Naomi története

1.
Versek a füzetben

Naomi feküdt az ágyában, és bámulta a plafont. Arcán fekete csíkok folytak le. Az álmosságtól már könnyezett, hiszen alig alszik éjszaka. Az éj sokkal jobb töprengésre, akár egy napló. Gyakran verseket is írt, és csupán a hold fényénél költötte ezeket a sötét irományokat.
Most is körmölt éppen, alig olvashatóan a párnán, épp a harmadik-negyedik sornál tartott.

„De aztán az is, mint minden más reményem,
Egyszerre köddé vált a sötétségben.”

Az összes verse hasonló volt. Gyűlölet, reménytelenség; minden, amit ő maga is érzett.
Pedig csupán tizenhárom éves lesz. Minden más, ilyen korú lány izgatottan várta volna ezt a napot, de nem, Naomi inkább a pokolba kívánta. Nem szerette a zsibongást. A saját, sötét kis világába menekült az élet elől. Nem olyan rég kezdődött ez!
Tizenegy évesen még vidáman kacagott a többiekkel, fehér pólóban, farmerszoknyában, és minden szünetben a sztárokról pletykáltak. Sztárokról és fiúkról. Naomi régen sok srácnak tetszett.

Tizenkettedik évében már érződött a változás. Félrevonult, elzárkózott, a zenei ízlése is kemény változáson ment át. Már nem a Lucky járt a fejében Britney Spears számai közül, hiszen ezek a CD-k réges-rég valahol a szemétben voltak. A polcán Alhana és Theatres des Vampires albumok sorakoztak. Ez volt a két kedvenc együttese. Alaposan megváltozott, ezt a vak is láthatta. Szenvedett, tán unta az életet? Maga sem tudta, miért. De a környezetében is látszott a változás, hiszen a szobája már nem egy vidám kislány jelenlétét mutatta. Fekete és vörös, bársony és csipke.

Naomi csak írta tovább a versét, de lassan nem tudta folytatni. Fáradt volt nagyon, hiszen napok óta mindössze pár órát aludt. Nem bírta tovább, elnyomta az álom.
Álmában hosszú, fekete ruhában várakozott egy kastély báltermében. Odament hozzá egy férfi, s táncolni kezdtek. Fejét az idegen vállára hajtotta, aki csókot lehelt ajkára, majd hirtelen elővillantak tűhegyes fogai. Érezte saját vére melegét, s hirtelen felriadt.
Az órája csörgött. Szerda volt, de nem kellett iskolába mennie, hiszen tegnap kezdődött a téli szünet.

Miközben öltözködött, halkan énekelt. „My misery is worn as a veil…”
Már az asztalánál ült és internetezett a számítógépen, mikor eszébe jutott, hogy még nincs kész a legutóbbi verse. Nekiállt keresni a füzetét, ám nem találta sehol. Kinyitotta a szobája ajtaját, s az éppen bömbölő szám dallama betöltötte az egész házat.
„Kisgyermekként naiv voltál, bűntelen és védtelen,
Nem voltak még hamis álmok, fagyos-hideg éjjelek.”
- Apa! Nem láttál egy keményfedeles, vonalas füzetet? – kiáltott át a másik szobába. Pár másodperc múlva már édesapja az ajtóban állt.
- Naomi! Halkítsd már le azt a borzalmat, az istenért, a saját hangomat sem hallom!
„Könyörgések szólnak nekem,
Fekete tintával írják a nevem,
Mágus vagyok, az éj boszorkánya,
Nem fog a máglyák fekete lángja!”
A lány odaszaladt a hifihez, és lekapcsolta.
- Bocs. Szóval, nem láttál egy keményfedeles, vonalas füzetet? – ismételte meg kérdését.
- Nem, nem láttam. De azt hiszem, könnyen lehet, hogy ebben a rendetlenségben fogod megtalálni valahol.

Naominak valahogy nem tetszett, ahogyan ezt mondta. Mindig jó kapcsolatban volt a szüleivel, sok mindent meg tudott velük beszélni, ám a sötét kis dolgait sosem mondta el senkinek. Emiatt vívódott ennyire az utóbbi időben. Ő sem értette magát. Valamiért úgy érezte, szülei nem örülnének, ha meglátnák a verseit.
Mivel a füzetet nem találta, ismét bekapcsolta a hifit. A dallam ismételten betöltötte a szobát.
„Ezeréves átok ül a kísértetházon,
Éjfélkor az átok benne testet ölt,
Elgyengült testem, ajka rátapad forrón,
Vérem szívja, a csókja öl.”
Lassan ezt is megunta. Neki a zene csak a háttérben szólt, hiszen elsősorban verset írt. Most azonban ezt nem tehette meg, így hát kis idő múlva úgy döntött, kimegy sétálni. Levette hát otthoni ruháját, belebújt egy fekete szövetnadrágba és piros szalagot rakott fűzőjébe, majd odaállt a tükör elé.
„Ez elég industrialos…” – állapította meg, majd átvette sötét blúzát és belebújt vastag bársonyszoknyájába.

Mikor kilépett az utcára, fekete félcipője félig belesüllyedt a fehér takaróba. Hát igen, már január közepén jártak, s a hó igen-igen szállingózott. A kopasz faágakat vékony, fehér fátyol borította. Hirtelen megpillantott egy kisebb csoportot.
Három sötét ruhába öltözött fiatal sétált felé, két fiú és egy lány. Nem lehettek sokkal idősebbek nála.
A legfiatalabbnak látszó srác barátságosan integetett, a barátai is köszöntek. Egy szó nélkül leültek a padra.
- Alex vagyok – mutatkozott be a hosszú hajú fiú, aki integetett neki.
- Én Tommy – szólt most a másik, a tüsi hajú.
- Én meg Melodic – mondta a hosszú, festett hajú lány, majd mikor látta, hogy Naomi összeráncolja a szemöldökét, megmagyarázta. – Ez a becenevem. Nem szeretem, ha Rachelnek hívnak.
- Ja, értem! Én meg Naomi. – vigyorgott a lány. Talán végre olyan barátokra lelt, mint szerette volna?
Alex mesélni kezdett. Elmondta, miként is lettek jóban, mindenkiről mondott pár szót, s Naomi úgy érezte, valóban új barátokra talált.
Sokáig beszélgettek, már fent ragyogott a hold, mikor hazaindultak. Mivel megbeszélték, hogy holnap is találkoznak, ez estén volt ideje elgondolkodni a lánynak ügyes-bajos dolgain.

Másnap délután Naomi már a művelődési ház kijáratán sétált ki. Még egy hét, és fellépés!
Ugyanis a lány már egy éve tanulta az orientális táncot. Imádta a keltákat és megőrült Egyiptomért. Innen eredt a tánc ötlete.
Mikor hazaért, ebéddel várták. A sült krumpli és a pulykamell hívogatóan illatozott az ebédlőasztalon, s a lány nyomban neki is látott.
- Hogy ment? Tudod már a koreográfiát? – kérdezgette az anyja.
- Michelle azt mondta, hogy szólóznom kell klasszikusban – újságolta teli szájjal Naomi.
Anyja furcsán nézett rá, hiszen nem igazán értette.
- A tánctanárom azt szeretné, ha egyedül is táncolnék a színpadon, klasszikus egyiptomi táncot – magyarázta meg a lány, majd megköszönte az ebédet, és elsietett a szobájába.
Szokásához híven bekapcsolta a zenét, majd ismét keresni kezdte a verses füzetét. Mivel most sem találta a szobában, úgy határozott, most édesanyját kérdezi meg.
- Anya, anya, nem láttad a füzetem? Keményfedeles, kék füzet! – rontott be szülei szobájába.
Angela (mert így hívták az anyját) szeme a férjére tévedt, majd néhány másodperces habozás után megrázta a fejét.
- Nem, kislányom, nem láttam. Amúgy pedig három óra van, nem azt mondtad, hogy el akarsz menni azzal a társasággal?
Naomi meglepve bólintott.
- De. Akkor megyek. Estére itthon leszek. – mondta, azzal kiment a parkba.
Tommyék már vártak rá. Mikor a lány odaért, négyen leültek egy padra, ott beszélgettek.
- Mesélj magadról, te elegáns kis fekete boszorkány! – kérte vigyorogva Alex, és vállig érő, barna haját félreseperte arcából.
- Hé! Naomi a nevem! – szólt rá dorgálón-tréfásan a lány.
- De azért, Naomi, ugye megengeded, hogy én becézzelek? – nézett rá aranyosan Alex.

Az elegáns kis fekete boszorkány huncutul bólintott.
Sokáig beszélgettek. A hold ismét végignézte, ahogyan elbúcsúznak, Alex két puszit nyom Naomi arcára, Melodic és Tommy elköszönnek a lánytól, és hazafelé indultak, négyen három irányba. Melodic és Tommy együtt mentek.
Mikor Naomi hazaért, és kinyitotta az ajtót, apja szinte eléugrott.
- Naomi Raibow! – emelte fel William a hangját. – Tisztában vagy vele, hány óra van?!
A lány gyorsan körülnézett, a faliórát keresve.
- Igen. Háromnegyed kettő. – válaszolt nyugodtan Naomi.
- Akkor indíts lefeküdni! – mennydörögte az apja. – Azt beszéltük, tízre itthon vagy! Nyomás!