Nagyi és én

A szikrázó napsugarak táncot lejttettek a bőrömön. Boldogan, fütyörészve léptem ki az iskola kapuin. A barátom, Zoli háza felé vettem az irányt, már várt engem. Megbeszéltük, hogy felviszem a táskám, utána bemegyünk a nagymamámhoz a kórházba. Sajnos megbetegedett, s mivel idős volt már, jobbnak látták az orvosok, ha bent ápolják.
Útközben azon gondolkodtam, mit vigyünk be neki, gyümölcsöt vagy netán csokoládét? Sietősre vettem a lépteimet, miközben komor tekintetek szegeződtek rám. Biztos zavarta őket feltűnő jókedvem, de miért ne örülnék, hiszen hétvége van és az idő is csodás. Szinte átszúrták mosolygós arcomon a bőrt megvető tekintetükkel. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, hogy ne lássam azokat az irigy tekinteteket, de minden bizonnyal nekimentem volna valamelyik irigyemnek. Igen, irigyek, mert én még nem fásultam bele az életbe, nem rohanok együtt a világgal. Irigyek, mert én még tudok örülni egy kósza napsugárnak is, mi a komor felhők közül tör ki. Sőt, még csodálom is, hogy van akkora ereje, hogy kitörjön. Én is kitörtem a rideg emberek közül, és míg erőm bírja virulni fogok. Néha félek tőlük, hogy visszaragadnak maguk közé, és lelkemre újra sötétség borul…

Gondolataimba mélyedve arra eszméltem fel, hogy Zoliba ütköztem a lépcsőházban. Forró csókot nyomott ajkaimra, majd a kosárra mutatva a boltba invitált jelezve, hogy sietnünk kell a nagyihoz.
A gyümölcs mellett döntöttem. Narancs, barack és szőlő került a kis konyharuhával bélelt kosárba. Visszafele indultunk, hogy letegyem a táskámat. Félúton megcsörrent a mobilom, nevetgélve vettem fel, miközben Zoli a fülemet puszilgatta. Anyu volt az: - Hol vagy? – kérdezte, én nevetve válaszoltam: - Zolival, de nagyon rossz a vonal. Bárcsak annyira rossz lett volna, hogy ne halljam a következő mondatát! Ólomsúlyként nehezedett rám anyu távoli, sírással küszködő hangja. Még ma is tisztán hallom azt a fájdalmas mondatot: - Ne menjetek be a kórházba! A nagyi meghalt…

Éreztem, ahogy elhagyta lábaim az erő, szép lassan összerogytak, és testem ernyedten hullott a földre. A kis kosár nagyot puffant a porban, a narancs, a barack és a szőlő szanaszét gurult a piszkos földön. Még látni véltem, hogy egy járókelő rátaposott az érett barackra, s ordítani akartam: - Annyira sajnálom MAMA! Tompa fájdalmat éreztem a tarkómon, aztán megszűnt körülöttem létezni a világ…
Egy emlékkép tolult lehunyt szemeim elé, egy csodás napra emlékeztem. Egy héttel ezelőtti napra, mikor utoljára voltam mamánál látogatóban. Sose szerettem kórházba járni. Undorral töltött el az a nehéz szúrós szag, ami a levegőben terjengett. Megborzongatott a rideg vaságyak, a villogó műszerek és a súlyos betegek látványa. Bevallom féltem. Féltem, a HALÁLTÓL!

Mikor beléptem mama kórtermébe, nyugalom töltött el. Mikor leültem mama meleg vaságyára biztonságban voltam. Hihetetlenül jó kedve volt aznap, 74 éves kora ellenére mindig sokat viccelődtünk. Két órát töltöttem nála. Csak kacagott és kacagtam, csak szorított és szorítottam. Éreztem, hogy hamarosan hazajön, bár nekem nem mondta senki mi a baja. Csak pihennie kell, mert idős és gyenge - biztatgattam magam nap mint nap. Későre járt, elbúcsúztam tőle. Mama úgy szorított, mint még soha, hirtelen levegőt se kaptam. Egy puszit nyomtam ráncos, mosolygós arcára; leengedtem meleg, érdes kezét az ágyra, és kisétáltam a kórterem ajtaján.

A kórház folyosóira nehéz csend telepedett. Lejárt a búcsúzás utolsó órája. Némely kórteremből fényt láttam kiszűrődni, de már azok is kezdtek sorban kihunyni. Egy pillanatra megálltam még az óriás, rideg, szúrós hipószagú váróteremben. Egy 20 év körüli lány épp most végzett a felmosással. Nem értettem mit keres ezen a szörnyű helyen. A komor csendet hirtelen fájdalmas zokogások, felszabadító könyörgések váltották fel. Elérkezett az estének egy pillanata, mikor imák zengnek a sötét szobákból, mikor a betegek Istenhez fohászkodnak még egy új napért, még egy kis időért. A hideg átjárta testem, szinte csontjaimig hatolva. Rámtört megint az a szokásos félelem, éreztem itt van Ő, a HALÁL . Lépteim felgyorsítottam, és szaladtam amilyen távolra csak tudtam az irtózatos kórháztól…
Hirtelen felpattantak a szemeim, Zoli aggódó tekintettel nézett rám. Már jobban voltam, eltekintve a bűntudattól és a lelki tehertől, ami szorította mellkasom. Miközben Zoli segítségével feltápászkodtam szemem megpihent a szerteszét gurult piszkos gyümölcsökön: a szétzúzódott narancson, a széttaposott szőlőn és a szétfolyt barackon. „Ezt is elszúrtam, mindenért én vagyok a hibás, mama nem lesz büszke rám.” – kavarogtak az önvádló gondolatok a fejemben.

Zoli hazatámogatott, némán leültem az ágyára. Nem tudtam igazán, mit érzek. Azt se, hogy ilyenkor mit kellene éreznem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még nem is volt időm sírni az ájulás miatt. Na akkor eleredtek a könnyeim, Zoli mellkasára, a takaróra, meg mindenfelé. Miután kibőgtem magam, rá kellett döbbennem egy cseppet se érzem jobban magam. Valami nyomaszt belül. Nyomaszt, hogy én vagyok a hibás!
Nagyinak úgy kellett meghalnia, hogy nem voltam nála egy hete, úgy, hogy nem is vittem neki szép érett gyümölcsöt. Nem mondtam neki, hogy: - Ég veled! Csak azt, hogy: - Viszlát! Hazudtam neki, még az utolsó együtt töltött perceinkben is hazudtam neki. Nem tudtam elbúcsúzni se tőle, méltósággal, tisztességesen. Képtelen vagyok felfogni miért ment el, hiszen jól volt, nevetett!

A fenébe is, azért nevetett, hogy boldognak lássam, hogy így maradjon meg nekem, az emlékeimben! Igen, bele kell törődnöm, hogy ő már csak egy emlék, egy nagyon csodálatos emlék. Egy tünemény kinek gyermekkorom csodás éveit köszönhetem. Csak a jóra emlékszem: a hosszú évek felhőtlen napjaira; a sok kacajra, amit még most is hallani vélek; a vidám gyermekkora, amit nagyinak köszönhetek. Túllépek a fájdalmon, nincs több önmarcangolás, attól ő nem fog visszajönni!

Hónapok elteltével, túl a szívet tépő temetésen még mindig gondolok nagyira, de már újra tudok mosolyogni és fütyörészni az utcán nem törődve a komor emberek megvetésével. Néha nagyi eljön hozzám, ha szomorúan sírdogálok a szobámban, megvigasztal, ha kétségbe esek. Ma már tudom, hogy nem én voltam a hibás, és nagyi se haragszik rám. Megígértem neki, ha majd nekem is mennem kell, ha értem is eljön a HALÁL, akkor megkeresem. Akkor újra találkozunk, és én viszek neki egy óriás kosár gyümölcsöt: illatos narancsot, zsenge szőlőt, és hamvas barackot…