Odüsszeusz és Nauszikaá igaz története

Forrón s vakítón kelt fel a nap Szkhéria szigete fölött. A meztelen férfi hunyorogva nyitotta ki a szemét. Valami különös hang ébresztette fel, amelynek forrását egy bizonyos testrésze sejtette a legjobban: tudniillik orbitális méretű erekciója volt.
- Hol lehetek? – motyogta magában a férfi, akinek közben eszébe jutott egy-két dolog, többek között az, hogy őt Odüsszeusznak hívják. Látta, hogy testét undok, nyálkás hab borítja, bőrét felmarta a só, és akkor már arra is emlékezett, hogy három napig szívta a brét a tengeren, miután a hajója elsüllyedt. Most, bár pocsékul érezte magát, örült annak hogy él, és megnyugtatta hatalmas merevedése is.
Elkezdett feltápászkodni, amikor újból hallotta a hangot. Apró sikkantás volt, kétségkívül egy lánytól származott. A sikkantást hangosabb sikolyok és nyögések kísérték. Odüsszeusz kíváncsisága most már nagyon erős volt. Körülnézett, de csak bokrokat látott, amelyek mögött egy folyót sejtett. Meztelenül közelebb lopakodott a bokrokhoz, és lekukucskált a folyópartra.
A szíve is majd kiugrott attól, amit megpillantott. A farka pedig keményebb lett, mint valaha.

A sekély vizű görög folyócska torkolatánál öt meztelen lány hancúrozott. Ruhácskájuk a part menti mosógödrökben ázott, két öszvér meg édes jó füveket rágott a gyepen, egyszóval önmagában is idilli volt a kép, ám a látványt nagyban feljavította a lányok viselkedése. Azok ugyanis nyalták egymást.
Az öt közül egy a hátán feküdt, széttárt lábakkal, míg egy csinos kis barna lefetyelte őt. Egy másik a hátán feküdt, és egy hollófekete az arcára telepedett, bájosan mozgatva a fenekét, és halkan sikongatott. A két nyalásba merült leányzó közben ujjazta a saját punciját. Ám a lányok közül a legszebb, egy hókarú szépség, nyakában arany diadémmal, az álldogált. S noha messziről látszott, hogy a szemérme milyen duzzadt és nedves, nem nyúlt magához, csupán a mellét simogatta. Közben szavakat mormolt halkan, s Odüsszeusz először nem értette, de hamarosan rájött: a lány phaiák nyelven egy verset szaval:

Észbontó szerelemmel emészt megint
keserédes Erósz, ez a szörnyeteg.
Hozzám, Atthisz, a gondolatod se száll,
s Andromedához, akár a madár, repülsz...

Ebből Odüsszeusz számos dologra következtethetett: egyfelől ezek szerint a phaiákok földjén jár, amiről nem tudta eldönteni, jó e vagy rossz számára, de most nem is tűnt fontosnak. Az már inkább, hogy ez a hókarú lány bizony a királynőjük. Ki más lenne oly művelt, hogy Szapphót szaval? A kulturális információcsere nem lehet még oly elterjedt ezen a vidéken, Leszboszról verseskötet kizárólag királyi postahajóval juthatott el Szkhériára.
Ezen felül arra is rájött, hogy ez a lány nem kimondottan leszbikus, mint a nyalásba merült társnői. Kesereg, amiért Atthisz megcsalja őt Andromédával, és láthatólag vágyik a testi gyönyörre, de nem akar odáig alacsonyodni, hogy a szolgálóival nyalassa magát. Pedig milyen szép a szemérme, fiatal teste mily tüzesnek látszik…
Odüsszeusz tovább figyelt. A két kényeztetett lány közben elélvezett, és helyet cseréltek, hogy kinyalják azokat, akik nekik a gyönyört okozták. Fényes olajjal bekenték partnernőik testét, akiken csúszkálni kezdett feszes testük, és a puncik síkos cuppanásokkal verődtek egymásnak, majd az ujjak is eltűntek a felizgatott rózsaszín barlangokban. Erre már az aranydiadémos sem bírt magával, ő is feldugta magának egy ujját, és nyögdécselve maszturbálni kezdett.

Odüsszeusz eddig a pontig bírta. Ágat tört le erős markával, lombosat, s eltakarta vele meredő farkát. Ám mindhiába. Ahogy átcsörtetett a bokrokon, a levél lehullt, és a huszonöt centis vérbő fasz látványától a leszbikus gyönyörökbe merült törékeny lányok szétfutottak, mintha vadkan rohanta volna meg őket. Egyedül a királylány maradt a helyén, nagy szemeivel csodálkozón pislantva, kezével a puncijában.
Odüsszeusz – nyolvankilós, kopasz, benga állat – töprengve megállt a meztelen lány előtt, és kedvtelve nézegette. Nemcsak hogy jó segge és gömbölyű mellei voltak, de még a szeme is szép volt. Úgy döntött, megpróbálja megdugni, de úriember módjára. Ezért aztán hirtelen nagyon édes lett és ravasz:
„Úrnőm, esdekelek; ki vagy? Isten? Földi halandó?...”
És a többi, és a többi… több tucat penta, meg hexameteren át nyomta a rizsát Artemiszről, Déloszról, a borszín tengerről meg Apollón oltáráról, mígnem észrevette, hogy a lányka szeme csillogni kezd, melle duzzadni, és már tudta, menthetetlenül beleszeretett.
- És kegyed hogy hívják? – kérdezte végül a férfi, miután monológja kifulladt.
- Nauszikaáá vagyok, a phaiák király, Alkinoosz lánya, Atthisz, a hűtlen strici mennyasszonya - felelte a lány csilingelő hangon.
- Zeuszra mondom! Téged megcsalni? Hogy jutott eszébe?
- Nem kedvesem tehet róla. Elcsábította Androméda, a delphoi boszorkány. Bűvkörébe vonta – análisan.

Odüsszeusz megragadta Nauszikaá fehér kezét:
- Úrnőm! Nem perdül a rokka! Szakadós ma a szál – vágy nehezül rám! Mert sudár szépséged letepert! Szeretőnek, szertőnek kellesz ma nekem már…
A királylány a férfi nyakába borult, és mohón megcsókolta.
- Ó, te nagyszerű, művelt ember! Szavaid épp oly pompázatosak, mint…
A lány megragadta Odüsszeusz irdatlan hímtagját.
- Hágjunk hát Érosz csúcsaira.

Odüsszeusz lefektette Nauszikaáát a selymes füvű partra, mellétérdelt, és csókolni kezdte dús ajkait. A phallusa a lány hasán pihent, összekenve apró köldökét. Mikor a férfi a lány mellét kezdte nyalogatni, az felsikoltott a vágytól. E hangra már bátortalan társnői is visszatértek a partra, s mire Odüsszeusz feje eltűnt a fiatal királylány combjai között, ott folytatták, ahol abbahagyták. Szőrzetük összeragadt egymás nyálától és nedveitől, mellbimbó feszült mellbimbónak, és nyirkos ölek falták egymást mohón a görög föld harmonikus ölén.

Nauszikaá szinte rögvest elélvezett, amikor Odüsszeusz felnyársalta őt huszonöt centis izmos faszára. A lány türelmetlen mozdulatokat tett apró fenekével, így az impozáns szerszám tövig eltűnt benne. A férfi megfeszítette izmait, és keményen pumpálni kezdte a királylányt. Az orgazmusok úgy robbantak a törékeny testben, mint petárdák, Nauszikaáá teljesen magánkívül került. Úrnőjük gyönyöre a szolgálólányokra is megtette a hatását – egyre vadabbul ujjazták egymás punciját. Az élvezések sikolyai hamarosan vérfagyasztó üvöltésekig fajultak, annyira, hogy az még a legelésző öszvéreket is felizgatta – a kan hamarost felpattant az öszvérszukára, és belévágta a lomposát.

A csúcs akkor jött el, amikor Odüsszeusz négykézláb állította Nauszikaáát, és remegő, nedves combjait simogatva rózsás segglyukába döfte phallusát. A királylány már csak hörögni tudott, összeránduló végbélizmokkal kezdte el szorítani a férfi farkát. Odüsszeusz nem bírta tovább. Kitartott á hangon élvezni kezdett, bámulatos mennyiségű spermát pumpálva ki a farkából. Nauszikaára is rátört egy újabb orgazmus, de hát neki ez már vagy az ötödik volt, így ki se várta a végét, ehelyett szájába kapta a nedűtől csöpögő phallust. Társnői érdeklődő tekintetét észrevéve, mosolyogva közelebb intette őket, és őket is megkínálta Odüsszeusz zamatos ondójával. Utána azonban elzavarta őket, és magához ölelte a hatalmas kopasz férfit, és fülébe suttogta, hogy szereti, és javasolta öljék meg együtt az apját, hogy Odüsszeusz lehessen a király, ő pedig sírig hűséges ágyasa:

„Bárcsak ilyen férj volna nekem kijelölve az égtől,
ittlakozó, és vajha maradna e földön örömmel.”

De Odüszeusz tudta, szó sem lehet erről. Hosszú út várt még rá, melynek végén hűséges noviája, Pénelopé vár rá… így hát, néhány együtt töltött forró éjszaka után a férfi elkötött egy phaiák vitorlást, és a partra vonszolta. Kibontotta a vitorlát, melybe belekapott a langyos égei szél. Kilódította őt a hatalmas, szigetek pettyezte tengerre, mely felett ott ragyogott a hold, a szeretők hatalmas, narancssárga holdja.
Odüsszeusz könnyezve pillantott fel a csillagokra. Még egyszer emlékezetébe idézte Nauszikaá mosolyát, csillogó szemét, telt melleit és nyirkos ölét, és erőt vett rajta a Child Herold-i mélabú. Eszébe jutott, amit egyszer Szolón mondott neki, amikor részegen beszélgettek egy athéni kiskocsmában:

„Boldog földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva
mind, ki halandó lény nézi az égi napot.”