Négy éve

A szobám ajtaja előtt állok, nyújtom kezem a kilincs felé, de valami miatt megtorpanok. A bal oldali folyosó végében elhelyezkedő szobabejárat felé nézek. Az ajtó résnyire nyitva van, pont úgy, mint ahogy azt négy évvel ezelőtt hagyták. Mély lélegzetet veszek és elindulok az ajtó irányába, most, hogy ideérek, megállok. Összeszedem gondolataim és lassan a két kezemmel kitárom az ajtószárnyat, majd átlépem a küszöböt.

A hely élettel teli és kedves. Még most is, pont úgy, mint régen. Pedig már nem tartózkodott itt az elmúlt négy évben senki sem, mióta… Te elhagytad! Elhagytad azt a helyet, ami megvédett és a birtokodban állt, amely még mái napig az emlékedet hordozza a falakban és a további dolgokban, amelyek lapulnak mozdulatlanul és szótlanul.

A holmijaid éppen ugyanúgy vannak, ahogyan hagytad őket évekkel ezelőtt. Bár az évek során kopottak és porosak lettek, de még mindig a Te birtokodban állnak és még mindig Téged szolgálnak!



Leülök finoman az ágy végére és a falon lévő kinagyított, bekeretezett fényképet bámulom. Nagyot sóhajtok, s könnyeimmel küszködök: két eleven gyermeket látok, fülig érő mosollyal és csillogó zöld illetve kék tágra nyílt nagy szemekkel az arcukon. Az egyik Te vagy, míg a másik Én. Sajnos, ez már csak egy kép, maximum egy illúzió. Újra megörökíteni nem lehet, mert a kép engem, csakis engem ábrázolna, mivel Te elmentél már hosszú négy éve.

Visszatérve a valóságba elterülök az ágyadon, az orrom egy ismerős illatot vél felfedezni. Becsukott szemekkel és kitágult orrlyukakkal feljebb mászom a párnádhoz, melyen kellemes álomba merültél. Végre felismerem a csodálatos férfi parfüm édes illatát, de tudom: négy éve halálod előtti estéjén használtad ezt utoljára.

Kinyitom a két élénkzöld szemem, meglátom az íróasztalod és az előtte álló irodai stílusú széked. Előjönnek a régi emlékek: mennyit veszekedtünk ezen a nyavalyás széken, csak mert annyira kényelmes! A fenébe is, itt áll már négy éve üresen, de bárcsak Te ülnél benne. Nekem már nem kell, nélküled nem… nélküled az életem üres, ahogy ez a kibaszott szék is! Nélküled semmit sem érek!

Már nem bírom tovább, kifutok a szobából és leülök a lépcső legfelső fokára. A fájdalmas érzéseim olyan erősek, mint azelőtt. Az idő nem fogott rajtuk, olyan, mintha tegnap történt volna meg a tragédia és a vele jövő fájdalmas érzések. Közben meg már több mint négy éve. Nem tudok sírni, már nem. A könnyeim elvesztek, elhaltak. Remélem, nem találnak soha vissza hozzám, mert az borzalmas lenne. Nem akarok gyengének látszani, nem akarom azt, hogy az emberek észrevegyék rajtam a szörnyű fájdalmat, nem akarom, hogy segítsenek. Hiszen már nem tudnak segíteni. Rajtam már nem. Meghaltam, veled együtt. Én már csak egy test vagyok, aki mozog a világban, aki mosolyog, mert egy mosolyt könnyebb megmagyarázni, mint egy szomorú arcot.

Felemelem a fejem és szétnézek az üres lakásban, most veszem csak észre mennyire nyugodt, csöndes és kellemes hely. Kis idő gondolkodás után elhatározom hát végül, belesétálok a halál karjaiba. Itt és most, lezárul egy korszak előttem. Úgy hívják: az élet korszaka.

Érzem, ahogy a szívem hevesen dobog a mellkasomban. Érzem, ahogy az ereimbe pumpálja a vért, de ez nem sokára megszűnik létezni. Nyugodtan emelt fővel a halálba sétálni teljesen más bátorságot jelent, mint amit sok ember gondol vagy hisz. Én most már tudom. Lenézek holtsápadt kezeimre, az ujjaim elfehéredtek és remegnek, egyszerűen bekerített a félelem. Nincs értelme félnem, mert csak egy dolog van hátra: a halál.

Nagyon lassan felállok a bemelegített ülő helyemről és utoljára mély lélegzetvétellel beszippantok egy kevéske levegőt abból, ami a lakásban árad szét. Ezzel a tettemmel egy kicsit élettel telibbnek érzem magam. Nagyokat és lassúkat lélegzek, az ajkaim szárazak, csakúgy, mint a torkom. Az elmémbe felocsúdott pár pillanatkép, a testvérem ott fekszik holtan a betonon, a saját vérében átitatva, Én meg csak állok, és már nem tudok rajta segíteni. A szörnyű emlék láttán, újabb fájdalmak gyülemlenek fel a mellkasomban és már kis híján széttépnek. A halál nem játszadozik, s nem vár.

A kijárat felé indulok, kinyitom az ajtót és kinézek rajta. A nap szemeimbe égeti a sugarait, az enyhe szellő pedig végigsimított arcom fehér bőrén. A szívem úgy dobog, mintha ki akarna törni a helyéről. Talán tudja, hogy kevés ideje van hátra, de még van pár perce. Döntöttem, nem nézek hátra mikor becsukom az ajtót, így is tettem.

Az utca üres volt, borzalmasan kihalt. Gondolataimban elmélyülve lépkedek tovább a hídig, majd egyszer csak felkapom a fejem, mikor már majdnem elhagytam az otthonom határait, és ezzel az öngyilkosságom színhelyét is. Visszabaktatok és ráállok a híd szerelvényére, megkapaszkodom rajta és belenézek a mély, gyors sodrású folyóba. Az égre nézek és magamnak elmotyogok valami olyasfélét, hogy nem fog fájni ezek után semmi sem, és ismét együtt leszek szeretett bátyámmal. Lassan lendítek egyet testemen és leugrom. Érzem pár másodperccel később a gondolataimat, gondjaimat és a problémáimat kifújja a hűvös szél, érzem a testem egyre könnyebb és könnyebb. Tudom, már nincs sok hátra. Számolok visszafele csukott szemmel, mosollyal az arcomon– egy… kettő... három. Már csak a csobbanást éreztem és azt, hogy ellepi a hideg víz a tüdőmet, de tudom „a halál csak egy másik ösvény, melyre mind rálépünk.”