Naivságom története

NAIVSÁGOM TÖRTÉNETE 
 
 
 
- Alapjában véve mindig is naiv ember voltam! Ezt te is nagyon tudhatod, hiszen már a legelső találkozásunk alkalmával méltóztattál megjegyezni, hogy kissé csetlő-botló tétova emberke lennék, aki fél határozottan cselekedni! Lehet, hogy gyáva voltam, és tutyimutyi anyámasszony katonája, aki képtelen magáról gondoskodni, és igen… talán éppen ezért annyira elveszett! Nektek hölgyeknek mindig karizmatikus, erős férfiak kellenek, és talán éppen amiatt vonzódtok magatok is a rosszfiúk imázsához! Tudom drága, hogy most mit fogsz mondani! Én kérlek, nagyon is megértem! Valószínűleg azt gondolod magadban: Normális ez az ember, akihez a legszebb éveim, életem hamvassága kötött, még akkor is, ha a maga furcsaságaival a legcsodálatosabb szerelmet adhatta nekem: mindig megbocsátón volt kisfiús, és gavallérként mert úriember lenni, és roppant figyelmes, no meg aranyszívű! 
- De szívecske, én soha nem mondtam semmi ilyesfélét! Kétségtelen, hogy amikor első nekifutásra megismerkedtünk ugyan éreztem ilyesmit, de az egészen más volt, és ezt te is tudod! – úgy mondta ezt a finom, és roppant intelligens hölgy, mint aki már mindent megbánt, és akinek mégis lelkiismeret-furdalása van a történtek miatt. 
- A szerelem bizonyos közegben olyan, mint egy vulkánkitörés: hirtelen robban fel a szenvedély, hogy aztán, mint a láva szilárdulhasson biztonságot nyújtó szeretetté! Látom rajtad, hogy nevetsz! Hát tud meg! Nevess csak ki! Gyerekkorom óta már megszoktam, ha valamit a többség nem értett velem kapcsolatban vagy félkegyelműnek becéztek, vagy kiröhögtek! 
- De drágám… te is tudod, hogy ez nem igaz! – próbálta védeni az igazát! 
- Tudod mit kellett volna mondanom neked a telefonba, mikor hangjaink zenéje először tett tétován beismerést, mikor egymásra ráeszmélt? 
A hölgy egyre figyelmesebben, érdeklődőbben hallgatta: 
- Kérlek Drága… mesélj! 
- Azt kellett volna mondanom, hogy én csak véletlen átutazója lehetek csupán hitvány és velejéig szánalmas életemnek, nem pedig tartalmas élvezője! Nem ismerem a létezés szabályait, mert én csak eltűrőm a pofonokat, míg okait is más kutatja helyettem! 
- Jaj, szívecském! ez borzasztó! – kinyújtotta vékony, hattyú-kezecskéit és megszorította bátorítóan a másik tökéletesen verejtékező mancsait. 
- Te mit gondoltál, amikor először felismerted bennem a fohászt, hogy segítségre lenne szükségem?!
- Nem értem kis drágám, hogy mire is gondolsz voltaképpen? – értetlenül meredt rá. 
- Én bocsánatot kérek tőled Kedvesem… s tudom, hogy valahol szíved legmélyén már talán meg is bocsátottad kelekótya tutyimutyiságom összes szánalmas vétkeit, hogy gyarló embere lehetek csak a jövendőnek!
- De drágám! Butákat beszélsz megint! 
- Most már megvallhatom neked egész életemben csak Őszinte barátságot kívántam, és ha lehetőségem lett volna úgy őrizgettem volna, akár valami felbecsülhetetlen, legdrágább kincsemet!
- De hát barátok lettünk?! Mit gondolsz, azt a sok levelet ki olvasta el?! 
- Mindig is azt hittem, hogy egy olyan istennői szépség, mint te is fütyöl a szánalmas emberi hibákra! 
- Ne haragudj kincsem… de ebben… igenis tévedsz! 
- Mondd csak? Első csókunk milyre sikeredett? Olyan volt, mint amit egy szánalmas, pufók emberkétől elképzeltél? 
- Jaj, hogy mondhatsz ilyet?! Gyönyörű volt és tudod miért? 
- Sajnos még mindig nem tudom titkát! 
- …Azért, mert Te igazán őszintén megpróbáltad és nagyon aranyos és kedves voltál, figyelmesen gyengéd, és az ilyesmit egy igazi férfivel kapcsolatban talán nem is lehet igazán megtanítani – erre mindenképpen születni kell! 
- Angyali, mégis forró csókod megpezsdítette a véremet! Jószándékúan gyengévé lett, és talán… igen… talán akkor lehetem a legerősebb, amikor még mellettem voltál! 
- Nagyon jó ezt viszont hallani! 
- Mégis én tudom, hogy a hiba egyedül bennem volt, mert… küzdenem kellett volna igen! – hosszan eltöprengett kijelentésén. 
- Kérlek szívem csak azt ne gondold, hogy én saját magamat is tökéletesnek gondolom! Én is vágyódtam utánad el se hinnéd mennyi nappalon, és tétova órán, mire újra fel mertelek hívni, mert hiányoztál, és mert hallani akartam kisfiús hangodat! 
- Ez kedvesen hangzik! Legszívesebben mindig is kényeztettelek volna: egy félig lakatlan, nem egészen trópusi szigeten, ahol két délceg kókuszpálma között kifeszített hálós nyugágyban együtt ringatóztunk, és oldódtunk volna fel az örökkévaló Mindenségben, akárcsak Gauguin Tahitin! 
- Bocsáss meg nekem drága! Ha tudtam volna, hogy mennyire érzékeny vagy megválogatom kimondott szavaimat! – azonnali bűntudat ébredt a hangjában. 
- Most mennyire sebzett és kétségbeesett gyönyörű mosolyod, és őzikeszemed! talán én vagyok méltatlan hozzád, hogy még mindig őrülten szeretlek! 
- Tudod drága! Gyakran kérdeztem azt magamtól, hogy mikor szerethettem beléd, és azt hiszem minden veled töltött pillanatban beléd estem, mert olyan szépen fogalmaztál, és korodhoz képest nagyon bölcsen beszéltél; kis ifjú aggastyán! – megbocsátón mosolyog, és ebben a pillanatban mintha maga is még gyönyörűbb lenne. 
- Annyira véremmé váltál, hogy nélküled még a levegő is olyan, mintha kiszívták belőle a titkos szellőket, suttogó neszeket! 
- Ez nagyon aranyos szívem, igazán köszönöm!
- Bocsáss meg kérlek, de megkérdezem, hogy ismerlek-e valóban téged, vagy csupán saját jóindulatom, és megbocsátásom mondatja ki velem, hogy tudok rólad, mert látom lényed földi mását – aki mégis rejtőzködik előlem!
- De azért, mint magánember csak megismertél, vagy nem?! – kérdezte nagyon meglepetten, mintha csak az előtte álló, hevesen gesztikuláló férfi csak az imént toppant volna be zsúfolt-rohanós életébe. 
- Én tudod nagyon határozatlan tudok lenni, mondhatni teljesen döntésképtelen a valóban nagyobb, tehát rizikósabb, komoly döntéseknél, mert azoknak súlyuk van a többivel szemben, míg az ember a többi bagatellnek tekintett cselekedetéről hányavetiséggel könnyelműen meg is feledkezik! 
- Te is tudod szívem, hogy én mindig támogattalak, és soha sem hagytalak el a nehezebb döntéseidben! Nem gondolod, hogy önmagadban is hiba lehet: a saját önfejű, gyilkosan önző makacsságod állhat a háttérben?! – kérdőn emelte rá azokat a bombasztikusan gyönyörű barna szemeit, melyek mint a folyamatosan őrködő, és vigyázó mécsvilágok egyszerre ítélkeztek, vallottak mondatai felett! 
- Tudod velem az a baj, hogy míg mások tökéletesen elégedettek szánalmasan csenevész, és éppen ezért lúzernak beállított kis életükkel, addig én önmagamnak is képtelen vagyok megbocsátani! – most látszott rajta igazán, hogy azzal a hamisíthatatlan, durcás, kisfiús majdhogynem gőgös mentalitásával fátyolossá lett a szeme. 
A hölgy felemelkedett ülő helyzetéből, és most azzal az emberi, istennői méltósággal ,,szállt alá”, mintha így kívánna megkegyelmezni az esendőn vétkező, bűnös léleknek: 
- Drága, kérlek figyelj rám! – hangja egyszerre volt harmóniát parancsoló, és mégis fegyelmezett. – Meglásd, életem! Túl jutunk majd a felépített viszontagságokon is, csak egyetlen törvény van: hogy mindketten akarjuk a változást, mert ezzel csak jobb emberek lehetünk! Emlékszel még, amikor először láttuk egymást? – hangja meghatottá vált. 
- Hát hogyne! Neked éppen nagyon hasogatott fejfájásod volt, mert senkit sem akartál látni magad körül, és én a kis kezdő kis senkiházi azonnal négyszer kopogtattam az öltöződ ajtaján, mire te harcias, majdhogynem elutasító bátorsággal közölted: ,,Nem fogadok senkit!”
- Én azonban megmakacsoltam magam, és elég önfejűnek mutatkoztam, hogy rád nyissam az ajtót! S mintha egyszerre megszűnt volna minden fejfájásod, amikor kézcsókkal illettelek, és megmelegítettem hattyúfinom kezeidet! 
- Jaj, Drágám! Hogy is felejthetném el… Ez volt életem egyik legromantikusabb élménye! 
- Hát ennek nagyon örülök! Látod azért csak maradt még bennünk valami közös jellemvonás is! 
- De szívem! Miért vagy velem ennyire elfogult, és idegen? Talán már nem úgy szeretsz, mint egy hősszerelmes?! – a hölgy hangja azonnal megborzongott a gyilkos gondolatra, és remegővé is vált, mint az elárvult nyárfalevél. 
A férfi valósággal odarohant hozzá; térdre borult és úgy esdekelt a megváltó bocsánat reményéért: 
- Kicsi szívem! Bocsáss meg nekem, csak most annyira összejött minden ebben az elhibázottnak vélt, és hitehagyott életemben, hogy már alig lehetek önmagam, és sokszor megesik, hogy majdnem feladom, és elárulom önmagam humánusabb elveit is! 
- Ilyet sohase mondj kérlek! – jelentette ki erélyesen, ellentmondást sem tűrve. – Az ember, ha valóban az, és nem köpönyegforgató, soha nem cserélgeti a meggyőződéseit, és az elveit, mint mások a fehérneműt! Te talpig úriember vagy, és nagyszerű ember! Igenis talpra fogsz állni, mert én is ezt szeretném, és együtt majd csak kitaláljuk, hogy mi legyen! 
- Annyira jólesik az önbizalmamnak, hogy ezt mondod! Azt sajnálom leginkább, hogy gyermekkorunk pirkadatán még nem ismerhettük egymást… 
- De most már legalább remélem megismertük? 
- Igen! De nagyon sok minden fontos dolog van, amiről még nem beszélhettem neked… 
- Nem baj, nagyon kedvelem a titkokat! Attól az ember folyamatosan izgalmas marad, és legalább nem lehet soha egyetlen percig sem unatkozni mellette! 
- Hogy mi mennyire megértjük egymást! Észre se vettem! – döbbent meg jóleső érzéssel. 
- Na látod! Ugye megmondtam! Csak mindig hinned kellene benne, hogy az őszinteség lehet a legjobb orvosság bizonyos helyzetekre! – s azzal különös, rejtélyes mosoly játszadozott ajka két szegletében, melynek apró gödröcskei pirospozsgásan máris izzásba jöttek…