Mosaic Stories: Név nélkül

Kótyagosan, fájó fejjel ébredtem és emelkedtem egy idegen ágy ismeretlen, de kényelmes vízszintjéből. Igen halovány emlékeim is csak kavarogtak ideérkezésem pontos idejéről és miértjéről. Próbáltam összekaparni széthullott gondolataimat: nem nagyon ment...
Annyi még megvolt, hogy aznap este ittunk. Elég sokat: ünnepeltünk. Ugyanis délelőtt volt a rettegett, első számonkérés, amit sikeresen túléltünk.

Még mindig eszembe jutott az a félelem, az a gyomorszorító érzés, ahogy vártunk a vizsgáztató(k)ra: egymás mellett, izgulva, reszketve, izzadó tenyérrel, fehér köpenyben. Ültünk szép sorban, mint a galambok, és ha tehettük volna, rögtön kirohanunk a szörnyű kicsire zsugorodó teremből, ki az intézetből, el az egyetemről bárhova, csak hagyhatnánk a francba az egészet. De természetesen senki nem mozdult, csak mikor a három főből álló "vallatóosztag" a nevét olvasta és kérdezgetni kezdte. De végül is minden gyomorgörcs és szomatizáció ellenére megúsztuk, mi több: pár cent Jäger, vodka, esetleg néhány sör elfogyasztása után már szinte semmiségnek tűnt az egész. Akkor kezdte sejteni a banda, hogy a kettes valóban nem a legszebb jegy, de a legeslegjobb; valamint, hogy rendesen fel kell kötni azt a literes bugyit, ha el akarjuk végezni ezt a "pár" évet.

Borzongva megráztam a fejem: erre pont nem akartam gondolni, de az aljas emlék egyszerűen letámadott. Szerencsémre és ijedtségemre valaki vagy valami megmozdult a sötét szobában: egy alacsony, látszólag ülő alak kezdett turkálni a földre dobott, táskának tűnő halomban.

- Jobban vagy? - kérdezte kedves, rekedtes hangján. Felismertem: egyik csoporttársam volt. Nem túl sokat tudtam róla: az alacsony, rettenetesen bőbeszédű, csinos, cigis és örökmozgó lányról, N.-ről: hosszú haja a háta közepéig ért, mindig jól öltözködött, minőségi parfüm és a napi egy doboz elszívott cigi tipikus illatkeverék-felhőjében mozgott és ha egyszer hozzá került a szó, nagyjából fél óráig be nem állt a szája. Láttam pár előadáson, voltunk gólyatáborban mindketten, feleltünk a másik néhány banális kérdésére, illendően viszonoztuk a kapott mosolyt és a többi. Két előadás közti szabad 20 percben beszélgettünk egyet, de ebből nem lehetett valami sokat leszűrni. Ennyi idő alatt vajmi kevéssé árnyalódik az első benyomás... szimpatikus volt, intelligens és nagyon kommunikatív. A titoktartás került valahogy szóba. Kétségtelen tény, hogy ő beszélt jóval többet, de ennek ellenére elhittem, hogy nem fecsegne el egy titkot. Valahogy ez volt a megérzésem.
Egyszer adtam neki egy vázlatot, amiért nagyon hálás volt (pedig nem is volt nagy titok, csak ő még nem látta azt a típusú egyszerűsítő, gyorsan megérthető és tanulható ábrát), és akkor... fúh, hát őszintén szólva rettenetesen megkívántam. Az a boldog mosoly, az az őszinte, kedves hang, ahogy megköszönte.. és még mondta is, hogy milyen aranyos vagyok... fordult velem vagy kettőt az előadó, és sürgősen a jegyzetelésre kezdtem koncentrálni, nehogy véletlenül kezem  elkalandozzon, és megsimogassam a közvetlenül mellettem ülő, vonzó lány formás combját. Szerencsére nem sok óránk volt együtt, egy-egy köszönésben kimerült minden kommunikáció köztünk. De most.. én az ő lakásán?! Ajjaj.

Igennek szánt mormogásom és egy alapos halántékdörzsölés után végül kinyögtem, ami viszont engem érdekelt:
- Mi történt?
- Kicsit sokat ittál, de nem gáz. Volt néhány érdekes ötleted... - hangjából és egy öngyújtó pillanatnyi felvillanásából érzékeltem, hogy elmosolyodott. Rágyújtott.
Ekkorra viszont tényleg megriadtam. Kicsit túllőttem a célon, és eljárt a szám ezek szerint... nem igazán emlékeztem, miket mondtam. Éreztem, hogy elvörösödöm; az áldott homályban szerencsére N. ezt úgysem láthatta. Elég volt pár pillanat, hogy kínosabbnál kínosabb, a nagyközönség számára nem publikus információ eszembe jusson, amit a nem kéne kiteregetni.
'Haza kell mennem. De rögtön!'
- Hova mész? - kérdezte hirtelen mozdulataimat látva. Vékony kabátomat magamra kapva, táskám után tapogatózva kezdtem meg az indulás előkészületeit /ugyanis ez még ősz közepén történt/.
- Haza kell mennem - mondtam kicsit kevésbé határozott hangon, mint szerettem volna. Valljuk be, az elfogyasztott alkohol megviselt. Azelőtt nem voltam ekkora szeszkazán, és nem is volt szándékomban azzá válni.
- Várjál már! - mondta, miközben gyorsan elnyomta a még alig megkezdett cigit, és felkászálódott az alacsony fotelből. Én már a kis lakás előszobájában voltam. Nem láttam semmit a vaksötétben: ide még az utcai lámpák gyenge fénye sem jutott be. Nem találtam a villanykapcsolót.
Kicsit tahó voltam, hogy meg sem köszöntem, hogy vigyázott rám, nem hagyott spiccesen elkószálni, szóval:
- Figyelj... köszi, hogy figyeltél rám és nem hagytad, hogy valami hülyeséget csináljak. Tényleg nagyon hálás vagyok, de haza kell mennem.. a szüleimmel lakom, tudod... - /egy frászt: igazából apámnak elég volt annyi, hogy a csoporttársaimmal megyek bulizni és majd valamikor jövök. De ha eszembe jutott, hogy mi mindent mondhattam... csak gyorsan elmenekülni a helyszínről, aztán mindent a piára fogni!/
- Nem kell elmenned. maradhatsz nálam. Egyébként is, vagy fél órát aludtál max. Még mindig nem vagy teljesen józan.
Ebben sajnos igaza volt, de.. tiszta ciki az egész, és nem eshetek kísértésbe! Spuri, de gyorsan.
- Nagyon kedves vagy, de...
- És ha én kérlek, hogy maradj? - lépett közelebb kezével a csukott ajtóra támaszkodva. - Nem zavarsz, tényleg. Kérlek!
Volt valami a hangszínében, ami meggyőzött. Először villant agyamba a gondolat: mások is magukkal vihettek volna. Az ilyen beivott csoporttársakat általában a kolisok fogadják be, és nem csak amiatt, mert az van a legközelebb. Saját albérletben kevesen takarítanak szívesen idegen hányást...
- Köszi! - ujjongott N. azon a tipikus nevetős hangon, és megölelt. Először. Furcsa volt. - Gyere, szívjunk el egy cigit, oké?
Maga után húzott, át az előbb elhagyott szobán, ki az erkélyre.
Keskeny belvárosi utcára nyílt az erkély, csak néhány lámpa pislákolt itt-ott. Leültünk valami ládára, gyorsan előszedte a vékony, finom dohányból sodort cigit és rágyújtottunk. Szótlanul vetettem hátam az egyenetlen falnak, és néztem a kifújt füst tétova lengedezését, majd szinte láthatatlanul gyors eltűnését. A megfoghatatlan, szertefoszló elillanást, amint kiért a szélcsendes takarásból. Sosem voltam nagy dohányos, sőt... a testtelen, gomolygó, megfoghatatlan anyag rövid pályáját és eltűnését mégis mindig élvezettel néztem. Megjelent, szállt rövidebb-hosszabb pályán és eltűnt... pont mint mi emberek ezen a földön.
Aztán hirtelen valahogy nem jól szívtam, mellésikerült vagy nem tudom, de nagyon krákogni kezdtem. Jobb kezembe fogtam a parázsló csikket, és kezem a szám elé tartva próbáltam nem megfulladni.
- Jól vagy? - kérdezte N. nevetve, hátamra cinikusan egyszer-kétszer ráütve. - Nem szoktál cigizni, ugye?
- Nem igazán - vallottam be csüggedten. A fejem még mindig fájt, a dohány értelemszerűen nem segített a helyzeten és átlendültem egy másik, pontosabban a szomorkodós-"szarazélet" stádiumba. Nagyot sóhajtottam, és mivel a köhögés elmúlt, megint szívtam a majdnem kialudt cigit. Most a távoli, lassan lombjukat vesztő fákat néztem. Törzsük vékony részét, ahol a lámpafény erőtlenül ragyogott az élő cellulóztömegen és hajlékony, megtépázott ágaikat, melyek szinte ráfeküdtek az erőszakos, vad szelek irányára és a brutális megterhelés hatására sem törtek le.
- Hé... - hallottam magam mellől. Odafordultam: N. is felém. Alig láttam a szemét. A parázsló, vörös kis pont a szája magasságába ért, aztán megint el. Közelebb hajolt hozzám: mosolyogva fújta a szürke füstöt közvetlen közelről orrom és szám felé. Majdnem úgy, mint valaki egyszer rég...
Kedves, játékos mozdulat volt, de eszembe juttatott egy régi emléket [ahogy ez időről időre, mindig előfordul velem] és én az elfogyasztott alkohol és átélt izgalmak, stressz súlya alatt már nem bírtam tartani magam: egy könnycsepp gördült le az arcomon. Aztán még egy a másik oldalon, és még egy...
- Mi a baj? - kérdezte megváltozott hangon. Gyorsan elnyomta a körmére égő véget és homlokát az enyémhez érintette. - Nekem elmondhatod...
Erre persze eszembe jutott, hogy minden valószínűség szerint tényleg tud titkot tartani, de csak peregtek tovább a könnyeim. Nem tehettem, és szerencsére ezt még kimerült, alkoholos, dehidratált és érzelmileg labilis állapotomban sem felejtettem el. Egész egyszerűen nem voltam rá képes, annyira állandósult már az egyes emlékeim és titkaim köré önmagam által emelt fal. Pedig annyira, de annyira szívesen elmondtam volna neki mindent... hogy milyen szar az élet, hogy mik történtek, milyen ijesztő még nekem is ez az egész rohadt egyetem és milyen nehéz... sokkal nehezebb, mint hittem.
Lassan, de számomra váratlanul megmozdult. Még közelebb helyezkedett, átölelte a derekamat és a hajamat kezdte simogatni. Mélyen a szemembe nézett, közelről: ajkait éreztem a számom.
Sejtésem beigazolódott. Nem véletlenül hozott haza. Megérezte a vibrálást kettőnk között.
Agyam józanabbik fele két métert ugrott hátra, de pszichém maradt. Engedtem, hogy csókoljon, aztán a felettes én felvillanásszerű parancsára hirtelen elhúzódtam.
- Nem ezt akartad? - kérdezte halkan.
Egy pillanatra belém szorult a levegő. Nagyon nem kéne ezt csinálni, még visszafordulhatok, még abbahagyhatom... itt az új társaság, tiszta lappal indulok. Annak fognak tartani, amit mutatok. Megváltoztam, kedvelnek... Nem hiányzik, hogy a hátam mögött suttogjanak és mutogassanak rám..talán nem derülne ki, de nem szabadna belemennem ebbe! Sosem tudhatja az ember biztosra...
N. még mindig csak engem nézett.
- De. - ezzel magamhoz húztam én is, derekát átkarolva, ahogy az előbb ő az enyémet.
Nem kombináltam, nem gondolkodtam tovább akár hetekkel, évekkel előre, kínos precizitással megtervezve minden egyes percet. Az ösztönén győzött, és a változást váró, sőt változtatni akaró és azt végre elkezdő személyiségrész. Ez már nem a vaskalapos gimi, hanem az egyetem... itt azt szabad kis túlzással, ami szerintem/szerintünk szabad. És nem fognak elítélni, a plebs véleménye meg amúgy sem érdekel. Én ezek után is ugyanolyan leszek, a többiek felé nem változik semmi.
Élveztem drága parfüm és dohány illatát árasztó hajzuhatagát, derekának kecses ívét. Puha ajkai lassú, érzéki csókját és a heves, türelmetlen mozdulatot, ahogy felrángatott a ládáról.
- Megfagyok.
Még mindig kótyagos fejjel, őrülten dobogó szívvel követtem. Átöleltük egymást végre. Nem csak felé nyitottam: átléptem egy túl szoros, túl szigorú, de megszokott korlátot.
Csókjai egyre követelőzőbbek, egyre sietősebbek lettek. Térdem remegni kezdett: az újabb erőpróba, az érzékek próbája már túl nagy kihívás elé állított aznap. Úgy éreztem, menten összecsuklik alattam a fáradtságtól, izgalomtól és mellkast döngető szívveréstől.
Leültem a kanapé szélére, ő pedig fölém hajolt. Kezeim oldalát simították őrjítő lassan felfelé haladva, ahogy ezerszer elképzeltem már, hogy elérhessem végre csodálatos...
- Ne haragudj, de muszáj lezuhanyoznom.
Az első pillanatban majdnem hangosan felnevettem, de arcomra kiült a döbbenet és a palástolatlan hitetlenség, mikor láttam, hogy komolyan gondolja.
- Gyors leszek, baby - ezzel el is tűnt.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy magam sem vagyok igazán a toppon. Összeizzadt felsőm még ráadásul olcsó, kevert ital szagát is árasztotta... kénytelen voltam levetni magamról, mivel nem akartam ott helyben kipakolni. Melltartóban vártam tehát, hogy N. végezzen.
Szerencsére nem sokáig. Törölközőbe tekert teste láttán mosolyogva konstatáltam, hogy ismét nedvesedek.
- Hello szexi - suttogta pajkosan - vetkőztél nekem? Hadd segítsek... - odalépett, és gyorsan gombolta ki csőfarmerem egyetlen gombját. Szándékosan végigsimított altestemen: nem bírtam visszatartani egy sóhajtást. És ahogy húzta lefelé rólam azt a nadrágot... mintha az egész testemet végigsimította volna. Gerincem mentén végigfutott a hideg.
- Gyorsan lezuhanyzom én is, jó? - suttogtam elváltozott hangon.
Kacér mosollyal bólintott.
Langyos vízzel csapattam le magam, pedig forróval szoktam. Izgatott puncim szinte tüzelt, és megvonaglott, ahogy N. testére gondolva egyszer-kétszer végigsimítottam rajta... ezek után sürgősen megtörölköztem, és... nem tudtam mit felvenni. A melltartómat nem akartam, a csurom lucsok franciára pedig inkább nemet mondtam... kicsit szégyellősen, de a vágytól hajtva késlekedés nélkül mentem vissza a szobába.
- Végre - vetette rám magát N. a sötétből. Mohón csókolt, és már én sem bírtam magammal: szorosan magamhoz öleltem kis testét, és az ágy felé araszoltam vele. Bár a magam ötvenkevés kilójával én sem vagyok valami nagy erőművész, de erre a pár méterre elbírtam.
Lehuppantunk az ágyra: én a hátamra érkeztem, ő az egyik combomon ült előredőlve. Megláttam, amit eddig csak éreztem: pontosabban, hogy milyen szövet került közénk. A gólyatáboros pólónk volt rajta. Elmosolyodtam.
- Jól van, na! Ebben alszom...
"De ma nem túl sokat fogsz" - gondoltam aljasan elvigyorodva. Nem hagytam neki időt a beszédre: két kezemmel törzse két oldalán toltam felfelé a pólót. Végre láthattam, ami eddig csak mélyen dekoltált felsők részleges takarásából csalogatott: alacsony alkatához képest nagy, kerek mellei el sem fértek teljesen a kezemben. Mindketten felnyögtünk, ahogy gyengéden rájuk szorítottam: felültem eddigi pozíciómból és egy mozdulattal áthúztam fején azt a pólót. Mindkét kezemet melleire tapasztottam. Bestiálisan, körülírhatatlanul jó érzés volt... Körmeit éreztem a hátamon, hajzuhataga szinte eltakarta a fejem, ő pedig magához rántott, csókolt és csókolt... kis kezei végigfutottak testemen újra és újra, megcsókoltam a kezét: megcsókoltam a lelkét; érzékeltem gyorsuló, felületessé váló légzését, éreztem a vágyát, éreztem az ízét... nevettünk, ölelkeztünk, kifulladva lihegtünk és aztán hátradöntött...