Minden napra egy mosoly - 1. rész

Három dolog jut eszembe, amikor rá gondolok.
1. Vágy
2. Barát
3. Félelem

Mert félek az élettől, amiben ő is benne lehet, rettegek, hogy egyszer talán boldog leszek.

A vágyaimat titkolom, de nem szégyellem, csak soha sem tettem meg, egészen addig, míg nem ismertem.

A barátom lesz. Talán tényleg azok lettünk egymásnak és szeretném azt hinni, hogy egy kicsit többek is magunknak.

Én pedig nem fogom észrevenni, és amikor mégis, akkor már túl késő lesz.

De melyikünk fog hamarabb elmenekülni, attól, ami egyszer lehetne?

1. fejezet

- Brayen? – kopogtam még egyet, aztán választ, sem lépéseket nem hallva megpróbáltam a kilinccsel.
Nyitva volt, ami egyszerre meglepett és némileg megnyugtatott is.
- Hahó! Van valaki itthon? – Brayen még biztos a kiállításán lehet, ami arra ad következtetést, hogy valaki vagy betört, vagy barátom direkt hagyta így az ajtót.
Körbe nézve a lakásban, inkább az utóbbira tippeltem. Üres sörös üvegeket, gyorsétteremi zacskókat és a földön egy pár sáros lábnyomot látva, biztos voltam, hogy innen semmit nem vittek el.
Becsukva magam után az ajtót elindultam felfedezni az otthonát. Egy pár lépést téve befordultam jobbra, majd a konyhában találtam magam, ahol már jó ideje nem járt senki sem. Koszos edények a mosogatóban, morzsás asztal, a hűtőbe pedig benézve gyorsan becsuktam, ne hogy valami megszökjön onnan. A három szék közül kihúztam az első látásra a legtisztábbat és leültem rá. Magamban már is azt kérdeztem, hogy miért vagyok itt. Amire a válasz újra és újra csak az volt, hogy nem tudom.
Vicces, mert, ahogy ott ültem a konyhájában a rengeteg mosatlan mellett eszembe jutott, hogy igazából nincs is jogom itt lenni, illetve még csak említést sem tenni a higiénia hiányára. Mert ez az ő otthona, én pedig csak a… és itt lesz minden bonyolultabb. Mi vagyok én neki? Talán egy modell? Egy barát? Vagy egy jó nagy mázli, ami éppen kapóra jött neki? És ő nekem? Barát az mindenképp, pláne amennyit elmondtam neki magamról a kapcsolatunk közben. Mégis az, hogy hol is vagyok éppen, az némileg ő miatta van.

Brayennel a városban találkoztam, vagyis inkább először a szemembe villantott egyet, aztán mutatkozott be. Azt mondta, lát bennem valamit, ami tökéletes lenne a legújabb munkájához, aminek a címe, „Minden napra egy mosoly”. Először nem vettem komolyan és nem-t válaszoltam rá, mire ő átnyújtotta a névjegykártyáját, hát, ha meggondolnám magam. Ami persze így is lett.
A hátam mögött tudva 4 évnyi hazugságot és színlelést, jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy egy idegen, ha csak szakmailag is, de érdeklődik utánam. Rég volt már ilyen. Persze számos más alternatívát is végigfuttattam a fejemben a következményekről, a rossz dolgokról, viszont eleget dugtam már a homokba a fejem, hogy tudjam, ezt a lehetőséget most nem hagyhatom ki. Így hát felhívtam és döbbenetemre, többszöri hívás után sem vette fel. A nap meg szépen eltelt, én meg teljesen átverve éreztem magam.
Amikor pedig már a fejemet a párnára téve átgondoltam az egészet, tudtam, hogy abban a pillanatban kellett volna igen-t mondanom neki. Az álom hamar elragadt, mégis csak pár percnek tűnt az egész, mikor a mobilom megszólalt. Legszívesebben elküldtem volna a fenébe a hívót, hogy mit hívogat éjnek évadján, míg nem leesett, hogy a fotós van a másik végén. A hangja meglepően fásultnak tűnt, a délutáni barátságos hangvételhez képest. Miközben elnézést kért, gyorsan elnyomtam magamban egy ásítást és utána elmondtam, hogy érdekelne a munka, ha más még nem jelentkezett rá. Hirtelen sokkal élénkebbnek tűnt a vonal másik végéről, szinte izgatottnak hangzott.
Megbeszéltünk egy találkozót holnapra, majd elköszönve már raktam volna le, amikor meg köszönte, hogy mégis elvállalom. A hívás megszakadt, én pedig sokkal elevenebbnek érezve magam az alvásnál elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. Talán ha egy oldalig eljutottam, miközben állandóan azon járt az eszem, hogy mit várhatok a holnaptól. Ami lassan már kezdett beszűrődni a redőnyöm alatt is. Így hát visszatértem a párnáim közé, kiélvezve még a maradék időmet elaludtam. Álmomban Brayen hangját hallottam, bár azt hiszem erre csak sokkal később jöttem rá, amikor egyszer újra megtörtént. Most viszont az ébresztő közbe szólt.
A nyár leginkább a munka és a közeledő nyelvvizsgára való készülődéssel telt el, míg nem elmentem a kávézóba.
Izgultam, ahogy beléptem és leülve az egyik asztalhoz a kirakatnál figyelni kezdtem az elhaladó embereket. Gondolatban vagy százszor elmentem már, felhívtam és lemondtam az egészet és ugyanúgy itt is maradtam. Nem vártam semmit sem, pláne, hogy az életem meg fog változni tőle, de egy esélyt, hogy talán végre valakit közel engedek magamhoz. Ha persze megmaradunk csak simán, mint fotós és modell, az se igazán érdekelne. Úgy érzem, mintha minden nappal a hátam mögött még mindig egy helyben toporognék és várnék valamiféle jelre, hogy végre meginduljak. Talán ez az lehet. Ha pedig tévednék, akkor már csalódtam nagyobbat is az életemben. De mindig felállok és megyek tovább a jól ismert úton. Mégis így belegondolva, mi lenne, ha egyszer az ismeretlent választanám? Annyira rossz lenne? A gondolataimba merengve észre sem vettem, hogy csak bámulok kifelé, amikor a bejárati ajtó kinyílva odakaptam a fejem. Egy fekete kapucnis alak jött be, aki körbe forgatta a tekintetét, majd megállt rajtam. Elindult felém, testén egy fekete válltáska húzódott és, ahogy közeledett úgy vettem ki a ruha mögül Brayen merev arcát. Leült elém és lehúzva a csuklyát, meglepődve vettem észre a bal arcán lévő zúzódás nyomokat. A szeme körül mély sötétlila folt volt, ami a többi részen is elég látványos volt. Már rá akartam kérdezni, mire ő egyből a tárgyra tért.
- Szóval érdekelne a fotózás? – bólintottam, Brayen pedig bele is vágott, megelőzve bármilyen egyéb keresztkérdésemet az arcát érintően.
Elmondta, hogy 3 hét lenne mindössze, ami nagyjából csak annyiból áll, hogy engem fotózz különböző helyszíneken. Ő választja ki és azonnal értesít róla, hogy hol, mikor, kivel, illetve mivel leszek lencsevégre kapva. A kiválasztott képek pedig, ha jól sikerülnek, akkor beleteszi a kiállítási anyagába, ami a közös munka után 1 hét múltán lesz a megnyitója. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban azt várja, hogy visszamondom, neki pedig újból keresnie kéne egy újabb jelentkezőt. Úgyis nézhettem ki, pláne, hogy a napomat a munkahelyemen kívül nem igazán mozdultam ki.
Most pedig adjak teljes engedélyt arra, hogy bármikor, ha kedve támad lefotózni, akkor én ugrok is és megyek hozzá? Habár a tudat, hogy más kezébe tegyem 3 hétig az irányítást az életem felett, némileg izgatottan hatott rám. Végül is csak pár napról van szó, nyár van, én pedig csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzik az életemből némi kaland. Elmosolyodtam, de ránézve a reakcióm semmit sem változtatott a semleges arckifejezésén.
Szőke haja a találkozásunk óta még kócosabban tűnt, ahogy a borostája is megnőtt. A nagy öröm, ami kék szemeit uralta ma már vörös árkok húzta kialvatlan fáradtságot mutattak. Ruhájából múló férfi dezodor és izzadtság szaga keveredett, mégis mindezek felett, ahogy jobban rátámaszkodott az asztalra az orromat egy igazán kellemes illat csapta meg. A nagy csendre aztán felfigyelve és látva rajta, hogy némi választ vár minderre, újfent bólintottam és megadtam neki.
- Rendben van. Mikor kezdjük? – ezt hallva egy apró mosoly jelent meg a szája csücskében, de ahogy jött úgy is tűnt el.
- Mit szólsz a most-hoz? – nem volt ellenemre, így hát együtt kikerülve az éppen érkező pincért kimentünk az üzletből, majd a táskájából elővette a fényképezőgépét és elkezdte beállítani.
Miközben én csendben haladva mellette, azon törtem a fejem, hogy valójában miért is mondtam rá igent.

A tekintetem újra és újra visszatért a mosogatóban heverő koszos edényekre. Nem bírtam a rendetlenséget, vagyis egy belátható időn belül már engem is zavarni kezdett a kosz. És bár nem én lakok itt, mégis jó ötletnek tűnt elterelni vele a gondolataimat. Felálltam és odalépve elkezdtem elrendezni a benne lévő tányérokat, tálakat, meg milliónyi evőeszközt. Egy némelyt kivettem, mást pedig úgy tettem vissza, hogy lehetőség szerint a víz ne egyből a ruhámra spricceljen. Megkerestem az alatta lévő szekrényben a mosogatólét, meg hozzá egy tiszta szivacsot, majd megnyitva a csapot már is neki álltam.
A víz lassan melegedett fel, az ujjaim pedig hamar érzéketlenné váltak a hidegtől, miközben próbáltam a tányérokra ragadt maradékot eltüntetni. Nem kellett volna ezt tennem. El is mehettem volna, hagytam volna egy cetlit a nevemmel, hogy itt jártam, aztán vagy visszahív, vagy nem.
Mit akartam elérni ezzel? Nem elég bajt okoztam már így is magamnak? Talán éppen a bocsánatáért vagyok most itt, mert ami tettem azt százszor megbántam és még többször is újra meg akartam tenni. De mint mindig a körülmények rosszak voltak, én, pedig mint legtöbbször elfutottam. Ezért is jöttem el, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat, már ami megmaradt belőle.
A gondolataimba merülve a mosatlan edények egy része már is a szárítóban hevert, amikor meghallottam, hogy az ajtó kinyílt.
Nem kellett sok hozzá, hogy tudjam egyenesen felém tart a látogató, követve a vízcsobogást. Mire pedig bármivel is elő állhattam volna magyarázatképpen az itt létemre, Brayen hangja töltötte be a konyhát.
- Mit csinálsz? – felé néztem, az ajtókeretnek dőlt és a karját keresztbe téve nézte végig a műveletet, amivel megtisztítom az egyik kanalat, majd a szárítóba tettem.
- Szerinted? – aztán visszafordultam. – Elmosogatok. Nem tudtam mit csinálni, amíg rád vártam.
Hallottam, ahogy elment mellettem, aztán egy pillantást vetve hátra leült a székemre.
- Egyébként is zavart, amikor megláttam ezt a rengeteg mosatlant. – nyomtam a szivacsra még egy kis mosogatólét, aztán belekezdtem egy nagy lábosba.
Nem mondott semmit. A csend megülte a konyhát, ahogy az edény szélén lévő ételmaradék is. Ellenben vele, lett volna pár mondanivalóm. Milyen volt a kiállítás? Tetszettek a képek az embereknek? Illetve megbántad-e már, hogy akkor megszólítottál?
De az ajkaim mintha ragasztott nyaltak volna, képtelen voltam bármit ezek közül kinyögni. Számítana neki, ha mégis rákérdeznék? Egyebek mellett még mindig itt voltam a lakásában és, hogy barátként vagy inkább megtűrt személyként vagyok jelen, ennek a kérdése még mindig fennállt. Nem mintha a részemet akarnám a munkájából, hisz ki tudja mit tett a képekkel azután. Lehet, hogy enyémek közül ki sem állított egyet sem, csak a többiekét?
Megtette volna és ezért ülne ennyire csendben, hogy magában is megfogalmazza ezen következő lépését? Bárhogy is lesz, tudnom kell mi fog történni ezek után. Már nyitottam volna a számat, amikor Brayen, mintha sejtette volna gyorsan megelőzött.
- Jah és kösz, hogy kérdezed. A kiállítás remekül sikerült. Odáig voltak a képeimért. Egy páran kérdezték is, hogy kikről készítettem őket. – a lábast átraktam és egy kanalat kezdtem alaposan megtisztítani.
- Tényleg? Ez nagyszerű. – kicsit túlságosan is érdektelennek hangozva a hangom nyomban hátrasandítottam és egy kosza mosolyt villantottam felé – Gratulálok Brayen. – a telefonját nézegette és fel sem nézve bólintott egyet, mire nyomogatni kezdte, így hát visszatértem a mosogatáshoz.
A konyhába beálló némaságot csak a mobilból érkező kis csengések törték meg, míg nem eldöntöttem, hogy nem hagyom ennyiben. A hangomat végre meg találva pedig választ akartam kapni a kérdéseimre, legalábbis egyre biztosan.
- Megbántad azóta, hogy találkoztunk? – nem néztem hátra és a telefon sem szólalt meg többet, így hát folytattam. – Sajnálom. Ami történt az én hibám volt. Túlságosan is elragadott a képzeletem, amit már meg annyiszor átéltem. Így meg értem azt is, ha még gondolni sem akarsz a közös munkánkra. A képek meg gondom, már nincsenek is meg.
Semmi reakció, váratlan kirohanás, vagy eszeveszett üvöltözés a hátam mögött. A víz szakadatlanul folyt közben a mosogatóban lévő edényre, amin a kezemben lévő szivaccsal lassan megindultam. Hátra nézni meg nem mertem, így hát csak beszéltem tovább.
- De nem sajnálom. Az időt, amit veled töltöttem a nyárból. Sokat tanultam magamról és arról, hogy mi hiányzik is az életemből. Ráébredtem, hogy sokszor csak ki kell lépni a biztonságos falak közül, hogy érezd milyen az, mikor valójában élsz. Ezt neked köszönhettem. És Brayen én… -a hangom elakadt, amikor egy kéz kezdett felkúszni a pólóm alatt a hátamon.
- Ne hagyd abba. – az ujjai a derekamnál megállva finoman kitapintottak, az érintése folytán pedig kellemes bizsergés futott végig rajtam. – Úgy érzem, hogy csak most válik érdekessé a mondanivalód. – egy fél fejjel, ha magasabb volt nálam, mégis a szavait a fülemtől nem messze súgta oda hozzám.
Egy pillanatig lemerevedtem és magamban azt kérdeztem, hogy mi folyik most itt. A hátamon lévő öt érintési pontot, még ha csukott szemmel és megkötözött kézzel kéne megsaccolnom, hogy hol vannak, akkor is pontosan tudnám. Az ujjainak helye furcsa melegséget hagyott hátra a testemen, amit újból és újból átérezve az érintése nyomán egyre kellemesebbnek hatott mindezen mozdulat összessége.
Nem beszélve a szavakról sem, amelyek mellett a fülemet érő borzongató lélegzetét tudva, szinte képtelen voltam felfogni a jelentésüket. Ha meg is történt eközben, hogy az arcát borító borosta hozzámért, azt is csak okként tudnám fel sorolni, a fejemet elborító vörösség bekövetkezése által. De mint mindig először a fülem kezdett el pirulni. Aztán emlékeztetve magam a kérésére gyorsan befejeztem a mondatómat.
- Örülők, hogy rám találtál, még ha te másképp is gondolnád. – a keze felcsúszott a gerincoszlopomra, amelyen minden egyes perc után egyre jobban felkúszott a hátam vonalát követve.
Az érintése után hagyott izzás el sem múlva csak tovább fokozódott. Az előbb említett mondat végének pedig minden egyes szava kezdte értelmét veszteni számomra. Az evőeszköz visszaesett a mosogatóba, a szivacsot meg ott tartottam a kezemben. Nem tudom, miért, de biztos voltam, hogy szorosan mögöttem áll, és ha akaratlanul is, de a csípőmet egy kicsit hátradöntöttem. Ő pedig ott volt és újra a fülemhez hajolt.
- Tudod melyik kép tetszett a legjobban a vendégeknek? – éreztem a nadrágomon át, meg még az övén is túl.
Teljesen tisztábban voltam vele, hogy mi nyomódik a fenekemhez és valamiképp rá is játszva simultam hozzá még jobban. A tudat és, ahogy az ujjai elérve a tarkómat finoman masszírozni kezdtek visszafojtott lélegzetek közepette a testének dőltem.
Még tartottam magam, a kezem még a mosogató fölött volt, a lábam a földön, de a többi részemmel már más volt a helyzet. De nem úgy, amikor megérintett. Szinte azon a pontokon a testem felélénkült és, ahogy véget ért, úgy vágyott még többre belőle. Ezen kaotikus és felkavaró élmények után a nyelvemet jobb volt a számban tartani, így hát csak megráztam a fejem.
- Emlékszem mit mondtál egyszer. Az érintésről… - a keze a hajamban kúszott végig megkaparintva egy-egy tincset és azzal kezdett el játszani. – meg sok minden másról is. De most megkérlek, hogy kérdez rá. – hirtelen azt sem tudva, hogy hogyan, de már szinte a vállának dőltem, míg ő stabilan tartott.
A derekamat tartotta és egy hűs szellő borzolta fel a hátamat, feleszmélve, hogy a pólóm már hónaljamig fel volt húzva, a karja pedig a hátamnak nyomódott. A csípője meg azóta meg sem mozdulva tapasztaltam ki, hogy mennyire vékony szálú anyagból készülnek ma már a farmerek. Megköszörültem a torkomat és a hang ami kijött nem az enyém volt. Soha nem hallottam magam még ennyire lélekszakadva beszélni, minden egyes szó, csak egy újabb levegő vétel után hagyta el az ajkamat.
- Melyik kép… - kicsit előrébb döntött, amivel a köztünk lévő távolság még minimálisabb lett, ahogy ő is közelebb jött. – tetszett nekik legjobban? –  a szavak lehet, hogy abban a pillanatban léptek be a valóságba, de hozzám csak sokkal később érkeztek meg.
- Az utolsó képünk. Ami te készítettél. – a szivacs követte a kanál útját, ahogy ráébredtem, hogy mit is mondott nekem.
Egy varázsütés-szerűen előttem volt a kép és, hogy mi történt utána, ami az előbbi forrongó pillanatokat zavaros émelygéssé változtatta át. Brayen ebből pedig nem érzékelve semmit a másik kezével elkezdte lehúzni rólam teljesen a pólómat, míg a másikat kezdte kibújtatni alóla.
Erre észbe kapva felé fordultam, miközben a felsőmet is visszaszereztem a kezei közül. Forrónak éreztem az arcomat, beleértve az egész testemet, de nem foglalkozva vele próbáltam minél összeszedettebben nézni rá, nem gondolva arra, hogy az előbb mi történhetett volna és mi valósult meg így is belőle.
- Hogy érted ezt Brayen? Én azt hittem, hogy… - kerestem a szavakat, felidézve hogy nézett rám akkor és az azt követő elzárkózását bármilyen üzenetemmel kapcsolatban. – Nem válaszoltál semelyik üzenetemre. Próbáltalak hívni is, de állandóan csak a hangrögzítődet tudtam elérni. Meg akartam beszélni veled, de te kizártál teljesen. Mégis mit vártál ezek után!? – észre sem vettem, de már ordítottam vele. –  Most meg azt mered nekem mondani, hogy kiállítódat, azt a képet! Ennek nincsen semmi értelme Brayen!
A kezem minden egyes kitörésemet csak még jobban kihangsúlyozva kapálózott a levegőben, mire az ujjaim között megéreztem az övét. A szeme pedig megtalált engem.
- Van értelme. – a mosolya, arra csábított, hogy higgyek neki, de nem mertem. – Csak a rólad készültek vannak. – nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak abban a pillanatban.
Az összes közül, amire még én is azt mondtam volna, hogy jobbak az enyémeknél, ő úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja mindet. A kiállítás pedig szerinte jól sikerült és nagy az érdeklődés a modell iránt is, akiről készítette őket.
De mi van, ha csak ezzel akar vigasztalni? Könnyebb, mint azt mondani, hogy az együtt töltött munka semmit sem ért. Mégis akkor mit akar azzal elérni, hogy elcsábít engem? Ennyire rám van írva, hogy ki lennék éhezve? Közben is bizonyára látva rajtam, hogy mennyire összezavart ez az egész elszánt lépésre készült. Az arcomat két kezébe fogva közeledett felém és észhez kapva, hogy mire készül elléptem előle.
- Brayen, ha ez csak egy hülye játék, akkor inkább most hagyjuk abba. Oké? – ott álltam mellette, mégis az előbbi melegséget átérezve szinte fáztam az érintése nélkül. – Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy ezzel segítesz nekem De akkor te nem ismersz eléggé és tekintve, hogy nagyjából mindent elmondtam magamról, szinte sértőnek hat ez az egész. – a könnyeimmel küszködtem, de nem értem miért, hisz mikor eldobott, megfogadtam, hogy nem fogok érezni semmit, ha újra találkozni fogok vele.
Mégis eljöttem a lakásába, vártam rá és közben még el is mosogattam neki. Mit vártam azzal, hogy eljöttem ide? Csak magamat csapom be újból és újból. Ebből meg nekem elég volt. Mind eközben Brayen végig engem figyelt, az arcára volt írva, hogy megbántottam, de a szemeiben azt is láttam, hogy tudja, miért történik ez most itt.
Legszívesebben elmentem volna és vissza sem néznénk erre a helyre, hogy magam mögött tudjam még az emlékét is. Szerettem volna azt hinni, hogy ennyire szívtelen tudok lenni másokkal, de mindig csalódást okoztam magamnak. Mert ahelyett, hogy további csalódottságomat fejeztem volna ki, adtam neki még esélyt. Igazából pedig kettőnkre gondoltam.
- Elmehetnék most rögtön. – mind eközben Brayen tehetetlenségében a földet kezdte el bámulni, mire hirtelen felnézett és már indult volna felém, amikor folytattam. – De nem teszem, mert szeretném, ha elmagyaráznád. Mert én már nem értek semmit sem. – látszott, hogy ő is éppen ezzel a problémával küzd.
Ismeretségünk fényében pedig most először láttam úgy a barátomat, hogy képtelen irányítani a körülötte zajló történéseket, ami persze rám is igaz volt.
Végül a szavak, ha nagy nehezen is, de utat törtek benne. Hangját pedig meghallva egy részem még mindig azt kívánta bárcsak ott maradtam volna a karjaiban, senki sem megmondva azt, hogy mi történt volna utána.
- Hiányoztál. – a szeme egyből másfele terelődött, nem tudva kiolvasni, hogy mennyire gondolja is komolyan ezt.
De belementem, mert válaszokat akartam tőle.
- Te is nekem. – bólogatott, az ujjai a nadrágján doboltak, amitől egy pillanatra eszembe jutott, hogy az elmúlt pár percben mely részeimet érintették meg.
Éreztem a vörösség újra felszökken a fejemre, ami az ő figyelmét sem kerülhette el, és ebben a pillanatban találkozott újra tekintettünk. És mintha felcserélődtek volna a szerepek, most én nem tudtam megszólalni, míg ő szinte elemében érezte magát látva a megszeppenésemet.
- Szóval nem volt annyira rossz ugye? – nem tudva, hogy a mostanira gondolt-e vagy az akkorira, de észre véve tanácstalanságomat mosolyogni kezdett.
A szívem ettől meg persze áruló módon dobogott, hála az égnek legalább ezt nem tudja leolvasni rólam. Vagy mégis? Ránéztem és a mobilját a füléhez helyezte, majd rögtön kissé távolabb téve rám fókuszált.
- Pizza jó lesz? – nem értettem és csak automatikusan bólintottam felé, mire ő visszatette a telefont, hallgatva a vonal másik végén lévő kicsöngést.
Az arcán egy apró változás történt és már is leadott három pizzára való rendelését, megköszönte, majd a zsebébe süllyesztette a telefonját.
- Gondoltam ünnepelhetnénk, és közben megbeszélhetnénk egy-egy mást. Jó így? –  az utóbbit vagyis a nem rég „majd nem megtörtént” esemény folytatást képzeltem el, de ezt gyorsan száműzve a fejemből is, a lényegesebb kérdések kezdtek foglalkoztatni.
Mint, hogy miért nem beszélt velem az eset után? Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés irántam? Képes lennék-e az eddig is törékeny barátságot eldobni az ismeretlen miatt? Ami az előbb lejátszott forró jelenet után sokkal inkább tűnt valóságosabbnak, mint bármi más ami Brayenhez kötött. Így hát nem volt mit tenni, egyenesen bele ugortam az ismeretlenbe.
- Persze. – látva az örömét én sem tudtam visszafogni a mosolyomat.
- Még el kell intéznem pár hívást a galériával, addig meg leszel? – a mosatlanokra esett a pillantásom, amik kezdtek egyre jobban nem vonzani, illetve megteremtve azt a további a lehetőséget is, hogy Brayen keze a következő alkalomkor már sokkal lejjebb fog menni.
Így hát a taktikám mind addig, míg nem tisztáztunk mindent, azaz, hogy minél messzebb kerülni tőle. Ezáltal a konyha tiltott zóna lett, látva azt is, hogy visszaülve a székre várta továbbra is a válaszomat.
- Felfedezem a lakásodat, közben meg megejtek egy hívást otthonra, hogy ne aggódjanak miattam. – mondani akart valamit, mire megcsörrenve a mobilja, már is felvette és beszélni kezdett a vonal másik végén lévő személlyel.
Figyeltem még egy darabig. A szemem elsőnek a hátát érte, míg nem áruló módon sokkal lejjebb szökkent, amitől éreztem vörösség újra szárnyra kap az arcomon. Az eközben megjelenő bizsergető emlékeket rohamtempóban vertem ki a fejemből, belegondolva abba is, hogy ezek legtöbbike csak a fejemben létezhet. De vajon Brayennel képes lennék megvalósítani őket? A válasz már ott csüngött a mosatlan edények között, miközben én mindig nem voltam képes elfogadni a barátom hirtelen közeledését.
Jobbnak láttam végül mindezt a beszélgetésre tartogatni, amihez szinte ragaszkodni kezdtem. Ahogy az is, hogy közben a nadrágom rajtam maradjon, vagy különben egy olyan esemény közepén találhatóm magam, ahonnan csak vesztesként távozhattok. Így hát nagy léptekben kimentem a konyhából elindulva a többi helyiség felé.
Megjegyezve azt is, hogy ha megtalálnám a hálószobát, akkor nagy ívben kerüljem el és be se tegyem oda a lábamat. Megelőzve azt, hogy olyanra gondoljak, ami megtörténhetne odabenn.