farkam majd elpattant, olyan keményen ágaskodott...
A nővér végre kinyitotta a szemét és rám nézett, de a finom csípőmozgást egy pillanatra sem hagyta abba. Éreztem, hogy a forróságtól már amúgy is nedves pici bugyija most még nedvesebb lett. A pofontól most már egy csöppet sem félve teljesen felbátorodva bal kezemmel megsimogattam kőkemény mellét a fehér köpenyen keresztül.
- Na lám.... – mondta mosolyogva, reszkető hanggal, amikor a sátramra tekintett.
- Na lám... – mondtam én is szintén reszkető hangon, amikor gyönyörű melleit – pici gyügéskedés után kiszabadítottam a fehér köpeny alól csipkés melltartójából. Ha léteznek tökéletes női mellek, ezek azt hiszem azok voltak!

Én nem vagyok a hatalmas női mellek elkötelezett híve, neki is inkább olyan közepes méretűek voltak, így első saccra 75B, de a formájuk egyszerűen tökéletes volt: gömbölydedek, kemények, pici vörösesbarna bimbókkal és az egész még meghintve aranyos kis szeplőkkel. Bal kézzel – lehet kicsit talán ügyetlenül, de hát az ügyesebb jobb kezem a puncijával volt éppen elfoglalva - simogattam az érzéki halmokat, a kemény mellbimbókat, és próbáltam róla lefejteni a fehér köpenyt... Végre sikerült kigombolni az összes gombot, a köppeny szétnyílt és előtűnt feszes hasa, csipkés fehér tangája, formás combjai. Tangáját félrehúzva simogattam nedves punciját és alig vártam, hogy leszedjem róla a bugyit is és végre szemem elé táruljon az a gyönyörű lótuszvirág. Jobb kezemmel benyúltam a bugyiba, ballal pedig próbáltam lehúzni róla – elég nehezen ment, mert egyre gyorsabb ritmusban ficánkolt... Végre sikerült róla leszednem, és letolnom egészen a bokájáig, egyik lábát picit megemelve kilépett a bugyiból, másik lábával hátrafelé rúgott egyet és a bugyi a véres tasakokkal teli láda mellett landolt. Ahogy vártam, a puncija is egyszerűen gyönyörű volt - habár így magunk között mondva, én még csúnya puncit nem láttam, mindegyik szép.. :o) - simára borotvált, csak egy vékonyka vörösesbarna csíkocska húzódott végig a vénuszdombján, kisajkainak megduzzadt nedves redői kívánatosan bújtak elő a nagyajkak közül én pedig gyöngéden simogattam a szőrcsíkocska alatt rejtőző kemény varázsgombot...
Egyre gyorsabban, zihálva lélegzett, csukott szemmel, állát megemelve, arcát felfelé fordítva élvezte ujjaim játékát...
- Lássuk csak, mi is rejtőzik itt... – fordult felém hirtelen és elkapta a sátoromat... már épp ideje volt, mert attól féltem, szétszakad a sortom. Fenekemet megemeltem, hogy könnyebben lehúzhassa a gatyámat, és végre kiszabadította kőkemény farkamat.
- Nnna... – mondta, és én nem voltam teljesen tisztában azzal, mit is jelent ez az ő olvasatában. Vajon meg van elégedve a mérettel, vagy talán kicsinyli... de ez csak úgy átfutott az agyamon, mert olyan ügyes kézimunkába kezdett, hogy ezen már tovább nem is törtem a fejemet. Farkamat marokra fogva húzogatta, újra behunyta szemeit, szélesebb terpeszbe állt, és másik kezével csuklómat megfogva diktálta a punci-simogató ritmust...

Megmondom őszintén, pár másodperc múlva muszáj volt a véres tasakokkal teli dobozra néznem, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmemet, mert rövid időn belül elmentem volna ügyes kezemunkájától kifolyólag... Egész testem megborzongott, gyomrom rögtön émelyegni kezdett – ennek viszont most kivételesen örültem, mert így nyertem pár percet és nem fenyegetett az, hogy idő előtt elmegyek, még mielőtt bármire sor került volna...
Nem kellett sokáig várnom, mert csuklómat megszorítva eltolta kezemet a puncijától (egész kézfejem lucskos volt a puncinedveitől... ), egyik lábát átvetette felettem, farkam fölé guggolva, kezével a bejárathoz irányítva nagyon óvatosan rácsusszant. Megint a tasakokra kellett néznem, mert azt hittem, abban a pillanatban, amikor magába fogadta kőkeményre duzzadt farkamat, ellövöm magamat. Atyám, fantasztikus érzés volt. Puncijának forró, remegő belseje egy falásra elnyelte rudamat és egyre gyorsuló ritmusban táncolni kezdett rajta... Bal kezével melleit simogatta, jobb kezének ujjaival pedig a varázsgombjával játszadozott. Még mielőtt föleszméltem volna a véres zacskók által okozott émelygésemből és bármit is tettem volna, a zsokévá változott nővér elfojtott sikolyok közepette elélvezett. Éreztem, ahogy az orgazmus végigfut a lány testén, és édes görcsök ritmusában puncija megszorongatja farkamat... – hogy el ne menjek, következett egy újabb pillantás a tasakokra...
Zihálva lélegzett, csukott szemmel ült a farkamon, és várta, hogy a görcsök feloldódjanak. Végül kinyitotta a szemét, rámnézett, és rám mosolygott. Mindkét kezével a mellemre támaszkodott, guggoló helyzetből térdelőre váltott, és farkamat egy pillanatra sem engedve édes fogságából lassú mozdulatokkal riszálni kezdte csípőjét, én pedig az őrület határán hol visszamosolyogtam rá, hol pedig a véres tasakokra pillantgattam a szemem sarkából, nehogy már ilyen gyorsan vége legyen az egésznek.

Simogattam a pici bimbókat, aztán a fehér köpeny alatt – ami még mindig rajta volt – selymes fenekét. Ő pedig újra behunyta a szemét, és gyorsította a ritmust.
Atyám, a világ legszerencsésebb emberének tartottam magamat. Éppen a világon létező talán legszebb nőt dugtam – vagyis hogy pontosabban fogalmazzak, inkább ő dugott engem, hiszen hosszú lábai között feküdve hagytam, hogy táncoljon a farkamon... Már ezekben a pillanatokban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezentúl példás önkéntes véradó leszek, hiszen az egész napos várakozás után ez volt a lehető legszebb jutalom, amit csak kaphattam. Mit nekem aranyérem, platina, vagy gyémánt... ez minden szenvedésért kárpótol...
Itt járt az agyam, amikor megint éreztem a nedves punci össze-összeránduló szorítását a farkamon, és a nővérke újabb orgazmusa után hatalmas sóhajjal a mellemre omlott össze, arcomat megcsigázva és letakarva illatos hajával... Talán még ha egyet mozdul, én is elmentem volna, de így még nem léptem át azt a határt, ahonnan már nem lett volna visszaút – így készen álltam az újabb körre. Épp fel akartam őt emelni, amikor a félig nyitott ablakon keresztül kocsifékezést és ajtócsapódást lehetett hallani.

- Úristen, a mentősök... – sikoltott fel a nővér és egy ugrással lepattant rólam, farkam nagy cuppanással csusszant ki a nedves punciból és csillogó makkom értetlenül meredt az égnek...
- Jönnek a vérért, öltözz fel gyorsan! – sziszegte a nővér fogai között és bugyijáért ugrott és a zsebébe nyomta, köpenyét idegesen gombolgatta és én az ágyról lepattanva próbáltam kőkemény farkamat tördelve visszagyömöszölni a nadrágomba.
Ebben a pillanatban egy fehérköpenyes hölgy libbent be a rendelőbe... A helyzet felettébb kínos lett.
- Helló! Á... egy beteg... – jegyezte meg a fiatal hölgy és sokatmondóan a gatyámon éktelenkedő púpra nézett – lehet, hogy csak nekem tűnt úgy - de mintha felcsillant volna a szeme. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egyszerre két nővérrel fogok dugni és hatalmas orgiába fajul majd a mai véradásom, de ebben a pillanatban egy kettesszekrény hátú mentős-egyenruhába öltözött pasas is megjelent az ajtóban, egy hatalmas táskával a kezében és „Jöttünk a vérecskéért„ kiáltással ledobta a táskát a vérrel teli doboz mellé. Rögtön arra gondoltam, hogyha itt ma orgia is lenne, én biztosan nem rúgok már labdába, mert szerintem nekem az egész alkarom nem volt akkora, mint ennek a hatalmas pasasnak lehet a farka. Úgy látszik, ő semmit sem vett észre az egész kínos helyzetből, mert rögtön a hatalmas táska mellé térdelve kezdte szó nélkül bepakolni a véres tasakokat, minden egyes tasakot gondosan lelellenőrizve, a címkén lévő adatokat a kezében levő mappába másolva...

Az idegen nővér még mindig hol engem – főleg a gatyámon lévő sátrat - nézett, hol a nővérre pillantott, aki a bugyiját a zsebében morzsolgatva vérvörös fejjel állt a szekrényhátú pasas mögött. Előttem meg éppen megjelent a homokos tengerpart, ahogy a szekrényhátú pakolta a vért a táskájába... Szóval kezdtem rosszul lenni, lábaim elgyengültek, gyomrom remegett...
- Na akkor én megyek .... – nyögtem ki még maradék erőmmel, és úgy igyekeztem kisurranni a szekrényhátú mellett, hogy ne lássam a vérrel teli tasakokat...
- Viszontlátásra! – kiáltotta még utánam kajánul az idegen nővér, de én már ekkor félig ájultan a véres tasakok látványától alig vártam, hogy végre friss levegőt szívjak...
Kirohantam az utcára. Igaz, a halántékomon éreztem szívverésem zakatolását, zúgott a fejem és ráadásul még a farkam is erősen bizsergett, odakint pedig a nap hétágra sütött, de legalább már nem éreztem azt az émelyítő vérszagot. Lenéztem a gatyámra, a sátor már lankadóban volt, így már nem kellett félnem, hogy az emberek emiatt kiröhögnek. Elvánszorogtam a közeli buszmegállóhoz - épp befutott egy busz, azt se tudtam hová megy, de felugortam rá... Pedig így utólag visszagondolva, talán várnom kellett volna picit és később visszamennem a rendelőbe a nővérhez – de hát utólag már könnyű okosnak lenni...

Napokig, hetekig a véradásom hatása alatt voltam, másra sem tudtam gondolni, csak a nővérkére, akinek még a nevét sem tudtam... Egy ismerősön keresztül egy pszichológushoz is eljutottam, többször voltam nála beszélgetésen – igaz, egy valag pénzbe került – de végül mégis valahogy meggyőzött, hogy a vértől való írtózásom egy olyan dolog, amit - kis akarattal és erővel – mégis le tudok győzni. És én harcoltam ellene, hogy minél hamarabb – attól való félelem nélkül, hogy megint összecsuklom - visszatérhessek a nővéremhez... Keményen edzettem. Horrorokat, thrillereket néztem – nagy élmény volt pl. a „Patológia“ című film... Pár hét után már olyan szintre kerültem, hogy a „Texasi láncfűrészest“ is képes voltam émelygés nélkül akár kétszer egymás után is végignézni...
Amikor nem egész egy hónappal az ominózus eset után egy szál rózsával megjelentem a rendelőben – ismét, mint önkéntes véradó – már nem a vér látványától émelyegtem, hanem attól, vajon mit szól majd a nővér, hogy újra találkozunk...
Az ajtóban viszont egy 150 kilós, talán a naptól is pár évvel idősebb nővér jelent meg, amikor bekopogtam.

Levette a vért, a virágot is otthagytam neki, az előző nővérről viszont semmit sem tudott, állítólag sokan járnak ide gyakorlatra a közeli egészségügyi szakközépből na meg az orvosi egyetemről is – bárki lehetett...
Azóta már rengetegszer voltam vért adni, a környék összes kórházát, rendelőjét végigjártam, a Vöröskereszttől már díszoklevelet is kaptam, mint kiemelkedő teljesítményű véradó, de „szívem nővérével“ sajnos sehol sem találkoztam, így még nem tudta leróni a „tartozását“.
De én bizakodom, valahol majd csak fellelem őt, lehet, úgy, mint nővért, de az is lehet, hogy mint doktornőt...