Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. december 3.
*******************************************************************
– Miss. Dawn! – szólított egy hang. Nem törődtem vele és folytattam, amit épp csináltam.
– Bocsánat, Miss. Dawn!
Csak még egy kicsit… még egy kicsit…
– Miss. Dawn! – kiáltott fel a nő.
Az ujjam félrecsúszott, és a kis madárka a mobil képernyőjén lezuhant a mélybe.
– Mi van?! – kiáltottam a telefonba.
A régimódi virágmintás ruhát viselő nő úgy nézett rám beszéd közben, mintha már csak percei lennének hátra. Felemeltem a fejem, és körbenéztem. Az osztályban mindenki engem bámult.
Kikapcsoltam a mobilom, és eltettem a táskámba, majd rávigyorogtam az ősz hajú öreg hölgyre előttem. Dühösnek tűnt, és egy műanyag vonalzóval csapkodta a tenyerét, mielőtt megszólalt volna.
– Én itt órát próbálok tartani – mondta.
– Tudom. Nem kell mondania.
– Ha tudja, miért nem figyel?
– Figyeltem és az épp elég volt. Nem vette észre, hogy épp Angry Birdöt játszom?
– Angry micsoda?
– Angry Bird. Egy játék. Ki kéne próbálnia. Izgalmasabb, mint a molekuláris kötések.
– Valóban? Kérem, oldja meg ezt a példát a táblánál!
Az orrom alá nyomta a krétát.
Felsóhajtottam, és már nyúltam volna érte, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett egy középkorú férfi fehér ruhában, egy kibontott nyakkendővel a nyakában. Úgy nézett ki, mint aki valamiért nagyon sietett volna.
Végigmérte a teremben lévőket, mielőtt megállapodott volna a pillantása rajtam. Megnedvesítette az ajkait, majd vett egy mély levegőt.
– Rain Spencer Dawn! Kérem, jöjjön velem az igazgatói irodába!
– Mr. Kelly! Nem tanult meg kopogni? – kérdezte a tanár
– Sajnálom, de Mrs. Lynch látni akarja őt. Most.
A szívem összeszorult, és azonnal felálltam a helyemről. Az öreg hölgy elhátrált előlem, hogy ki tudjak menni. Zavartan néztem le rá. Úgy tűnt, mintha frusztrálná a magasságkülönbség. Én 180 centi vagyok, míg az öreg hölgy, aki a kémia tanárunk, csak úgy 160. Emiatt fel kellett néznie rám.
Az egész osztály csendben volt, néhány halkan kuncogó egyént leszámítva a hátsó padokban. A tanár félre lépett és megalázottság tükröződött az arcán. Odasétáltam az ajtóhoz és kiléptem. Majd visszajöttem, hogy kikapjam a krétát a kezéből és felfirkantsam a megoldást a táblára, mielőtt becsuktam volna az ajtót magam mögött.
– Hogy tudta…
Hallottam a feltörő nevetést az osztályból és Mrs. Stone kiáltását, ahogy csendet parancsolt. Beharaptam a számat, hogy visszatartsam a nevetésem.
A folyosó üres volt. Még tartott az óra. Tovább sétáltam, és a mellettem haladó férfira bámultam. Ő megállt az ajtó előtt és előre engedett.
– Uram, miért hívatott Mrs. Lynch?
– Nem mondta el.
– Ó… értem.
Háromszor kopogtam, majd beléptem. Mrs. Lynch komoly kifejezéssel az arcán nézett rám.
– Jó napot, Mrs. Lynch! Valami baj van? Miért néz rám ilyen ijesztően?
– Üljön le, Rain – intett.
– Ö… oké! – nyeltem és leültem.
Nagyon feszült volt a légkör. Feltette a szemüvegét, és az orrnyergére tette az ujját. Csak néztem őt, és vártam, hogy megszólaljon.
– Rain… – kezdte komoly hangon.
– Bajban vagyok?
– Nem.
Kiengedtem egy nagy sóhajtást, és megnyugodtam.
– Akkor, még egyszer, miért hívatott?
– Szóval, Rain, van egy ajánlatom az ön számára.
– Ajánlat?
– Igen. Egy ajánlat.
– Ó!... Oké. Hallgatom.
– Mit szólna hozzá, ha maga lenne a diáktanács elnöke?
– Milyen ajánlat ez? – vontam fel a szemöldököm. – Persze. Jó lenne.
– Nem ezt vártam. Azt hittem, megtagadja. Tényleg? Benne van?
– Ja – válaszoltam flegmán.
A derekára tette a kezét, és vett egy mély levegőt, majd hirtelen összeesett.
Ijedten ugrottam fel a helyemről, és rohantam oda hozzá, majd a szoba sarkában lévő kanapéhoz cipeltem.
– Mi a baj?
– A szívem…
Dramatikusan felemelte a kezét. Ijedten néztem rá. Milyen idős is lehet valójában? Felvontam a szemöldököm, és figyeltem, ahogy liheg.
– Jobb, ha most megyek.
Felálltam, és elindultam az ajtó felé, amíg meg nem ragadta a könyököm. Megfordultam, ijedten a szemébe nézve. A fenébe is, nem képes leállni?
– Várjon! Még nem fejeztem be.
– Mi? Ugye csak viccel? Hány évis is maga?
– A kor csak az egyik probléma. Lényegtelen. Ne is foglalkozzunk vele!
– Szóval már annyi idős, hogy nem akarja, hogy tudjak róla? – csacsogtam.
Ugyanúgy, mint az előbb, megint szívinfarktust színlelt. Hihetetlen ez a nő! Micsoda egy drámakirálynő!
– Hagyja abba, vagy tényleg elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam.
– Jól van, jól van. Csak maradjon még egy kicsit!
– Rendben! Csak siessen, mert már tart az ebédszünet. Nem akarom elmulasztani az ebédet maga miatt.
– Rendben. Szóval, üljön le! – intett.
Úgy parancsolgatott, mint egy kutyának. Meggebedne, ha egy kicsit kedvesebb lenne? Hülye boszorka! A szemeimet forgattam, de tettem, amit kért.
– Ha beleegyezik, írok egy ajánlólevelet a főiskolára, amit választ. Tudom, hogy még két év van hátra, de a teljesítményét elnézve, ha beleegyezik, ugorhat egy évet. Mit gondol?
– Komolyan? – kerekedett el a szemem.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Az arca olyan volt, mint azoknak a laza tanároknak, akiket mindenki annyira szeret. Kivillantak a fogai, ahogy mosolygott. Egyik kezét a szemüvegéhez illesztette.
– Mindig úgy néz ki, mint aki viccel.
– Szóval, benne van vagy nem?
– Megbeszélhetném előbb a szüleimmel?
– Természetesen. Értesítsen, amint lehetséges! De, igazából, még egy hete van.
– Oké. Most már mehetek? Szükségem van a szendvicsemre.
– Oké. Mehet.
– Na, végre!
Leszaladtam az étkezdébe, ami már teljesen tele volt. Szlalomoztam az emberek között, hogy megszerezzem az ebédem.
– Elnézést… bocsánat… – motyogtam, átfurakodtam a tömegen.
A megszokott asztal felé vettem az irányt. A barátaim már mind ott voltak. Már épp odaértem volna, amikor valaki megállított.
Meglehetősen helyes srác volt. Úgy 180 magas, vagy még több. Megnyerően mosolygott rám.
– Mi van? – mordultam rá.
– Ö… azon gondolkodtam, lenne-e kedved moziba menni velem most pénteken.
– És ki is vagy te? – néztem rá. Nem ugrott be.
– Alex. Már egyszer randiztunk. Emlékszel?
– Ó, persze! Bocsi! – tényleg nem emlékeztem.
– Semmi gond… Szóval?
– Szóval?
– Szabad a most pénteked?
– Nem hiszem. Egy csomó dolgom van.
Csalódottnak tűnt, de most nem volt kedvem egy sráccal sem randizni. Csak arra a lányra tudtam gondolni. Igen, Charity-re.
Alexre mosolyogtam, és kedvesen megkértem, hogy álljon félre. Az én szempontomból legalábbis kedves volt. Neki valószínűleg nem annyira.
Leültem Charity mellé, és rá mosolyogtam. Mindenki az asztal körül csodálkozva nézett rám, csak Miranda nem. Én meg nem tudtam rájönni, mi történt.
– Mi van? – vontam fel a szemöldököm.
– Hé, Mir? A fejére esett, vagy mi? – kérdezte Ashley.
– Talán – vigyorgott Miranda.
– Mi a franc van már, Ash? – ripakodtam rá.
– Furcsán viselkedsz. Leestél a huszadikról?
– Hülye vagy, vagy mi? Ha leestem volna a huszadikról, úgy kb. 200 km/órával, figyelembe véve a gravitációt, szerinted itt lennék?
– Ja. Jogos. De ne gyere itt nekem a matekkal – mondta.
– Ez fizika – mondtuk Mirandával és Charity-vel egyszerre.
Miközben megettem az ebédem, végig Mrs. Lynch ajánlatán gondolkoztam. Ha elfogadom, egy évvel korábban szabadulhatok erről a helyről. Ami azt jelenti, nem kell időt fecsérelnem ebben a pokolban, amit „középiskolának” hívnak. Jó ajánlat. Oké, meg kell beszélnem a családommal.
Ahogy balra néztem, Charity-t láttam, ahogy békésem eszik. Olyan gyönyörű. Fájt a szívem, hogy nem csókolhatom meg. De türelmesnek kell lennem. Még nem mondtam el neki, hogy szakítottam Mirrel.
Aztán Mirre néztem a jobbomon. Észrevette, hogy nézem, és rám mosolygott. Visszamosolyogtam. Belecsípett az arcomba és felnevetett.
– Le sem tudod venni róla a szemed. Annyira féltékeny vagyok – suttogta.
Elpirultam ezt hallva.
– Emlékezz! Az exed vagyok. Nem csinálhatod ezt az orrom előtt. Ne csorgasd a nyálad! – kuncogott.
– Miről beszéltek, srácok? – kérdezte Tom.
– Semmiről – válaszoltuk egyszerre.
– Inkább mennétek szobára? – kérdezte Ashley komolyan.
Egymásra néztünk Mirandával és megráztuk a fejünket.
Azt hiszem, el kéne mondanunk Ashley-nek. De csak majd később.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Clara Alonso alias Charity Leighton.
Örülök, hogy ennyire leköt, és várom a további hozzászólásaidat. :)