Nelli szappanoperája

"Csak egy dézsa forró víz, és ugyanolyan leszek mint előtte, csak lesz egy újabb mocskos emlékem ", valahogy így mondta az isteni C.C. (vagy az isteni B.B. ?) a "Volt egyszer egy vadnyugat"-ban. Most rám férne az a dézsa forró víz.
Lassan mozdultam, felvettem a köntösöm. A melltartómat hagytam a padlóra esni. Nem érdekelt. Azóta nem éreztem magam ilyen nirvánásan, hogy rajtakaptam Lórit Ildivel, pont itt, ebben az ágyban. Előkapartam egy cigit a táskámból, de úgy remegett a kezem, hogy csak negyedszerre sikerült rágyújtanom. Máskor Beácska miatt sosem dohányzom a lakásban, de most ez sem érdekelt.
Hogy keveredtem én ebbe a szutyokba? A füst nem válaszolt csak kavargott.
Egyenes, tiszta, banálisan sablonos volt az életem.
Utam ugyan kicsit az egyedüllétet, a szürke hétköznapokat, az üres estéket, de nyugalmasan biztonságos volt.
Mindennap ugyanaz a langyos szar. Reggel hatkor kelni, Slágerrádió, kávé, cigi, zuhany, smink, friss blúz, reggeli a gyereknek, kiállni a kocsival, letenni Beácskát a sulinál, be az irodába.
Hallgatni a panaszos ügyfelek sirámait, hallgatni a simlis ügyfelek átlátszó kifogásait, hallgatni a fénymásolók monoton zümmölését, és a klaviatúrák kopogását. Eltűrni a dörzsölt könyvelők fennhéjázó modorát, eltűrni bunkó ügyfelek trágár anyázását és eltűrni Bélát, az állandóan kanos kis osztályvezetőt, az ő viccekbe burkolt ajánlatait és ártatlannak tettetett érintéseit. Ügyiratokat másolni, bevallásokat aláíratni, iktatni, válaszleveleket postázni, megint másolni, átnézni, átszámolni, megint iktatni. Közben meginni négy kávét, elszívni nyolc cigit, ebédre elmajszolni két szelet rozskenyeres szendvicset kefírrel. Délután még kávé, még cigi, mire végzek, a szám olyan, mint a moslék és hasadozik a nyelvem.
Kiállni a parkolóból, felvenni Beácskát a napköziből, bemenni a kisboltba, otthon vacsorát főzni. Beácskával leckét írni, vacsizni, megnézni a Fókuszt és a Barátok köztet. Beácskát lefektetni, elmosogatni, zuhany, éjszakai krém a szemem köré, utolsó cigit elszívni, fogat mosni, olvasni tíz percet a Nők lapját, és elaludni. Aztán reggel újra kezdeni.
Szombatonként Beácskával sokáig aludni, elsétálni a parkba, vagy a faváras játszótérre, bevásárolni, a plázában, enni egy amolyan ebéd-vacsora félét, nagy pohár kólával, beülni egy moziba és közben popcornt majszolni. Vasárnap átmenni anyámhoz ebédre és ott maradni estig. Anyám ilyenkor bűbáj, ahogy unokázik.
A másik hétvégék a rosszabbak. A láthatásosak. Akkor az apja jön kilencre Beácskáért, és én egyedül vagyok egész szombaton, mindig eszembe jut a Kramer kontra Kramer. Délelőtt egyedül vásárolok, délután lemosom a kocsit, kitakarítom a lakást, és kivasalom az összegyűlt mosott ruhát. Esténként nagy fürdőt veszek, végigkenem magam testápolóval, élesztős pakolást rakok az arcomra, beteszek egy romantikus DVD-t, közben megiszom egy hét decis vörösbor felét-háromnegyedét, elmajszolok két csomag chipset, egy tábla csokit és bőgök a film végén. Néha megiszom az egész üveg bort. Ilyenkor átkapcsolok a Hustlerre, nézem kicsit a nagyfarkú pasikat és maszturbálok. Közben behunyom a szemem, csak a testek ritmikus csapódását és a sikoltozásokat hallom. Georges Cloneyra, DiCaprióra, vagy Gézára gondolok a Barátok köztből. Lórira soha.
Vasárnap már reggel átautózok anyámhoz, elviszem a templomba. Végigülöm vele az istentiszteletet, felállok az igehirdetésnél, de bármennyire is megrovóan néz rám, nem vagyok hajlandó sem a zsoltárt énekelni, sem hangosan mondani hiszekegyet. Aztán kimegyünk a temetőbe apa sírjához. Ott vagyunk egy félórát, hazaviszem, ebédelünk. Mindig rántott húst és krumplipürét, mert az hamar megvan. Ha Beácskával megyek hozzá, akkor nem megy templomba, egész vasárnap délelőtt süt-főz, húsleves van, kétfajta húsétel, sült krumpli, saláta, kétliteres kóla és süti. Ha egyedül megyek, akkor előző este bepanírozott karaj és hajnalban megfőtt krumpli, ami még langyos a vízben, és csak össze kell törni. Ketten megiszunk egy üveg sört, és nézzük az RTL épp aktuális sorozatait. Délutánra már elegem van anyám szövegéből, mindent újrarágunk és visszaböfögünk. Miért nem mentem jogi egyetemre, miért mentem hozzá Lórihoz, miért váltam el tőle, miért iszom reggel kávét, miért nem gyógyteát, ami jót tenne az epémnek? Miért nem találok magamnak egy rendes pasit, miért nem járatom Beácskát zeneiskolába (hiába van botfüle, akkor is hozzá tartozik a műveltséghez), miért Cloroxot használok és miért nem Hypóval fehérítek, miért nem szokom le a cigiről (mert meg fog ölni mint Jani báttyát), és miért nem dupla papírral törlöm ki a seggem?
Egyre többször megyek ki a gangra rágyújtani és várom mikor lesz már öt óra, hogy hazamehessek. Esküszöm karácsonyra befizetek neki egy kábelt, hátha a Hallmark alatt nem dumálna ennyit.
Hétre haza hozza Lóri Beácskát, ő elmeséli merre jártak, mit csináltak apával és Ildi nénivel, aztán tévé, Heti hetes után zuhany, éjszakai krém, utolsó cigi, fogmosás, tíz perc Story magazin, és alvás, hogy pihenten kezdjünk egy új ciklust.
Három hónapja Timi felmondott.
Befejezte a mérlegképest, és talált magának egy jobb helyet egy könyvelőirodában. Egy hónapig fejetlenség volt benn, hiába próbáltuk átvenni egy részét a munkájának, reménytelen volt. De aztán új kolléganő jött Timi helyére. Vele kezdődött minden.
Dorka alig harmincas, mutatós nő kb. mint Lara Croft a Tomb Raiderben, mert a bájait ő sem szégyellte közszemlére tenni. Miniben járt, feszes pulcsikban, mélyen dekoltált blúzokban, kihívóan sminkelte magát, erős, fűszeres parfümöt használt és bolondos frizurákat hordott, ennek ellenére mindig valahogy elegánsnak tűnt. Eleinte kicsit olyannak láttam, mint aki jobb napokhoz szokott, pazar vacsorákhoz, operához, déltengeri nyaralásokhoz, csak a sors valamely furcsa fintora miatt kénytelen leereszkedni a pórnép közé és dolgozni járni egy hivatalba. Kicsit tartottam tőle, kicsit próbáltam hibát keresni benne, mert Timi igazán aranyos kolléganő volt, és akaratlanul is hozzá mértem.
Dóra próbált beilleszkedni, mindenkivel kedves volt, de tartózkodó, egy hét után már elég önállóan dolgozott, egyre kevesebbszer kérte a segítségünket.
Aztán a harmadik hét vége felé történt valami, amivel egy csapásra kivívta a tiszteletemet. A mi kis kopasz főnökünk - akinek sikamlós élcein és pár kétértelmű célzásán Dorka eddig csak somolygott -, úgy érezte megérett a helyzet arra, hogy nála is bepróbálkozzon. Miközben az íveket írta alá, közel húzta a székét Dorkáéhoz, és a bal kezét kettőjük közé ejtette. Ezt velem is megcsinálta már párszor. A keze nagy része a saját combján van, és csak mintegy véletlenül, alig-alig Dorkáén. Lehetne hétköznapian ártatlannak tekinteni a mozdulatot, ha nem ismernénk már ennyire Béla tapizós trükkjeit. A jobb kéz, benne a tollal továbbra is rendületlenül aláír, a bal kéz látszólag illedelmesen pihen, de közben a Dorka felől lévő két ujj aprókat simít. Dorka egy pillanatra megmerevedett, mintha azt fontolgatná csakugyan az történik-e amire gondol, aztán felállt. Közben a csuklójánál fogva emelte Béla kezét, aki továbbra is ülve maradt és a papírokra szegezte a szemét, mint aki teljesen elmerül az ellenőrzésben. De mikor a keze már a válla felett volt, fel kellett pillantania. Dorka bájos mosollyal nézett le rá, aztán búgó hangon megszólalt:
- Béla, ez itt ugye a maga keze?
- De kérem kedves kollegina,mégis mit...
- Ez itt a maga keze! -szögezte le Dorka, aztán a baljával a feszülő miniszoknyájára mutatott.
- Ez meg itt az én combom!
- De,... de kérem, ...én nem is értem, hogy mit akar ezzel a kézzel meg combbal kedves Dóra,... hogy hogy is gondo...
- Na, csak annyit, ha még egyszer a maga keze az én lábamhoz ér, anélkül, hogy én erre külön megkérném magát, akkor eltöröm az ujját.
Dóra eközben végig mosolygott, a főnök balját a saját jobbjával még mindig a magasban tartotta, baljával a tollas bögréből kikapott egy zöld ceruzát, vízszintesen az ujjai közé fogta, Béla orra elé tartotta és egy kézzel, ujjainak követhetetlen mozdulatával kettétörte,tisztára mint Bruce Lee.
- Valahogy így!
Béla megrettent. Elvörösödött. Nem az ujjtörés fenyegetése miatt ijedt meg, hanem mert látta, hogy lopva ugyan, de mindannyian őt nézzük. Szerencsére ügyfél nem volt benn, de a hat nő nézése is pont elég volt neki. A bűnös balja még mindig a magasba tartva Dorka által, mintegy közszemlére téve, és az ujjak idegesen rángatóztak rajta, mint a szőrös hernyók ahogy vonaglanak, az asztalon meg nagyot koppant a két leeső ceruzadarab. Feszülten figyeltünk, bár mindenki igyekezett lázas munka látszatát kelteni, mint akiknek fel sem tűnik a kínos helyzetben levő Béla és a fölényes Dorka kis csörtéje.
- Bo-bocsánat kedves kollegina, ha én...csakis véletlen,...nem állt szán-szándékomban, bocsánat.
Dorka ekkor csengő hangon felnevetett:
- Ugyan Béla! Csak vicc volt. Maga szereti a tréfát. Ugye nem haragszik, kedves főnök?
- Csak vicc? Jaj, Dórika drága már egészen megijesztett, hogy én akaratlanul is,...haha,..jó! Nagyon Jó! Imádom, mikor egy nőnek ilyen jó humora van.
Ekkor mi is udvariasan nevettünk kicsit, Zsuzsi az asztalra csapott egy papírt és szisszentett egy kislányos jujj-t, az öreg Kovácsné meg elkaccantotta magát azon a nyávogós hangján.
Béla összeszedte magát, arca is visszanyerte eredeti tésztásfehér színét, kissé kényszeredetten ugyan, de mosolygott és nyugodtabb hangnemre váltott:
- Igazán jó,... haha! Na nézzük csak ezt a májusi ívet, itt a hetedik sorban ez a tétel...
Elhűlve néztem, mi ez a szitu most? De aztán fogtam. Dorka briliánsan kezelte a helyzetet. A fenyegetés elhangzott, a bárd a levegőbe emelve, bármikor lesújthat, de el lehet felejtkezni róla, mert a nevetés elvette az élét. Béla számára nem lett totálisan megalázó a helyzet ezzel a végkifejlettel. Ha Dorka nem oldja fel a viccelős dumával a feszkót, akkor Béla nem mentheti meg a tekintélyét, tehát meggyűlöli és pokollá teszi itt az életét. Viszont a jövőben nem meri még egyszer megkockáztatni, hogy Dorkához nyúljon. Sőt, talán hozzánk sem!
Csodáltam Dorkát. Az én alamuszi kis természetemmel ezt sosem mertem volna megcsinálni. Én, aki mindig kerültem a konfliktusokat , Lórival is talán csak kétszer mertem kiabálni, egyszer mikor rajtakaptam őket, meg egyszer amikor a végén már nagyon a plafonig ért a szar. Béla kis akcióinál csak arra voltam képes, hogy elhúzódtam, vagy gyorsan felálltam mintha valamit oda kellene hoznom. De sem egy határozott mozdulattal nem jeleztem helytelenítésem, sem egy szóval nem említettem, inkább úgy tettem mindig mintha észre sem venném. Még akkor sem mertem semmit sem szólni, mikor egyszer a nyakamra tette a kezét ahogy mögöttem állt, és miközben a képernyőmhöz hajolt, átkarolt fél kézzel, mintha csak a vállamra támaszkodna kicsit, de az ujjai egészen a mellem felső feléig becsúsztak a nyitott gallérú blúzomba. Akkor napokig magamon éreztem a nyirkos keze nyomát, hiába dörzsöltem sokáig szivaccsal a zuhany alatt. Attól fogva csakis állig begombolt blúzban járok dolgozni.
Béla még pár percig maradt, aztán valami sürgető ügyre hivatkozva visszament a saját kis vackába. Egyikünk sem mert hangosan nevetni, de mind Dorkát néztük mosolyogva, ő meg sejtelmes kis kacsintással jelzett vissza.
Aznap este jégsalátát csináltam a fasírozotthoz, elég sok megmaradt. Reggel egy fedeles fagyisdobozba tettem, bevittem magammal. Délben megkínáltam belőle Dórit. Így kezdődött a barátságunk. Minden nap többet csevegtünk kávészünetben, én bőven meséltem neki az életemről, Lóriról, a válásunkról, és hogy azóta elhajtom magamtól azt a kevés pasit is akit nem riaszt el a komorságom. Áradoztam Beácskámról, panaszkodtam, hogy anyám néha milyen kibírhatatlan. Ő kicsit nehezebben nyílt meg, de végül megtudtam róla én is sok mindent. Nem volt férjnél, nincs gyereke, tartós kapcsolata sem, de a pasik forgolódtak körülötte, neki nem volt gond, ha fel akart szedni egyet. Szülei jómódúak, de valami homályos affér miatt nem nagyon tartják a kapcsolatot, viszont van egy bátyja akit imád, és annak egy kisfia, akit szintén imád, és ő a keresztanyja. Állandóan valami történt körülötte, színházba járt, kiállításokra, bulikra, mesélt a koncertekről, amiket hallott és a könyvekről, amiket olvasott. Rengeteg barátnője volt, néha követni sem tudtam a sok nevet, akikről mesélt, hogy ki kinek a kicsodája,ki volt éppen nála hétvégén, vagy kinél volt ő vendégségben. Teljesen a hatása alá kerültem, mintha egy új, pörgős világba engedett volna betekintést, ami párhuzamosan létezik az én szűkre behatárolt kis univerzumom mellett. Csodáltam az életét!
Szürke kisegérnek éreztem magam Dorka mellett. Vagy inkább a templom szürke, éhes kisegerének, akinek megmutatják Sajtmenyországot, de nem léphet be az ajtaján.
Egyik szombaton a pláza parkolójában valaki nekiment a kocsimnak. A jobb első ajtó borzasztóan behorpadt, nem lehetett kinyitni, a hátsó is végigkaristolva. Sírtam tehetetlen dühömben, mert tudtam, nem lesz elég pénzem, hogy megcsináltassam. Úgy éreztem magam, mint a mentőcsónakban evező hajótörött, akinek nem elég, hogy elfogyott a vize, de még az iránytűje is beleesik a tengerbe.
Lóri ugyan rendesen fizeti a gyerektartást, de törlesztem a lakásra a jelzálogot, egyre drágább a rezsi, a kaja, meg minden,... és nekem nincs semmi tartalékom. Feléljük mindig Beácskával a fizetésemet az utolsó fillérig, anyámtól meg nem akarok kérni. Dúltam-fúltam mérgemben, hétfőn elpanaszoltam a dolgot bent is, a lányok sajnálkoztak, és együtt szidták velem a kurva anyját az olyan szemét alakoknak, akik nem hagynak betétlapot. Dorka csak annyit kérdezett, mikor és hol történt a dolog, aztán telefonált a bátyjának. Egy óra múlva jött egy pimaszul jóképű, overallos szerelő srác, aki hasonlított Brad Pittre a Ha eljön Joe Black-ből. Elém tett egy kárbejelentőt, csatolva volt hozzá egy betétlap is a felelősség elismeréséről. Én aláírtam a papírokat, a srác elkérte a slusszkulcsot. Dorka megnyugtatott, hogy minden oké lesz így, este ő hazavisz, másnapra meg itt a kocsi készen.
Este Dorkával mentünk Beácskáért, aztán meghívtam, vacsorázzon velünk, ha már hazahozott, gondoltam, ez a minimum. Aznapra zöldborsó főzeléket terveztem tükörtojással, de így, hogy vendégünk volt, végül is zöldborsós párolt húst csináltam, hozzá rizst és mexikói salátát. Merő udvariasságból megkérdeztem, kér-e egy kis bort a vacsorához, és nagy meglepetésemre Dorka azonnal igent mondott, pedig ugye autóval volt. Ő csak nevetett, hogy egy-két pohár bortól még tud vezetni, ha meg berúgna, akkor úgyis itt alszik az asztal alatt.
Vacsora közben sokat fecserésztünk, nevetgéltünk, nagyon érdeklődően és kedvesen viselkedett Beácskámmal is, a kislány hamar megkedvelte.
Mikor Beácskát lefektettem, Dorka intett, hogy töltsek még egy pohár bort, de az üveg már kiürült. Újat bontottam, koccintottunk, hamarosan ennek az üvegnek is a vége felé jártunk. Aztán komoly témára terelődött a laza csevej:
- Nellikém, ne edd magad a kocsid miatt. Van egy kis suskus a dologban, de ne aggódj, nem komoly. A bátyámnak érdekeltsége van abban a szerelőműhelyben, sőt ha egészen őszinte akarok lenni felerészben az övé. Csendestársként. Nem te vagy az egyetlen, akinek meghúzzák a kocsiját és otthagyják. A bratyesz kidolgozott erre egy módszert. Ipart nem lehet rá telepíteni, de elszigetelt esetekben működik. Összeszedett magának egy adatbázist, olyan fazonokból, akiknek nincs kocsijuk, de van segédmotorjuk és arra fizetik is a kötelezőt. Ha a segédmotoros okoz balesetet, fizet a kötelező, de az ő biztosításuk nem ugrál bónuszkategóriákat, mint az autósoké. Egy segédmotoros ha okoz balesetet, ha nem, a következő évben is csak ugyanazt a fix párezres alapdíjat fizeti, érted?
- Na de ez csalás Dóri! Vagy nem?
- Nem csalás! Kis okosság. A motoros srác kap egy tízest mert viszi a balhét, a biztosító kárbecslője is kap egy tízest, ő javíthatatlannak minősíti az ajtót. A műhelyben a fiúk kikalapálják, átfújják, de elszámolnak egy új ajtót a biztosítónak. Mindenki jól jár, érted? Főleg te, mert szinte ingyen megjavítják a kocsidat. A biztosító meg úgyis átvág mindenkit, nem megy tönkre bele, szarj rá magasról!
- Dorka, én félek! Nem lesz ebből baj? Egyszer a Barátok köztben is volt egy ilyen, hogy a Zsolti próbált valami balesetes csalást, és ráfaragott, mert rájöttek a biztosí...
- Ugyan, ne gyerekeskedj! Te csak ragaszkodj a meséhez, hogy ez a Swanyek Józsi jött neked a Simsonjával, érted? Nem is láttad, csak a betétlapja volt a szélvédőn. A te kis Suzukid piti ügy, de képzeld el amikor egy full extrás Mercihez több mint kétszázezer csak egy lámpa...és a bátyókám azt is simán levajazza!
- Annyira irigyellek, te úgy eligazodsz az életben, talpraesett vagy, mindent olyan jól megoldasz. Ami másnak kilátástalan helyzet, azt te hipp-hopp helyre rakod. Mint ezt az ügyet, vagy ahogy a Bélát lerendezted.
- Béla egy sunyi kis perverz, ismerem a fajtáját, nem nagy ügy. Meséltem már miért jöttem el az előző helyemről?
- Nem. Miért?
- Eltörtem a főnököm ujját!
Kerekre tágult szemmel bámultam a megdöbbenéstől, aztán Dórából kirobbant a kacaj és én vele nevettem. Olyan önfeledt, zsigerből jövő röhögéssel, amilyennel két éve nem nevettem és azt hittem már nem is fogok soha. Csorgott a könnyem, kapkodtam a levegőt, Dóra is velem nevetett, közben összekapaszkodva dülöngéltünk a kanapén és ő mutatta a kezével megint azt a ceruzatörő mozdulatot, és ezen újra csak hullámokban hömpölygött elő belőlünk a röhej, míg a végén már fulladoztunk.
Mikor abbahagytuk Dorka még mindig fél kézzel átölelve tartott, feje a nyakamra hajtva, és a kezem ami eddig a combját csapkodta, most is ott pihent. Megpróbáltam elhúzni, mert illetlenségnek találtam - elmúlt már a kacagás varázsa -, de Dorka átvetette egyik lábát a másikon, így a kezem fogságba esett az ölében. Hirtelen észrevettem, hogy milyen csillogó szemmel néz rám, a forró lehelete pedig perzselte a nyakam bőrét, ahogy finoman suttogott:
- Tudod milyen szép vagy amikor nevetsz?
- Ugyan! Én szép? Sokat ittál, hogy ilyeneket mondasz.
- De, de! A szemedben kigyúlnak akkor a szikrák és az a mélyzöld úgy izzik mint a smaragd a fáklyafényben.
Arra gondoltam tényleg sokat ihatott, ha ilyeneket mond, így semmiképpen nem ülhet kocsiba, hogy hazamenjen. Sután éreztem magam, ezért kiböktem az első gondolatot ami eszembe jutott:
- Aludj nálam, ne menj így el!
- Tényleg ezt akarod? Tényleg? Te drága,... drága,... édes!
Megsimogatta az arcomat. De ez nem egy baráti simítás volt, a keze gyengéden cirógatott, az ujja megállt a számnál, eljátszott rajta kicsit, aztán finoman, lágyan mint amilyen a vitorlás hajó röpte, végigsiklott a nyakamhoz.
És akkor hozzám hajolt és megcsókolt!
Előbb csak alig érintve a számat, aztán már mohón, a nyelvét mélyen belefúrva. Megdöbbentem, nem tudtam mit csináljak. Ez éppen olyan volt mint Béla gusztustalan érintései, de mint akkor, most sem mertem igazán ellenkezni. Amúgy is szédültem kicsit, talán a bortól, talán az előző nagy nevetés miatti oxigénhiányos lihegéstől. Dorka felbátorodott -biztosan a reakcióm hiányától- az ölében fogva tartott kezemhez dörzsölte magát, és egy pillanatra nagyon szorosan magához ölelt. Pont abban a pillanatban, amikor tiltakozásul valahogy mégiscsak felemeltem a kezem, de az öleléstől az ő melléhez szorult. Erőtlenül suttogtam:
- Ne, ne! Nem szabad...
A kezei olyan könnyű lebbenésekkel értek hozzám, mint ahogy Beácska haja szokott csiklandozni, a szája mintha mindenhol egyszerre ott lett volna, az arcomon, a fülemen, a nyakamon, le a vállgödrömig. Én meg, bár tiltakozni akartam, de valahogy nem volt hozzá erőm, csak a vér dübörgött a fülemben, a keze már a blúzom alá ért, a mellemre, a melltartóm csipkéjét a bimbómhoz dörzsölte, amitől az azonnal megmerevedett, és akkor a lábam közt hirtelen összerándult a hús, és elöltött a nedvesség.
Egyszerre csak azt kívántam, hogy most már folytassa, folytassa, abba ne hagyja, mert megőrülök…,de ha folytatja abba is beleőrülök.
A templomi oltárkép villant a szemem elé. Sötét tónusú kép, Jézus, ahogy térdelve, égre emelt szemmel, mellkasa előtt látványosan összetett kézzel imádkozik, hogy múljon el tőle a keserű pohár amit egy pufók kisangyal tart elé, és annak az angyalkának, ami máskor mindig olyan nevetségesnek tűnt, mert mintha pelenka és hátulgombolós kising lett volna rajta, most határozottan olyan arca volt mint Dorkának és dévajul vigyorgott.
Nem tudom, hogy kerültünk az ágyamba, azt sem, hogy került le rólam a ruha, azt érzékeltem csak, hogy Dóra keze végigjárta a testemet ami remegett az érintésétől, aztán csókolja a mellem, és sodorja le rólam a bugyim. Belém hasított a gondolat, hogy Úristen, reggel óta nem zuhanyoztam, micsoda izzadtságszagom lehet, ...és főleg ott, ... és mi lesz ha Dóri....
De nem lett semmi. Dórika a melleimtől a hasamig nyalogatott, aztán egy határozott mozdulattal a lábam közé fúrta a fejét, és amikor megéreztem a nyelvét, ahogy ott finoman motoszkált, elborult az agyam. Kész! Se kép, se hang. Aztán mégiscsak feltűnt valami hang, egy nyöszörgésszerű, ritmusos, hasonló ahhoz, mint amikor egy kismacska nyivákol, ami egyre magasodó, lüktető sikkantásba csapott át, és akkor rádöbbentem, hogy én sikoltok.
Elementáris erővel tört elő belőlem az elmúlt két év minden elfojtott szexualitása, minden sóvárgásom, minden vágyam, és röpített fel, fel, egyre feljebb, amíg fehéren szét nem robbanó szivárványcsíkok halmazaként borított be. Ehhez képest a DiCapriós képzelgéseim alatti ujjgyakorlataim olyan halvány emlékeknek tűntek, mint nagyanyám kapcsoskönyvében az első világháborús sárgára fakult fényképek. Nem tudom meddig tartott és hány orgazmusom lehetett, de ilyet Lórival is csak párszor éltem át.
Mikor végre fókuszba állt a szemem azt láttam, hogy Dorka arca sejtelmes, mindentudó mosollyal néz rám a két félig felhúzott combom közül, én pedig a haját simogatom, a füle mögötti kis tinccsel játszva, pont ahogy Lóri haját szoktam simogatni. Lassan elkezdett feljebb csúszni, végül teljesen mellém ért, hogy egy magasságban volt az arcunk. Félmeztelen volt, a melltartó pántja még a vállán, de a kosara legyűrve és a két melle szabadon ringott. A szoknya még rajta. Kikapcsolta a melltartót, ledobta, aztán megemelte a csípőjét és két kézzel tolva, egy kígyózó mozdulattal egyszerre szabadult meg szoknyától, harisnyától, bugyitól. Hozzám simult. A bőre meleg volt, mint a napsütötte homok a strandon. Megint megcsókolt, nyelve finoman simogatta a nyelvem, én pedig most már visszacsókoltam. A keze az enyémet kereste és a hasára tette, én pedig értve a jelzést, lassan, finom kis köröcskéket írtam le a köldöke körül, közben egyre lejjebb csúsztattam, le a simára borotvált bőrén, amíg meg nem éreztem a nedves rést, és rá nem talált az ujjam a csiklójára. Valahogy úgy éreztem, muszáj neki vissza adnom valamit azért a csodáért amit tőle kaptam. Megfogtam a mellét. Furcsa volt egy másik nő mellét fogni. Eddig csak a saját mellem tapogattam csomók után kutatva, de ez most más volt. Ruganyosan simult a tenyerembe, a sötétrózsaszín bimbók peckesen álltak és minden pumpáló nyomásomra kis remegés futott végig Dórin. A másik kezemmel közben szorgalmasan matattam odalent. Kicsit ügyetlenkedtem, fogalmam sem volt, hogy jól csinálom-e amit csinálok, elvégre néha magamnak is nehezen találtam el a megfelelő ütemet és erősséget, és fogalmam sem volt, hogy neki mi kellene, hogy szeretné. De aztán észrevettem, hogy Dóra a fenekét emelgetve szinte magának szabályozza a ritmust, és azt is milyen erősen nyomódjon hozzá az ujjam. Kicsit igazított magán, hogy az ujjaim lejjebb siklottak a hüvelyéhez, gondoltam ezt most így kell, és bedugtam először csak a középső majd mellé a mutatóujjamat is, és egyre gyorsulva ki-be húzgáltam. Dóri szaporábban lihegett, szorított magához mint a satu, a teste remegett, aztán hirtelen ívbe feszült és egy mély, torokhangú nyögéssel elélvezett.
Aztán csak feküdtünk egymás karjaiban, a combjaink összefonódva. Apró kis puszikat nyomott az arcomra, beborította velük a szememet, én meg visszapuszilgattam. Zavarban voltam és szégyenkeztem, nem tudtam mit is mondhatnék.
- Dóri,..én nem tudom mit,..szóval,hogy én...én nem vagyok olyan,... hogy ezt most...
- Ugyan, kedvesem, nincs semmi baj. Nyugi! Én sem vagyok olyan,...legalábbis nem túl sűrűn. Ne aggódj, csak azt tettük ami jólesett, ez nem bűn,... legfeljebb egy kis vétek. Te egy kis tündér vagy, én meg imádlak,.... imádom még ezt a szégyenlős kislányosságodat is,... te drága gyönyörűm.
Atyavilág, még csak ez kellett! Ahogy Dorka kimondta a vétek szót, felrémlett előttem anyám, ahogy a templomban szokott ülni, lehajtott fejjel, a keze összekulcsolva, és szinte hallottam, ahogy azt mormolja:
- "...és bocsásd meg a mi vétkeinket,…. és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...". Csak valahogy meg ne tudja, mert agyonver. De minimum kitagad!
Le kellene zuhanyozni, de ezt féltem kimondani, nehogy Dóri is velem akarjon jönni, elég filmben láttam már ilyen kombinációt, hogy két nő meg a kézizuhany, és azt most nem tudtam volna elviselni. Más az, hogy hirtelen elragadott valami mámor, és más az, hogy most átgondolva, tudatosan újra nekiállni.

Úgyhogy csak lenyúltam a köntösért és a cigiért. Dóri a fél könyökére támaszkodva nézett fel rám, másik keze birtoklóan a derekamon ölel. Én fújom a füstöt, nézem ahogy kavarog, pont olyan kuszán mint ahogy a gondolataim kavarognak:
Most akkor szükségem van arra a dézsa vízre, vagy nincs?
Aztán meg arra gondoltam, hogy nincs itthon elég kenyér. Ha Dóri itt reggelizik, akkor vagy hajnalban le kell mennem a boltba, vagy nem tudok magamnak szendvicset csomagolni ebédre.