Mosolyogj!

A lány nem értette barátnője örömét. Tisztára mint egy megszállott holdkóros! –gondolta. Claire vadul körmölte a szavakat a papírra, melyek vulkán módjára törtek fel agyából. Josie színtelen szemmel bámulta barátnőjét és egyre csak a fejét rázta.
- Ilyenkor mit csinálsz? –Kérdezte, miközben tekintetét az égnek emelte.
- Írok. Nem látod? –Nevetett mellette Claire.
Ő ilyen volt. Ha rá jött, akkor bárhol képes volt elővenni a már elnyűtt füzetet és tollat, majd írni belé a végeláthatatlanul hosszú szövegeket. Josie nem értette, miért okoz neki ekkora örömet, ha írhat. A lány kinézett a fakó ablaküvegen. Nagyon csodálkozott rajta, de a hang, ahogy Claire tolla szántotta a papírt, igazán megnyugtatta. Igaz, hogy furcsállta barátnője szenvedélyét, mégis élvezettel nézte miközben írt. Talán mert ilyenkor olyan földöntúli  boldogságot láthatott barátnője arcán, amit egyébként nem túl gyakran tapasztalhatott. A két lány olyan volt egymás számára, mint ha testvérek lennének. Mindig ott voltak egymásnak, pont úgy, mint most. Claire keze lassan megnyugodott a papír fölött és Josie-ra nézett.
- Üvöltenek a gondolataid. –Jelentette ki mosolyogva. Mire Josie, a lány derülő arcára pillantott.
- Egyszerűen csak nem értelek. –Mondta természetes közönyösséggel, pedig legbelül elszomorodott. Josie mindig is így viselkedett. Rideg volt és egy idegennek talán még érzéketlennek is tűnhetett. Ezzel szemben barátnője mindig vidám volt és az ember, akarata ellenére kivirult, ha a közelében volt. Lehet, a Sors Fintora hozta őket össze. Bár ezt Josie sosem hitte, mivel eléggé szkeptikus alkat volt, Claire állandóan ezt hajtogatta.
- Mit nem értesz? –Kérdezett vissza a barátnője.
- Hogy írhatsz még most is? Ráadásul örömmel? –A végén Josie hangja elcsuklott és könny szökött a szemébe. Ismét barátnőjére nézett és elképzelte, ahogyan szőke, göndör haja a vállára omlik. Ezen Claire hosszasan elgondolkodott, majd egy kis idő múltán, komoly arccal megszólalt.
- Szeretek írni. Számomra ez a boldogság. Le tudom írni az érzéseimet, és eközben talán másokra is hatással vagyok. Tessék. Olvasd el. –Ezzel Claire Josie –nak nyújtotta a füzetet, és újra elmosolyodott. Josie értetlenkedve vette el. Még csak most vette észre, hogy a füzetnek milyen kemény a borítója. Felnyitotta a fedelét és most már képtelen volt elkendőzni az érzelmeit. Arcára egy időben ült ki a boldogság és a meghatottság. Szeméből kövér könnycseppek buggyantak ki és végigsimított ujjaival a lapon. A papíron ez állt: „Legjobb Barátnőmnek, Josie –nak, akitől annyi mindent tanulhattam!” Josie felnézett a kórházi ágyon fekvő barátnőjére és ledermedt, akár egy kőszobor. Claire szeme fennakadt és mosoly fagyott arcára. Kifakult bőre még jobban elsápadt, és nem lélegzett. Meghalt. Josie lélegzete is elakadt, ahogy barátnőjét bámulta. Hirtelen nem tudta mit tegyen, majd sírva ordított a nővérnek.
Este kimerülten és fájdalommal telítődve zuhant az ágyába. Kezében a füzetet szorongatta, amit még reggel kapott Claire –től. A barátnőjétől. Mielőtt meghalt. Egy ideig csak bámulta a könyvet, aztán felült és kinyitotta. Elkezdte olvasni, de nem bírta letenni. Megbabonázva és áhítattal itta a szavakat. Miután éjjel kettő körül végzett, könnyes szemmel, de mosolyogva nézett barátnője fényképére, amit mindig az éjjeli szekrényen tartott.
- Én örülök, hogy tanulhattam tőled. –Suttogta halkan az éjszakába, de most egyszer biztos volt benne, hogy bár Claire nincs vele, hallja amit mond.
Josie tényleg így érezte. Most értette meg igazán, hogy Claire miért szeretett írni. Hogy miért mosolygott állandóan, bármilyen nagy baja is volt. Örült. Életében talán először nevetett bánatosan. Nevetett a bánaton, akárcsak a barátnője.