Minden napra egy mosoly - 2. rész

2. fejezet

Éppen a fürdőszobába néztem be, amikor megszólalt a mobilom. Az ajtót becsuktam és a zsebemből elővéve megnyomtam a hívás fogadást.
- Szia! Csak azért hívtalak, mert lehet, hogy későn fogok hazajönni. – anyám hangja mintha több kilométerről szólt volna hozzám, nem beszélve a háttérben zajló fúrás faragásról. – Mi?! Nem értettem.  – kezemet a fülemre szorítva beléptem a fürdőbe, majd becsukva az ajtót magam után újra rákérdeztem.
- Anya, kérlek, mondd még egyszer! – a vonal másik végén is egy csattanás hangzott, a háttér elcsendesült és végre ki tudtam venni édesanyám hangját.
- Most jöttek meg a gázosak és némi finomítást végeznek a burkolaton. Hogy sikerült a kiállítás? Megkérdezted már Brayent róla?
- Igen. Azt mondta remekül sikerült. – felidézve ezzel az ujjainak lágy mozdulatait a hátamon. - Sőt képzeld, a rólam készültet emelték ki leginkább a látogatók, hogy mennyire jól sikerült. – a hangját, ahogy a fülemhez hajolva suttogott és akkor a szavaknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy elakadt a lélegzetem.
- Ez nagyszerű! – anyám üdvrivalgását hallva visszazökkentem a valóságba, feleszmélve, hogy a kezem hol volt, gyorsan kihúztam a pólóm alól. – És most ünnepelni fogtok? Ha akarod ott is aludhatsz vagyis, ha nem vagy Brayen terhére. A suli még csak pár nap múlva fog elkezdődni. Élvezd még ki a kis szabadságodat, amíg még teheted. – az ötlet nem volt rossz és igen szívesen töltöttem az időmet vele, legalábbis a szüleim ezt vonták le következtetésként az állandó kiruccanásaimból a fotós haverommal a városban, ami persze teljesen igaz is volt.
Mind addig, amíg át nem léptem egy határt, amit ha tudnék, azonnal visszacsinálnám Az ezt követő időszakban az újra rám törő magány még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint egész életemben. A bűntudat és az, hogy Brayen kizárt az életéből csak még rosszabbá tette. Szerencsémre ezeken a napokon mentünk el legtöbbször otthonról. Egy kis családi kiruccanásra a tóhoz, elmenni vonatozni, szülinapot megünnepelni és megnézni az augusztus 20-adikai tűzijátékot.
Habár kívülről boldognak tűntem, az egész nem volt más, mint színjáték. Nem élveztem egy percig sem, de a családomat, hogy megnyugtassam és önmagamban is rendbe rakjam a dolgokat, ahhoz erre volt szükségesem. Mindig is jobban ment egyedül minden, mondtam ez magamban oly sokszor, hogy már szinte én is elhittem. Mostanáig.
Anyám a telefonban részletezte a fejleményeket, míg én az ajtón túl elképzeltem Brayen alakját, ahogy még mindig a galériával beszél. Csak most, ahogy felidéztem magamban, úgy volt újra előttem a sötét öltönyében. A fehér ingén átívelő fekete nyakkendőjében, bársony nadrágjában és fekete bőr cipőjében. Csodásan nézett ki, elképzelve mindezt a fényképei előtt állva, pózolva a kamerának, egy-egy vendéggel beszélgetve, miközben a keze valaki másnak az ujjaival fonódik össze.
Vele mosolyog, társalog, ha nincs a láthatáron érdeklődő, aki szeretne a művésszel eszmecserét folytatni és aztán vele távozik, amikor vége, épp ahogy jöttek. A képek nem hazudtak az interneten, ahogy cikk írója sem, de még jobban fájt az, hogy nem mondta el akkor. A lány gyönyörű volt, a háta mögött tudva egy kisebb modell karriert, most pedig egy készülő film főszerepére készül.
Tagadtam a rám törő szorítást a szívemben és sokadszorra már nevetségesnek tűnt is az egész, mégis mikor kettőjüket figyeltem a képen minduntalan átéreztem. A csillogó boldogság, a szint tiszta elégedettség sugárzott róluk. Amitől egyből elöntött a keserű féltékenység. Most meg teljesen össze voltam zavarodva. A konyhában történtek után újra éltetett a remény, de emellett az emlékek is ott voltak, amiket nem könnyen felejt el az ember.
Bár amennyire tiltakozok most ellene, ugyanúgy rohannék ki innen és szaladnék hozzá, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk. Mégis, valami visszatart és sajnos tudtam az okát ennek. A csalódást, hogy megint megbíztam valakiben, akiben valójában nem kellett volna.
Az árulást, mert vakon hittem az álmaimban. Magamat ismerve pedig nem tanulva a hibákból, itt vagyok, a lakásán, nem rég a karjaiban, most meg a fürdőszobájába menekültem. Mert úgy éreztem valójában ez történt. A szívem be akar csapni, elmondani, hogy higgyek benne megint és amilyen bolond vagyok ezt is fogom tenni.
A barátom, bármi lesz, bárhogy végződik a mai nap. Őt nem akartam elveszíteni. Ez történt akkor este is. Bár a végkifejlettet nehéz volt előre megjósolni. Közben újra és újra megkérdeztem magamtól, hogy jól teszem-e ha itt maradok vagy csak ezzel még több sebet ejtenék így is vérző szívemen?
- Itt vagy még? – anyám, mint mindig visszahozott és észrevettem, hogy a kezem a kilincsen nyugodott mind ezidáig.
- Igen. Bocsi, csak elbambultam. – levettem róla és a tenyerem közepe a fém érintésétől hidegnek tűnt. – Majd még megbeszélem Brayennel. Ha mégis mennék, akkor majd hívlak titeket. – a gondolat, hogy itt maradok egész estig vele, már is könnyed melegség szállta meg a kezemet és minden részemet.
- Oké! Akkor jó ünneplést! És ad át üdvözletünket és gratulálunk Brayennek.
- Átadom! Jó mulatást a gázosokkal! Szia! – nevetett a vonal végén.
- Meg lesz! Szia! – a hívást kinyomva körbe forgattam a fejem a tiszta, gondozott fürdőszobában, majd megállt a tekintetem a fehér lábas kádon.
Úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy gyors, melengető fürdőre, csak ameddig a pizza meg nem érkezik, és újra szembe kell néznem Brayennel. Kinyitva az ajtót, hallottam, ahogy még mindig valakivel beszélgetett a konyhában, így hát volt egy kis időm magamra is. Bedugtam a dugót a lefolyóba, majd engedni kezdtem a finom, forró vizet. Miközben meg folyt, rátaláltam némi habfürdőre és beleöntöttem.
Figyelve a pezsdülő habzást vetkőzni kezdtem, aztán beszállva hátra dőltem a kád oldalának. Hallgattam a csobogást, majd lehunyva a szemem, éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Távol voltam mindentől, csak én és egy kád meleg víz. Elmosolyodtam és ez eszembe juttatta a közösen eltöltött időket. A rengeteg kérdést, míg ő egyre sem adta meg a választ nekem. De talán ma este azokra is sor kerülhet.

- Megmondom neked. - ránéztem és eleinte nem értettem, mire gondolhat, amikor az arcán lévő már múlandó véraláfutásra esett a tekintetem. -  Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy nézzed. – mutatott a szeme körül, én pedig egy halovány mosollyal próbáltam elkendőzni a lebukás érezte szánalmat.
Mert igenis sokszor pillantottam a lila foltokra és ahányszor megláttam újból és újból rá akartam kérdezni, viszont tolakodónak sem szeretem volna tűnni. Ha közben észre is vette mindazt, azt a nagy érdeklődést a szememben az ütés nyomok iránt, nem mutatta ki felém.
Elég volt neki velem törődnie. Beállítania a megfelelő pózba, helyet keresni a megfelelő fényviszonyokhoz, illetve ami a legfontosabb lenne az se sikerült mindig olyan őszintére. Az előbb említett kijelentése pedig pontosan erre vonatkozott.
- Oké. – beleegyeztem, de voltak feltételeim. – De akkor tényleg el kell mondanod. – bólintott, visszaguggolva a pad elé az arca elé tette újból a gépet.
- Állok elébe, csak előbb győz meg, hogy tényleg megtudod csinálni. – ahogy kérte az elején is hátra dőltem és az ég felé fordítva a pillantásomat elmosolyodtam, de abban a pillanatban hallottam, ahogy leült mellém.
- Mi a baj? – lassan felé fordultam. – Csak mert előttem már rólad pár képet, mégis azt érzem, hogy egyik sem igazán őszinte. Szóval? – a válasz ott volt már a nyelvem hegyén, de túlságosan is nevetségesnek találtam elmondani neki.
Mégis a legjobban attól tartottam, hogy ha most nem csinálom meg, akkor végeztünk egymással. Keres valaki olyat, aki egy ennyire egyszerű feladatot is végre tud hajtani, mint egy mosoly. Így hát maradtam a jól bevált hárítással.
- Semmi. – ránéztem, majd az előttünk elhaladó emberekre kezdtem fókuszálni, míg a kék szemek fáradhatatlanul figyeltek tovább.
Egy pillantást vettetem rá, az ujjai közé fogta az állát közben élénk borostája meghajlott a keze alatt, a lábát pedig keresztbe téve gondolkodott. Meg akartam szólalni, elmagyarázni neki az elcseszett az életemet, de úgy éreztem jobb, ha rábízom a döntést.
Ahogy pedig meghallottam, egyből felé fordultam és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csak pár centiméter választott el az arcától. Még soha senki nem jött hozzám ennyire közel. Sokszor úgy gondoltam, hogy az emberek számára nem vagyok elég érdekes, hogy közelebb jöjjenek hozzám, mint ahogy én teszem feléjük. Most pedig szinte testközelből érzem egy még alig ismert fiatalember illatát.
Arcszesz lenne? Valamilyen új kölni, amit még nem éreztem? Talán csak a ruháját érzem éppen. Óhatatlanul is, de mintha közelebb másztam volna hozzá, erősebben magamba szívva a megdelejező aromát, amitől most már valahogyan tudtam, hogy biztosan maga Brayenből származhat. Ami a legfurább az egészben, hogy az édes karamella, meg az étcsokoládé keserű zamatát juttatta eszembe. A belőle áradó bűvöletből kiszakadva pedig végre összpontosítani tudtam a kérdésére.
- Mi az, ami boldoggá tesz? – csak őt néztem, elmerülve a tekintetében, egy pillanatra is, de a gondolataim újra az előbb átélt furcsaságon jártak.–, Amitől legszívesebben egész nap nevetnél, mosolyognál, és úgy érzed, tényleg élsz? – folytatta tovább, miközben a pillantása rólam a külvilág felé terelődött, miközben kikerülve a hatása alól végre megszülethetett a válaszom.
- Az olvasás. – felém fordult, a szeme egyértelműen azt üzente számomra, hogy ezt most biztosan komolyan gondoltam-e – Szeretem a könyveket. Ha meg van egy jó ötletem, akkor szívesen papírra is vettem. Ez tesz engem boldoggá. – ha a lekezelő nézése nem lett volna elég, akkor még most az ajka felfelé gördülésével egy hangos köhögés féle tört ki belőle.
- Ez most komoly? – nem mondtam rá semmit, ő pedig már mosolygott rajtam. – Oh akkor már értem. Szóval te egy ilyen…  - a kezével még a levegőben is formázni kezdte a szót, mire én egyből kiböktem.
- Könyvmoly? – rázni kezdte a fejét, mintha a szó jelentésén rágódna éppen.
- Strébert akartam mondani, de talán a tiéd kevésbé…
- Bántó? – eszembe juttatva a borzalmas címet, ami egész iskolás éveimet végig kísérte, de nem akartam rá emlékezni többé, pláne nem most.
Így elkezdtem keresni némi olyan emléket, ami visszavezethetett Brayenhez.
- A színházt is kedvelem. Szeretek eljárni esténként inni, ha persze van kivel, illetve a házibulik sem állnak tőlem messze. - mind eddig a gépét nézegette a kezei között és az ajkán többszöri harapdálás nyomai látszottak.
Érezte talán, hogy egy fájó pontra tapintott, így jobbnak láthatta, ha kiadom magamból és csak aztán szólal meg. Ahogy aztán a nyelvével megnedvesítette az ajkát, önkéntelenül is arra gondoltam, milyen lenne megízlelni és érezni a számon. A váratlanul előtörő képet gyorsan kiverve a fejemből, már csak Brayen felém forduló alakjára akartam figyelni.
- Ezek jók lesznek. – mondta és visszaguggolt a pad elé, míg én már kezdtem felvenni az előbbi beállított pozíciót, amikor meglepődve hallgattam a változtatását. – Na, lássuk, milyen örömtelien tudsz olvasni. Ugye van nálad könyv? – elmosolyodtam, - oh, hogyne, nálam miért ne lenne, gondoltam magamba és miközben elővettem a válltáskámból egy gyors villanás kísérte mozdulattal.
Nem kérdeztem rá, hogy hogyan sikerült, inkább a lábamat keresztbe téve rátettem a művet, majd kinyitva úgy tettem mintha olvasnék. A nappali fényben pedig további ragyogó pillanatok rögzültek. Amikor készen voltunk és már a parkból kiérve mentünk tovább, felé fordultam. Eszembe jutva az alkunk, a szám formálni kezdte a kérdést, amely már régóta ki kívánkozott belőlem. Mégis ahogy az arcát körbe fonta a napfény szinte az ütés nyomok nem is látszottak raja.
Talán így lesz a legjobb, és újra az utat és, hogy nem menjek senkinek előre néztem.
De egy óvatlan pillanatban Brayen karjához simultam, ahogy a villamosból áramló tömeget próbáltam kikerülni. Az ujjaimra meg rátalálva a keze egy töretlen percig egymáshoz értek. A kézfején voltak, aztán az emberek nyomulásával már a tenyerébe esve tapintották ki az élet vonalait. Nem mertem felnézni rá, mert féltem, hogy akkor a szemében meglátnám vöröslő arcomat és a gúnyos reagálását, amit a bőrének az érintése okozott.
Ha lehet ilyet mondani a kellemes nyári melegben, hogy meleg volt, akkor az ujjaim belekerültek egy forró lávába és nem az égető fájdalom volt az, ami miatt aggódtam, hanem még rosszabb miatt.
Ha az illata, képes volt a padon előhozni belőlem azokat a képeket, akkor most a kellemes kisugárzása, ami körbe veszi a kezemet, gondolni sem mertem semmire egy ilyen helyzetben. Aztán mintha az ujjai megmozdultak volna, vagy csak a rántás okozta, ahogy nekem jött vállal valaki, amikor már szinte egymásba fonódtak. Hátulról előre tolakodva elment köztünk és bármi is volt, ami történt annak vége szakadt.
Az emberek végül elfogytak és hirtelen újra kellő távolságba kerültem tőle. A megállóban megállva elővette a mobilját és valamit ügyködni kezdett rajta, míg én kissé csalódottan vettem észre, hogy az előbbi kézjáték semmit sem jelentett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, ha ki akadt volna, vagy ha rám mosolyog. Azt hiszem mind a kettőtől ugrott volna egyet a szívem izgalmamban. Pillanatokon belül pedig egy hívást kapva el kellett mennie.
- Holnap? – a kérdését hallva, el sem hittem volna, hogy ezután a hosszadalmas munka után, még akar velem dolgozni.
- Persze. – bólintott, de mielőtt még hallótávolságon kívül lett volna, még utána kiáltottam. – Holnap jobban fog menni. Bocs, hogy ilyen béna vagyok! – rázva a fejemet elmosolyodtam, tudva, hogy az egyik legforgalmasabb részen nyilatkoztam ki, hogy mennyire ostoba is vagyok.
Meglepetésemre Brayen az arca előtt tartva a kamerát megfordult és egy gyors villanással megörökítette az alakításomat. A fény aranyba fonta az így is fényes haját, ami leginkább egy angyal glóriájának lehetett volna elképzelni. Mégis az azután következő vigyort a képén látva, ahogy megfordult és hátulról int nekem, sokkal jobban tudtam volna elképzelni egy csábító démonnak. Éreztem, ahogy a szívem árulón megdobbant, amelyet eddig csak egy valaki iránt tett meg. Oh, a fenébe, ez nem lehet igaz! Megint megtettem!

A képzelet egy trükkös eszköz az én életemben. Egyrészről hasznos, mert képes vagyok olyan dolgokat meglátni, amelyek pappírra vetve akár másokat is érdekelhetnek. Míg másrészről zavaró tud lenni. Amikor ránézel valakire és elképzeled az életének minden apró részletét, mintha ő is csak egy karakter lenne az egyik történetedből, akkor érzed úgy, hogy néha ez rossz. Meglátni másokban a lehetőséget, hogy egy jobb élet felé törjenek ki, megvalósítva az álmaikat nem lehet annyira kegyetlen, kivéve akkor, mikor a sajátoddal kevered össze.
Sokszor gondolom azt, hogy amit érzek és szerelemnek hiszek, az csak a képzeletem játéka lehet. Nem a valóság, mondom magamban, mégis ha csak egy pillanatra eljátszom vele. Még ha csak az ujjára is, miközben a fejemben egészen máshol vagyok.
A tér mindegy, csak a kép a lényeg, ahogy a keze végigfut a nyakamon egészen le a mellkasomig, míg hátulról a másik oldalon az ajka veszélyesen közel kerül a fülemhez. Hallom a szavakat, de nem értem meg, már csak annak van értelme, hogy végre megízleljem. Amikor eszembe jut, hogy hol vagyok, ő ki és legfőképpen én vele szemben ülök. Mélyen legbelül arra vágyok, hogy legalább sejtje, hogy milyen változásokat okoz bennem pusztán a jelenléte is a közelemben. Persze rájöttem arra is, hogy néha a szív sem tudja, mit akar valójában.
Vicces, hogy ugyanez kezdődött el most Brayennel, legalábbis ezt éreztem egyszer, de utána legszívesebben hangosan nevettem volna kínomban a lehetőségen, hogy egyáltalán megfordult a fejemben.
A fűben feküdtem hanyatt és az utasítását követve felfelé kellett néznem, egyenesen a felettem lévő összeérő lomb sűrűbe. A fény megannyi utat törve lefelé szikrázott a szemembe. A csillogó színjátékról végül a lábamat érintő kézre figyeltem fel.
- Csak nézz fölfelé, és ahogy megbeszéltük. – magam elém képzeltem mindazt, amit szeretek és mosolygásra bírhat, mégis, mikor a térdével egy kicsit széjjelebb nyitotta a lábamat, már egészen másfele járt az agyam.
A legdühítőbb az egészben, hogy nem nézhettem oda és persze ezt látva rajtam is rajtam újra megszólt.
- Így sokkal tovább fog tartani. – megpaskolta finoman a térdemet. – Azt szeretnéd? – gond volt, mert ha így folytatja, akkor biztos azt fogom kérni legközelebb, hogy menjenek sokkal feljebb az ujjai.
- Nem. – egyszerű, határozott és reméltem, hogy nem érződik ki semmi olyasmi féle belőle, ami másra utalna.
A szemem sarkában villanó fények közt eltelő percekben magamat ostoroztam a ostobaságom miatt és, hogy miért nem tudom ezt az egészet lazán kezelni. Megfogta a lábam, na és? Kicsit megpaskolt és már lényegében a lábam között térdel, veszélyes közelségben az ágyékomtól, na és? Rendben az utóbbitól még messzebb volt, hála az égnek.
- Csukd be a szemed. – egyből tettem a dolgomat. – Lazíts. Gondolj szép dolgokra. Amik mosolyt csalnak az arcodra. – éreztem, hogy már is elmosolyodok, a fény gyengéden suhant le a szemhéjam mögött, míg nem azok megszűnve egy sokkal erősebb érzés vett úrrá rajtam.
Meg akartam nézni, mire Brayen hangja visszakozást indított el bennem.
- Még nem végeztünk. – a rövid nadrágom anyagán kitapintva a még csak ébredező férfiasságomat finoman dörzsölgette. – Szeretném, ha még egy ideig csukva tartanád. Ha ez lehetséges? – bólintottam és egyre erősebben kívántam már, hogy ne legyen az ujjai és köztem semmilyen anyag.
- De akkor ez most sokkal tovább fog eltartani. – mondtam, mire hirtelen a kezem a fejem fölött volt, ő pedig rám hajolt, miközben éreztem az alfelemnél az őt is szorító farmernek a formáját.
Megdöbbentem és még a számba is harapva elképzeltem milyen lenne, ha teljesen képes volnék érezni magamon, vagy akár magamban is. A gondolat okozta forró kéj elborította az arcomat, amire visszaköszönt a forró lélegzete.
- Nem baj. – az ajkamhoz simult a szája. – Veled kivételt teszek és lassan fogom csinálni. – és már ott volt, hogy megtegye, amikor hangos idétlen nevetésre lettem figyelmes.
Az álom a szememből úgy suhant el, mint megannyi költő pillangója műveikből, ahogy minden mással együtt is. Felülve körbe néztem és Brayent láttam meg, ahogy két fiatal lánnyal beszélt nem messze tőlem. Nem, inkább flörtölt velük, miközben megvillantva tudását mindkettőjükről, majd egy párat külön-külön is fényképezett róluk. A mondatok, ha volt valami lényeges belőle, akkor se érdekelt volna, elég volt a fotósom arcát figyelni, amitől a két lány egyből kivirult. A várakozás volt az egyik erősségem, de most valamiért legszívesebben már is tovább álltam volna ezt a jelenetet látva.
A csalódást egyszerűbb lett volna elviselni, mint beismerni, hogy újra túlképzeltem az egészet. De amit mindig jó tudni és érezni, hogy az univerzum úgyis egyszer seggbe billent és rávezet a helyes útra. Ekkor döntöttem el, hogy bármilyen érzéki álmot is láttam az előbb, Brayen és köztem soha nem fog megtörni ilyesfajta intimitás. A lányok elkérték tőle a mobilját, aztán bizonyára beírva a telefonszámukat, mosolyogva búcsút intettek a jóképű fiúnak, aki aztán visszatartott felém. Mert az volt, tényleg, pláne, hogy most már elmúltak a bevérzések is az arcán. Az előbb látott végtelen örömnek pedig már nyomát sem látva rajta, visszajött a megszokott profizmusa.
- Akkor hát folytathatjuk? – a kérdése, nem kicsit lepett meg, mintha én mentem volna oda a két lányhoz lebeszélni róluk a bugyijukat, mire én csak meghúztam a vállam.
- Persze. – visszafeküdtem, becsuktam a szemem, de még előtte tisztáztam a dolgokat. – Egyébként szép fogás. – biztos önelégülten mosolyog most magán gondoltam egyből, mire egy féle aha és cicegés egyvelege hagyhatta el a száját.
Nem szeret büszkélkedni a hódításaiban, megőrzi őket magának. Jó érzés lehet, bárcsak én is ismerném ezt. De újra lejátszva az egészet, valamiét újra bevillantak az ütésnyomok az arcán, ami még egy kérdéssel gazdagodott. Brayen pedig még mindig rejtély volt számomra, amit valamiért mindenáron meg akartam fejteni. Nem, mint romantikus értelemben, arról lényegében egyből lemondtam és nyugodtabb vizek felé kezdtem evezni, amit úgy hívnak, hogy barátság. Ami nem tűnik nehéznek, kivéve, ha a másik fél úgy őrzi a magánéletét, mint mások a pénzüket a páncélszekrényben. Csak a képek és én voltam a téma, állandó jelleggel, amit persze eleinte zavarba ejtően kellemesnek éreztem, de most már csak egyoldalú monológként érzékelem. Bárhol voltunk, könyvtárban, parkban, egy magasztos téren is, a beszélgetésünk sehova sem jutott el, pláne, hogy a válaszai kilencven százalékában az utasításait hallgattam. Nem volt több verekedés nyom sem.
Ami nem volt olyan zavaró, mint azt látni, hogy a kezdődő terv, hogy barátok leszünk a pusztán munkakapcsolatból, kezdett egyre távolibbnak tűnni. Még a fotózás közben sem tudta megállni, hogy oda ne menjen lányokhoz és flörtölni ne kezdjen velük, ami legtöbbször úgy zárult le, hogy a munkavégén ő már másokkal távozott. Kezdtem elfogadni ezt az egészet, amikor elmenve egyszer egy bár előtt, eszembe jutott valami.
- Mit szólnál egy benti fotóhoz? – a képeket ellenőrizte le a gépben és csak egy hümmögés féle hallatszott tőle, ami nagyjából azt jelenti, eddigi kapcsolatunk alapján hogy figyel. -  Egy bárban? Meghívlak egy sörre. Na, mit szólsz? – felnézett rám és unottan meghúzta a vállát, ennyit mondva.
- Megpróbálhatjuk. – igen, ahogy egyre jobban közeledtünk a végéhez, a kedve rohanás-szerűen vált izgatottból egyre közönyösebbé.
Amin mindenáron változtatni akartam, már csak az volt a kérdés, hogy ebben ő is partner lesz-e. Mint kiderült Brayennek egészen más terve volt az ötletemmel kapcsolatban.