Míg a hajnal el nem választ

[center]I. fejezet[/center]

Mintha egy rémálomból ébredtem volna. Úgy reszkettem, majd megfagytam, mintha egy hordó jégbe zártak volna, és testem úszott a verejtékben. Nem értettem, honnan jön a hideg, és igyekeztem összébb húzni magamon a takarót, hogy felmelegedjek.
Csak ekkor jöttem rá, hogy sehol egy takaró. Hogy nem otthon vagyok, hanem egy sikátor nedves aszfaltján fekszem.
És hogy a hideget hiába próbálom elűzni. Mert belőlem jön.

Értetlenül meredtem az engem körülvevő sötétségbe, és az mintha eloszlani látszott volna. Lassanként ki tudtam venni a közelben álló szeméttel elárasztott konténert, a műanyag zsákokat, amelyeket ledobáltak mellé, és a szűk falakat, amiken különböző obszcén feliratok díszelegtek.
Nem értettem, hogy kerültem erre a mocskos és elhagyatott helyre, és egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni a tegnap estére. Abban biztos voltam, hogy szórakozni indultam, és az is eszembe jutott, hogy este kilenc körül indultam a közeli bárba, de ezek után, akárhogy erőltettem, az elmém nem nyílt meg nekem. A kétségbeesés hullámai kezdtek bekebelezni, és csak ültem a pocsolyában, meg sem próbáltam felkelni, és esetleg hazamenni. Reszkettem a fagyos levegőtől – akárhonnan is jött – és a félelemtől. A könnyek lassan elhomályosították a tekintetemet, és csak némi késéssel vettem észre, hogy vörösek.
A könnyeim. Vérvörösek.
A döbbenet megállította a görcsös, néma zokogásomat, és elkerekedett szemmel, visszafojtott lélegzettel meredtem az összegyűlt tócsára, amely a kiömlött borra emlékeztetett. A kihullott könnyek lassan megtalálták az utat lefelé a beton repedéseiben, és egybeolvadtak egy környező kis pocsolyával, rózsaszínre színezve azt.

Dideregve végigsimítottam a felkaromon, majd el is kaptam a tenyeremet. A bőröm sima volt, fagyos és rémisztően sápadt. Elütött attól a kreol barnaságtól, amihez hozzászoktam életem huszonkét éve alatt. Végigjárattam a tekintetem a karomon, majd a szoknyám alól előtűnő lábamon. Hűvös, és fehér. Akár a márvány. Akár egy halotté.
Hátrahőköltem a kimondatlan gondolattól, visszhangzott a fejemben.
Akár egy halotté… Akár egy halotté…
Idegesen szusszantottam, és hisztérikus kis hangot hallattam. Éreztem, hogy szemöldököm akaratlanul is összevonom, annyira nevetségesen hangzott a feltételezés.
Hiszen látok! Hallok! Tudom mozgatni a testem!

Újabb abszurd gondolat fészkelte be magát a fejembe. Zombi vagyok netán, mint az elcsépelt, kis költségvetésű horrorfilmekben? Vagy kísértetként tértem vissza az élők közé? Egyik ostobább feltételezés volt, mint a másik. Olyan dolgoknak képzeltem magam, amikben sosem hittem, és amik nem is léteznek. Jobb volna a képtelen teóriákat gyorsan elfelejteni, és hazamenni végre – figyelmeztettem magam. Az otthon gondolata adott némi reményt, elhatároztam magam, és egy kiselejtezett televízióra támaszkodva felkeltem. Nem izgattam magam azon, hogy milyen gyorsan és könnyedén sikerült felállni, valamint hogy a tévé darabokra tört, mintha kalapáccsal estek volna neki – mindezt eltökéltségemnek és a véletlennek tudtam be.

[center]*********[/center]

- Taxi! Taxi! – kiáltottam a mellettem elhúzó sárga autókra, hevesen integetve a karjaimmal.
Miért nem áll meg egy sem? Micsoda faragatlanság!
Végül egy afro-amerikai sofőr lehúzódott, és intett, hogy mehetek. Gyorsan kitártam az ajtót, és bemásztam a hátsó ülésre. A taxis idegesen méregetett, majd tökéletes new yorki akcentussal megkérdezte:
- Minden rendben van, kisasszony? Nagyon sápadt. Netán bántották? Mert, ha nem sértem meg, elég rémesen fest. Miért véres az arca?
Ijedten a visszapillantó tükörbe néztem. A szemeimtől két csíkban húzódott a véres könnyek útja, megszáradva a bőrömön. Az arcszínem fakó, bőröm még mindig hideg volt. A mindent beborító fehérségből csak a szemeim világítottak ki: alattuk fekete karikák húzódtak, de legalább még mindig a régi, sötétbarna színükben csillogtak. A hajam kócos volt, és összeragadt a saras víztől, az ajkaim pedig elkékültek a hidegtől. Mesés. Ennél szebbről nem is álmodhattam volna. Végül is, minden éjjelemet sikátorokban töltöm, elfelejtett estékkel.
- Jól vagyok – feleltem tétován a vezetőnek. – Nehéz éjszakám volt, ez minden. Csak a szemfestékem folyt le, ne aggódjon. – Azzal egy ötdollárost csúsztattam a fülke ablakába, afféle kenőpénznek, és megmondtam a címet. A taxis bólintott, és belevesztünk a hajnali forgalmi dugóba.

A rádióból halkan szólt az éppen aktuális Britney Spears slágerecske, a sofőr halkan dúdolta, és többé ügyet sem vetett rám, csak az haladásra – vagy inkább araszolásra, tekintve a megjelent autómennyiséget – koncentrált. Meglepetten konstatáltam, hogy a táskám még mindig a vállamon lóg, és hogy nem hiányzik belőle semmi – eszerint nem egy rablótámadásnak estem áldozatul. Sietve belekotortam, elővettem a mindig magamnál tartott piperetáskát, és megkerestem benne a sminklemosó kendőt. Erőteljesen dörzsölni kezdtem az arcomat, hogy lejöjjön róla a vöröslő csík, és mikor végre sikerült lemosnom, megállapítottam, hogy nagyon ijesztően festek a kusza hajammal, a vértelen színemmel és a karikáimmal, mégis… egyfajta idegen szépség – és hidegség - sugárzott az arcomról. Mintha nem is én lennék. Ha valaki egy nappal korábban azt mondja nekem, hogy így fogok kinézni, igencsak a képébe nevettem volna. De most - most kezdtem megrémülni magamtól.

- Megérkeztünk, Miss. 25. utca, a Broadway felőli sarok, igaz?
- Igen, így van. Köszönöm a fuvart.
- Negyven dollár huszonkilenc cent lesz.
Kiszámoltam negyvenkét dollárt, majd kiszálltam a taxiból. A lakásom a hetediken volt, a saroktól a második házban. Egyszerű, átlagos bérház, téglával kirakva, apró kilépőkkel a nagy ablakok előtt. Az oldalt húzódó tűzlépcsőn galambok búgtak, a portás pedig fütyörészve sepregetett a járdán. Megkönnyebbülés töltött el az ismerős dolgok láttán, fel se tűnt, hogy a házmester nem ismert fel, ahogy elhaladtam mellette.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és a harmadik fordulóban kezdtem keresni a kulcsot. A az ajtó elé érve beillesztettem a zárba, kétszer elfordítottam, és végre engedett. Beléptem, visszazártam az ajtót, és felakasztottam a táskámat meg a koszos kabátomat a fogasra. Az apró előszobából teljes belátás nyílt a lakásomra: a padlót mindenütt sötét parketta borította, rögtön szemben a tágas nappaliba láthattam. Balra a hálószoba, a fürdő, és a vendégszoba díszelgett. A nappali közepét elfoglalta a kényelmes, négyszemélyes kanapé és a hozzá való két fotel – ezeket a nővéremtől örököltem -, előtte fekete mahagóni kávézóasztalka, a falnál egy alacsony, széles, kétfiókos szekrényen a tévé foglalt helyet. A jobb oldali falat három sötét, széles könyvespolc – a legtöbb könyv a közeli antikváriumból származott, imádtam a régi könyveket - és egy üveges szekrény foglalta el, a dívány mögött ovális, sötétbarna étkezőasztal, körülötte négy szék sorakozott. Innen nyílt az apró konyha. A nappali bal oldalában mindenféle apróságok, komódok, szekrénykék, és nagy, cserepes növények álltak. A falak mindenütt krémszínben pompáztak, tájképek és portrék lógtak rajtuk, a padlón puha szőnyeg hevert, amit még egy bolhapiacon szereztem be.

Lerúgtam a cipőmet, és átvágtam a nappalin, egyenesen a fürdőszobába. Ruháimat ledobáltam a földre, és engedtem magamnak egy nagy kád, forró vizet. Elgondolkozva kavargattam ujjaimmal a habot, ami a víz felszínén kavargott, és próbáltam rájönni, miért ébredtem ilyen távol az otthonomtól, semmire sem emlékezve, hideg testtel és fakó bőrrel, vörös könnyeket sírva. Nyugtalanító tények sora rohamozta meg kínlódó elmémet, mire fájdalom hasított a halántékomba. Felszisszentem. Úgy tűnik, az agyam nem akarja, hogy felelevenítsem a történteket. Óvatosan megmasszíroztam a homlokomat, majd belecsusszantam a gőzölgő vízbe. Nagyon jól esett, ahogy a meleg simogatott, de valahogy mégsem éreztem, hogy én magam is felmelegednék. Próbáltam minél jobban belemerülni, de csak azt éreztem, hogy körülvesz a hőség – én nem vettem át belőle semmit, nem olvadozott bennem a jég.
Elhessegettem az aggodalmat, és lemerültem a víz alá, hogy megmossam a hajamat.

Abban a pillanatban furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen úgy éreztem, valami húz lefele, a víz, a ház, a föld alá, villámgyorsan és könyörtelenül. Egyre csak süllyedtem, nem kaptam levegőt, és mégis… élveztem. Álomképek rohantak meg, láttam magamat egy-egy pillanatra, a régi magamat, a sötét bőrű, boldog, kiegyensúlyozott önmagamat, de csak pörögtek a képek mintha körhintán ülnék, elsuhantak mellettem, nem tudtam beléjük kapaszkodni, nem tudtam újra felbukkanni. Egyre gyorsabban, egyre több arcot és történetet láttam, de egyet sem tudtam megjegyezni. Aztán váratlanul megállt minden, olyan gyorsan, hogy úgy éreztem, kirepülök a forgásból az átmenet nélküli fékezéstől, de én magam is lecsillapodtam, és már nem hallottam, nem éreztem, nem láttam mást, csak a képeket, amik a szemem előtt változtak.
Megint én voltam az: felvettem a tegnapi ruhámat, sminkeltem és cipőt húztam, majd kimentem a házból, le a bárba.

Beérve a szórakozóhelyre, rendeltem egy koktélt, és nézelődtem, hátha találok valami klassz pasit. Elég népszerű hely volt a kis presszó, szóval este tízkor már csak úgy hemzsegtek a szórakozni vágyók. Unottan kavargattam a koktélt egy kis esernyővel, mikor megéreztem, hogy valaki figyel. Szinte égetett a pillantása annak a fiúnak. Nagyon jóképű volt, éjfekete haja laza tincsekben hullott éjkék szemébe, vonásai határozottak és szokatlanul szépek. Szögletes állkapcsa makacsságáról árulkodott, magas, alabástrom homloka pedig kivételes észbeli képességekről. Valami különös vonzerő csillogott a szemében, amitől jólesően megborzongtam. A legszebb mosolyomat küldtem felé, mire felkelt a sarokasztaltól, és a pulthoz sétált. Csak a fénybe érve tűnt fel, hogy az írisze valójában nem is sötét, hanem egészen világos, szinte szürkés-kék, és hogy a pupillája körül vöröses színű. Ezt csak a fény trükkjének hittem, és igent mondtam, mikor meghívott egy italra. Ennél a pontnál ismét gyorsítva kezdtek változni a jelenetek, mintha egy videokazettát előre tekernének, és láttam, ahogy egyre több alkoholt fogyasztok, míg ő csak egy-egy apró kortyot iszik a jóféle borából. Beszélgettem vele, és jókat nevettem a vicces történetein. Igazán vonzó férfi volt.

A látomás váratlanul változott, szinte ugrott egyet az időben: az idegen – Aaron Dashwood-ként mutatkozott be, közölte a tudatalattim -, és én egy taxiban ültünk, alighanem az ő lakása felé tartva, és szenvedélyesen csókolóztunk. Én nagyon vad voltam, ezt tisztán láttam, de Őbenne volt valamiféle távolságtartás, valamilyen óvatosság, mintha félne teljes szívvel csókolni. Aztán a taxis hátraszólt, hogy megérkeztünk, és kiszálltunk. A férfi fizetett, és felmutatott az impozáns, drága lakóépületre, annak is a harmadik ablakára. Ismét csókolózni kezdtünk, és valamilyen módon a hajnalban látott sikátorhoz jutottunk. Én nem voltam igazán magamnál, ha akart volna, bármit megtehetett volna, de csak csókolt, egyfajta szenvedélyes gyengédséggel. De én már igazán megvadultam, az inggallérjánál fogva a falnak nyomtam, hozzásimultam, és úgy csókoltam az édes ajkát, a nyakát, az arcát – de ekkor eltolt magától.

- Nem hiába itattalak le – suttogta gyönyörű, mély hangján. – Ne félj, kedves, jól fogod érezni magad – tette hozzá, mikor alkoholtól fátyolos tekintetem először csillant élesen, a félelemtől. Egyik hűvös kezével átfogta a derekamat, a másikkal megemelt és megfordított, így én szorultam a falnak, és ő volt az, aki neki szegezett. A karja továbbra is erős bilincsként fogta a derekam, néha el-elkalandozott a hátamon, de a másikkal megtámasztotta a fejemet, és apró csókot lehelt a nyakamra. Felsóhajtottam, és meg akartam csókolni, de nem engedte, csak tartott továbbra is, aztán megnyalta az ajkait. A szemfogai ijesztő ütemben növekedtek, jól látható módon, és mocorogni kezdtem, mert egy rémálom elevenedett meg a szemem láttára. Sikoltani akartam, segítséget hívni, kapálózni, de mielőtt bármelyiket megtehettem volna, azokat a hihetetlenül kék szemeit az enyémekbe fúrta.

Úgy éreztem, az elmémig hatol az a jeges kék szempár, és meg sem bírtam mozdulni – hogy a gyönyörűségtől-e, vagy a félelemtől, nem tudom. De azt igen, hogy mikor a két pengeéles fog átszakította a bőrt a nyakamon, felsikoltottam. Abban a pillanatban elhagyott minden erőm, és hihetetlen boldogság áradt szét a testemben, mintha a sikollyal minden rossz távozott volna belőlem, és már csak azért élnék, hogy átadjam a véremet ennek a szépséges ördögnek. Ő pedig lassan, minden cseppet élvezve itta a számára éltető bort, és már tudtam, hogy ott fogok meghalni. Az érzés, hogy már nem tehetek ellene semmit, és hogy kínzó lassúsággal hagyja el az élet a testemet, borzongató volt, de nem kellemetlen, vagy félelmetes. Egy ilyen gyönyörű férfi karjaiban kell a lelkem adnom egy átmulatott, csodás éjszakáért, ez – bármily furcsa – elégtétellel töltött el. Már nem csak láttam a képet, az életem történetét: már én lettem az, akinek a vöröslő vére Aaron Dashwood mohó ajkait festi.

A következő pillanatban leestem a hideg betonra, egyenesen egy pocsolyába, s a fejem nagyot koppant az aszfalton. Elvesztettem az eszméletem, és mégis láttam, ahogy a vámpír egy fekete kendőbe törli véres száját, a szeme éretten és bölcsen csillog, a bőre színe pedig sápadtból egészségesre váltott. Tenyerét az álla alá fektette, csókot küldött felém – az élettelenül fekvő, elfehéredett önmagam felé – és kisétált a sikátor szélére, ahol köddé vált.

Hatalmas loccsanással, levegőért kapkodva bukkantam fel a víz alól, visszatérve a valódi testembe. Nem értettem, nem akartam felfogni, hogy egy [i]mitológiai lény[/i], egy vámpír volt az, aki meghívott jó pár italra, aztán kiszívta a véremet, és magamra hagyott. Miért nincs harapásnyom a nyakamon, miért nem szomjazom én is vérre, miért nem lettem gyönyörű és idegen - mint ő? A sok megválaszolatlan kérdés égetett belül, egyszerűen nem bírtam felfogni, ami velem történt. Ilyesmi nem létezik. És egyébként is, miért adtam fel abban az álomképben, amit a víz alatt láttam? Normális ember nem egyezik bele, hogy egy férfi, akit mindössze három órája ismer, kiszívja az összes vérét és csupán a tekintetével megbabonázza!

Én mindig is megfontolt, komoly nőnek tartottam magam. Kijártam az iskolát, a gimnáziumot, nem drogoztam, nem cigiztem, inni is csak alkalomadtán és keveset, és elvégeztem a főiskolát is! Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy írónő legyek, egy klasszika-filológia diplomával rendelkeztem - ami az íráshoz kell - az életem boldog volt, családdal, munkával, célokkal. És ezek mind veszni látszottak… Mert tegnap éjjel megadtam magam egy ismeretlennek, hagytam, hogy leitasson és aztán ő is leigya magát. Mégpedig AB negatív csoportú, első osztályú [i]vérrel[/i].

Ilyen nem létezik. Nem létezhet. Ez fikció, kitaláció, babona, mese. Mint ahogy a fokhagyma, meg a kereszt, meg a fakaró, amivel el lehet őket űzni. Meg a zombik. Meg a kísértetek. Meg a vérfarkasok. Az összes ostoba dajkamese, amivel a felnőttek riasztgatják a gyerekeket, hogy lefeküdjenek időben, megegyék a spenótot, és ne nézzenek horrorfilmeket éjjel-nappal.

Miért pont az [i]én[/i] szemem láttára elevenedett meg egy [i]legenda[/i]?

Lekaptam egy törölközőt a fürdőkád fölé szerelt polcról, és belecsavartam magam, egy másikba pedig a hajamat. Kiszálltam a vízből, és leengedtem, hagytam, hogy lefolyjon a lefolyón. Egyenesen a csatornába. És elmossa az összes emlékemet arról a rémes látomásról.
Arról, ahol meghalok. Mert egy nem létező meselény kiszívja a véremet. Netán karót kellene magamnál hordani, hogy beledöfhessem, ha tíz méteres körzetben megközelít egy angyali szépségű férfi?

Ilyen módon fortyogva kezdtem hozzá a hajam szárításához, miközben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem történt velem semmi természetfeletti, egyszerűen csak berúgtam, és mikor elálmosodtam, befeküdtem egy sikátorba. Egy kényelmes kis pocsolyába.
Aztán felébredtem, rájöttem, hogy átfáztam, a bőröm kifakult – biztos van ilyen hatása valamilyen alkoholnak – és elpattant egy ér a szemeim közelében, ezért volt véres a könnyem. A fáradtságtól és/vagy az alkoholmérgezéstől pedig látomásom volt. Tiszta sor, semmi szörnyeteg, semmi vérszívás.

Csak épp annyi a bökkenő – döbbentem rá –, hogy ezt még magamnak sem hiszem el.
Remegő kézzel kikapcsoltam a hajszárítót, és a tükörhöz hajoltam, hogy megnézzem magam.
A hajam immár egészségesen fénylett, és puhán omlott a vállamra, a szemem sötétbarnán csillogott, a szám pedig rózsaszínes árnyalatot öltött. Ezt leszámítva, a bőröm ugyanolyan holtsápadt volt, s hideg, akár a téli éjszaka. Megborzongtam, s láttam, hogy finom libabőr fut végig a karomon. Ismét a tükörbe néztem. Kétségtelenül az én arcom volt, ami visszanézett, csakhogy minden, ami azzá tett, aki vagyok, eltűnt róla. Az enyhe arcpír, ami mindig ott játszott az orcámon, a világosbarna bőr, ami sosem fakult ki igazán és mindig csak úgy vibrált az élettől. De most egészen élettelennek láttam és éreztem magam. Lehet, hogy szebb voltam, s hogy még mindig szunnyadt bennem valami – de hogy az nem az élet, azt biztosra vettem.

[center]*********[/center]

Mivel már tegnap óta nem ettem egy falatot sem, a gyomrom elnyújtott korgással jelezte, hogy nem szándékszik továbbra is éhesnek maradni. Elmélyülten kezdtem keresgélni a hűtőben, és megfogadtam, hogy egy ideig szánt szándékkal nem gondolok a velem történt borzalomra.
Sikerült is találnom egy féladagnyi spagettit - amit még a legjobb barátnőm, Libby hozott át egy beszélgetős délutánhoz – és betettem a mikróba felolvasztani.
Talán engem is fel kellene olvasztani, jutott rögtön eszembe, de ezzel most nem akartam foglalkozni. Amíg nem tudtam biztosan, hogy mit tett velem az a fickó, nem állt szándékomban gondolkodni rajta. Elvégre nem rakhatom mikróba magamat, mint egy darab mirelit húst, tehát ez a probléma egy darabig megoldatlan marad.

A mikró csörögve jelezte, hogy az étel elkészült. Gyorsan kivettem, és egy tányérra borítottam, majd helyet foglaltam az asztalnál, és szórakozottan turkálni kezdtem a villámmal. Nem vallott rám, hogy ne esnék neki az ételnek, de most valahogy nem tűnt olyan finomnak. A szaga is inkább… túl erős volt, mint kellemes, és a szószban úszó tészta furcsa színt kapott a felkelő nap sugaraiban. A számat elhúzva feltekertem egy keveset a villára, és megkóstoltam.

Az étel olyan volt, mintha több napja penészedne egy nagyon meleg helyen – savanyú ízű, egyszersmind túl édes, agyonfűszerezett és mégis ízetlen. Erős önfegyelem kellett hozzá, hogy ne köpjem ki, inkább gyorsan lenyeltem. Azonban még egy falatot biztosan képtelen lett volna befogadni a gyomrom, szóval az egész tál olasz tésztát, úgy ahogy volt, a szemetesbe borítottam. Ürességet éreztem, mintha nem is léteznék. Úgy hittem, ismerem önmagam, és most… most már nem tudom, ki vagyok. Kidobtam a kedvenc ételemet. Külsőre nem is hasonlítok már magamra. Kivé – mivé lettem?

[i]Miért vagyok most ilyen egyedül?[/i] Senki se volt mellettem, és a családom valószínűleg elmenne mellettem az utcán. Az éhség mardosta a gyomromat, felfelé kúszott a torkomba, és gondolni se mertem rá, hogy mivel csillapíthatnám. [i]Nem vagyok szörnyeteg. Ember vagyok, emberként élek, és normális vagyok. Miért nincs itt senki, hogy igazat adjon? Hogy megerősítsen? Tudnom kell! Nem[/i] lehetek [i]az, aminek most érzem… hiszem… és látom magam. Ugye, nem vagyok?
Ugye, nem vagyok… [/i]vámpír?

[center]*********[/center]

A kanapéra kuporodtam, és átfogtam magam a karjaimmal. Féltem, hogy szétesem a kétségbeeséstől, hogy darabokra hullok, mint az eddigi életem. A hideg ami belőlem áradt… ami borzongatott az ébredésem óta, kínzó teherként nehezedett rám. Senki sem tudott volna segíteni, mert az emberek között, ami én is voltam – vagy vagyok? – ilyesmi nem létezik. Jóképű fiatalemberek nem harapnak meg csinos fiatal – részeg – lányokat, nem szívják ki a vérüket, és nem hagyják ott a sikátorban. És a csinos fiatal lányok nem válnak azzá, amitől világéletükben – még ha titokban is, de – rettegtek.

És akkor belém hasított a felismerés. Mégis van valaki, aki tudja a választ a kérdéseimre, aki elmondhatja az igazságot, bármilyen szörnyűség is az. Aaron Dashwood. Neki tudnia kell. Hiszen ő tehet az egészről. Miatta vagyok most olyan… más.

Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy van, aki elmondhat nekem mindent. Aki… nos, aki olyan, mint én. Már csak egyetlen baj volt – hol lehet?

A sikátor egészen biztosan a közelében volt annak az elegáns, régies társasháznak, ahol lakik. A harmadik emeletre mutatott, szóval valahol ott lehet a lakása. De hogy találhattam volna vissza oda? Mikor elmenekültem onnan az első taxival, ami megállt a rémisztő nőnek?
Ez egy nagyon nehéz kérdés volt, és tudtam, hogy nem fogom tudni egykönnyen megválaszolni. De meg akartam találni, és akkor csak ez számított.

Az fel sem merült bennem, hogy a tudatlanság sokkal boldogabb lehet, mint a borzalmas valóság.

[center]~~°***°~~[/center] [center]I. fejezet[/center]

Mintha egy rémálomból ébredtem volna. Úgy reszkettem, majd megfagytam, mintha egy hordó jégbe zártak volna, és testem úszott a verejtékben. Nem értettem, honnan jön a hideg, és igyekeztem összébb húzni magamon a takarót, hogy felmelegedjek.
Csak ekkor jöttem rá, hogy sehol egy takaró. Hogy nem otthon vagyok, hanem egy sikátor nedves aszfaltján fekszem.
És hogy a hideget hiába próbálom elűzni. Mert belőlem jön.

Értetlenül meredtem az engem körülvevő sötétségbe, és az mintha eloszlani látszott volna. Lassanként ki tudtam venni a közelben álló szeméttel elárasztott konténert, a műanyag zsákokat, amelyeket ledobáltak mellé, és a szűk falakat, amiken különböző obszcén feliratok díszelegtek.
Nem értettem, hogy kerültem erre a mocskos és elhagyatott helyre, és egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni a tegnap estére. Abban biztos voltam, hogy szórakozni indultam, és az is eszembe jutott, hogy este kilenc körül indultam a közeli bárba, de ezek után, akárhogy erőltettem, az elmém nem nyílt meg nekem. A kétségbeesés hullámai kezdtek bekebelezni, és csak ültem a pocsolyában, meg sem próbáltam felkelni, és esetleg hazamenni. Reszkettem a fagyos levegőtől – akárhonnan is jött – és a félelemtől. A könnyek lassan elhomályosították a tekintetemet, és csak némi késéssel vettem észre, hogy vörösek.
A könnyeim. Vérvörösek.
A döbbenet megállította a görcsös, néma zokogásomat, és elkerekedett szemmel, visszafojtott lélegzettel meredtem az összegyűlt tócsára, amely a kiömlött borra emlékeztetett. A kihullott könnyek lassan megtalálták az utat lefelé a beton repedéseiben, és egybeolvadtak egy környező kis pocsolyával, rózsaszínre színezve azt.

Dideregve végigsimítottam a felkaromon, majd el is kaptam a tenyeremet. A bőröm sima volt, fagyos és rémisztően sápadt. Elütött attól a kreol barnaságtól, amihez hozzászoktam életem huszonkét éve alatt. Végigjárattam a tekintetem a karomon, majd a szoknyám alól előtűnő lábamon. Hűvös, és fehér. Akár a márvány. Akár egy halotté.
Hátrahőköltem a kimondatlan gondolattól, visszhangzott a fejemben.
Akár egy halotté… Akár egy halotté…
Idegesen szusszantottam, és hisztérikus kis hangot hallattam. Éreztem, hogy szemöldököm akaratlanul is összevonom, annyira nevetségesen hangzott a feltételezés.
Hiszen látok! Hallok! Tudom mozgatni a testem!

Újabb abszurd gondolat fészkelte be magát a fejembe. Zombi vagyok netán, mint az elcsépelt, kis költségvetésű horrorfilmekben? Vagy kísértetként tértem vissza az élők közé? Egyik ostobább feltételezés volt, mint a másik. Olyan dolgoknak képzeltem magam, amikben sosem hittem, és amik nem is léteznek. Jobb volna a képtelen teóriákat gyorsan elfelejteni, és hazamenni végre – figyelmeztettem magam. Az otthon gondolata adott némi reményt, elhatároztam magam, és egy kiselejtezett televízióra támaszkodva felkeltem. Nem izgattam magam azon, hogy milyen gyorsan és könnyedén sikerült felállni, valamint hogy a tévé darabokra tört, mintha kalapáccsal estek volna neki – mindezt eltökéltségemnek és a véletlennek tudtam be.

[center]*********[/center]

- Taxi! Taxi! – kiáltottam a mellettem elhúzó sárga autókra, hevesen integetve a karjaimmal.
Miért nem áll meg egy sem? Micsoda faragatlanság!
Végül egy afro-amerikai sofőr lehúzódott, és intett, hogy mehetek. Gyorsan kitártam az ajtót, és bemásztam a hátsó ülésre. A taxis idegesen méregetett, majd tökéletes new yorki akcentussal megkérdezte:
- Minden rendben van, kisasszony? Nagyon sápadt. Netán bántották? Mert, ha nem sértem meg, elég rémesen fest. Miért véres az arca?
Ijedten a visszapillantó tükörbe néztem. A szemeimtől két csíkban húzódott a véres könnyek útja, megszáradva a bőrömön. Az arcszínem fakó, bőröm még mindig hideg volt. A mindent beborító fehérségből csak a szemeim világítottak ki: alattuk fekete karikák húzódtak, de legalább még mindig a régi, sötétbarna színükben csillogtak. A hajam kócos volt, és összeragadt a saras víztől, az ajkaim pedig elkékültek a hidegtől. Mesés. Ennél szebbről nem is álmodhattam volna. Végül is, minden éjjelemet sikátorokban töltöm, elfelejtett estékkel.
- Jól vagyok – feleltem tétován a vezetőnek. – Nehéz éjszakám volt, ez minden. Csak a szemfestékem folyt le, ne aggódjon. – Azzal egy ötdollárost csúsztattam a fülke ablakába, afféle kenőpénznek, és megmondtam a címet. A taxis bólintott, és belevesztünk a hajnali forgalmi dugóba.

A rádióból halkan szólt az éppen aktuális Britney Spears slágerecske, a sofőr halkan dúdolta, és többé ügyet sem vetett rám, csak az haladásra – vagy inkább araszolásra, tekintve a megjelent autómennyiséget – koncentrált. Meglepetten konstatáltam, hogy a táskám még mindig a vállamon lóg, és hogy nem hiányzik belőle semmi – eszerint nem egy rablótámadásnak estem áldozatul. Sietve belekotortam, elővettem a mindig magamnál tartott piperetáskát, és megkerestem benne a sminklemosó kendőt. Erőteljesen dörzsölni kezdtem az arcomat, hogy lejöjjön róla a vöröslő csík, és mikor végre sikerült lemosnom, megállapítottam, hogy nagyon ijesztően festek a kusza hajammal, a vértelen színemmel és a karikáimmal, mégis… egyfajta idegen szépség – és hidegség - sugárzott az arcomról. Mintha nem is én lennék. Ha valaki egy nappal korábban azt mondja nekem, hogy így fogok kinézni, igencsak a képébe nevettem volna. De most - most kezdtem megrémülni magamtól.

- Megérkeztünk, Miss. 25. utca, a Broadway felőli sarok, igaz?
- Igen, így van. Köszönöm a fuvart.
- Negyven dollár huszonkilenc cent lesz.
Kiszámoltam negyvenkét dollárt, majd kiszálltam a taxiból. A lakásom a hetediken volt, a saroktól a második házban. Egyszerű, átlagos bérház, téglával kirakva, apró kilépőkkel a nagy ablakok előtt. Az oldalt húzódó tűzlépcsőn galambok búgtak, a portás pedig fütyörészve sepregetett a járdán. Megkönnyebbülés töltött el az ismerős dolgok láttán, fel se tűnt, hogy a házmester nem ismert fel, ahogy elhaladtam mellette.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és a harmadik fordulóban kezdtem keresni a kulcsot. A az ajtó elé érve beillesztettem a zárba, kétszer elfordítottam, és végre engedett. Beléptem, visszazártam az ajtót, és felakasztottam a táskámat meg a koszos kabátomat a fogasra. Az apró előszobából teljes belátás nyílt a lakásomra: a padlót mindenütt sötét parketta borította, rögtön szemben a tágas nappaliba láthattam. Balra a hálószoba, a fürdő, és a vendégszoba díszelgett. A nappali közepét elfoglalta a kényelmes, négyszemélyes kanapé és a hozzá való két fotel – ezeket a nővéremtől örököltem -, előtte fekete mahagóni kávézóasztalka, a falnál egy alacsony, széles, kétfiókos szekrényen a tévé foglalt helyet. A jobb oldali falat három sötét, széles könyvespolc – a legtöbb könyv a közeli antikváriumból származott, imádtam a régi könyveket - és egy üveges szekrény foglalta el, a dívány mögött ovális, sötétbarna étkezőasztal, körülötte négy szék sorakozott. Innen nyílt az apró konyha. A nappali bal oldalában mindenféle apróságok, komódok, szekrénykék, és nagy, cserepes növények álltak. A falak mindenütt krémszínben pompáztak, tájképek és portrék lógtak rajtuk, a padlón puha szőnyeg hevert, amit még egy bolhapiacon szereztem be.

Lerúgtam a cipőmet, és átvágtam a nappalin, egyenesen a fürdőszobába. Ruháimat ledobáltam a földre, és engedtem magamnak egy nagy kád, forró vizet. Elgondolkozva kavargattam ujjaimmal a habot, ami a víz felszínén kavargott, és próbáltam rájönni, miért ébredtem ilyen távol az otthonomtól, semmire sem emlékezve, hideg testtel és fakó bőrrel, vörös könnyeket sírva. Nyugtalanító tények sora rohamozta meg kínlódó elmémet, mire fájdalom hasított a halántékomba. Felszisszentem. Úgy tűnik, az agyam nem akarja, hogy felelevenítsem a történteket. Óvatosan megmasszíroztam a homlokomat, majd belecsusszantam a gőzölgő vízbe. Nagyon jól esett, ahogy a meleg simogatott, de valahogy mégsem éreztem, hogy én magam is felmelegednék. Próbáltam minél jobban belemerülni, de csak azt éreztem, hogy körülvesz a hőség – én nem vettem át belőle semmit, nem olvadozott bennem a jég.
Elhessegettem az aggodalmat, és lemerültem a víz alá, hogy megmossam a hajamat.

Abban a pillanatban furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen úgy éreztem, valami húz lefele, a víz, a ház, a föld alá, villámgyorsan és könyörtelenül. Egyre csak süllyedtem, nem kaptam levegőt, és mégis… élveztem. Álomképek rohantak meg, láttam magamat egy-egy pillanatra, a régi magamat, a sötét bőrű, boldog, kiegyensúlyozott önmagamat, de csak pörögtek a képek mintha körhintán ülnék, elsuhantak mellettem, nem tudtam beléjük kapaszkodni, nem tudtam újra felbukkanni. Egyre gyorsabban, egyre több arcot és történetet láttam, de egyet sem tudtam megjegyezni. Aztán váratlanul megállt minden, olyan gyorsan, hogy úgy éreztem, kirepülök a forgásból az átmenet nélküli fékezéstől, de én magam is lecsillapodtam, és már nem hallottam, nem éreztem, nem láttam mást, csak a képeket, amik a szemem előtt változtak.
Megint én voltam az: felvettem a tegnapi ruhámat, sminkeltem és cipőt húztam, majd kimentem a házból, le a bárba.

Beérve a szórakozóhelyre, rendeltem egy koktélt, és nézelődtem, hátha találok valami klassz pasit. Elég népszerű hely volt a kis presszó, szóval este tízkor már csak úgy hemzsegtek a szórakozni vágyók. Unottan kavargattam a koktélt egy kis esernyővel, mikor megéreztem, hogy valaki figyel. Szinte égetett a pillantása annak a fiúnak. Nagyon jóképű volt, éjfekete haja laza tincsekben hullott éjkék szemébe, vonásai határozottak és szokatlanul szépek. Szögletes állkapcsa makacsságáról árulkodott, magas, alabástrom homloka pedig kivételes észbeli képességekről. Valami különös vonzerő csillogott a szemében, amitől jólesően megborzongtam. A legszebb mosolyomat küldtem felé, mire felkelt a sarokasztaltól, és a pulthoz sétált. Csak a fénybe érve tűnt fel, hogy az írisze valójában nem is sötét, hanem egészen világos, szinte szürkés-kék, és hogy a pupillája körül vöröses színű. Ezt csak a fény trükkjének hittem, és igent mondtam, mikor meghívott egy italra. Ennél a pontnál ismét gyorsítva kezdtek változni a jelenetek, mintha egy videokazettát előre tekernének, és láttam, ahogy egyre több alkoholt fogyasztok, míg ő csak egy-egy apró kortyot iszik a jóféle borából. Beszélgettem vele, és jókat nevettem a vicces történetein. Igazán vonzó férfi volt.

A látomás váratlanul változott, szinte ugrott egyet az időben: az idegen – Aaron Dashwood-ként mutatkozott be, közölte a tudatalattim -, és én egy taxiban ültünk, alighanem az ő lakása felé tartva, és szenvedélyesen csókolóztunk. Én nagyon vad voltam, ezt tisztán láttam, de Őbenne volt valamiféle távolságtartás, valamilyen óvatosság, mintha félne teljes szívvel csókolni. Aztán a taxis hátraszólt, hogy megérkeztünk, és kiszálltunk. A férfi fizetett, és felmutatott az impozáns, drága lakóépületre, annak is a harmadik ablakára. Ismét csókolózni kezdtünk, és valamilyen módon a hajnalban látott sikátorhoz jutottunk. Én nem voltam igazán magamnál, ha akart volna, bármit megtehetett volna, de csak csókolt, egyfajta szenvedélyes gyengédséggel. De én már igazán megvadultam, az inggallérjánál fogva a falnak nyomtam, hozzásimultam, és úgy csókoltam az édes ajkát, a nyakát, az arcát – de ekkor eltolt magától.

- Nem hiába itattalak le – suttogta gyönyörű, mély hangján. – Ne félj, kedves, jól fogod érezni magad – tette hozzá, mikor alkoholtól fátyolos tekintetem először csillant élesen, a félelemtől. Egyik hűvös kezével átfogta a derekamat, a másikkal megemelt és megfordított, így én szorultam a falnak, és ő volt az, aki neki szegezett. A karja továbbra is erős bilincsként fogta a derekam, néha el-elkalandozott a hátamon, de a másikkal megtámasztotta a fejemet, és apró csókot lehelt a nyakamra. Felsóhajtottam, és meg akartam csókolni, de nem engedte, csak tartott továbbra is, aztán megnyalta az ajkait. A szemfogai ijesztő ütemben növekedtek, jól látható módon, és mocorogni kezdtem, mert egy rémálom elevenedett meg a szemem láttára. Sikoltani akartam, segítséget hívni, kapálózni, de mielőtt bármelyiket megtehettem volna, azokat a hihetetlenül kék szemeit az enyémekbe fúrta.

Úgy éreztem, az elmémig hatol az a jeges kék szempár, és meg sem bírtam mozdulni – hogy a gyönyörűségtől-e, vagy a félelemtől, nem tudom. De azt igen, hogy mikor a két pengeéles fog átszakította a bőrt a nyakamon, felsikoltottam. Abban a pillanatban elhagyott minden erőm, és hihetetlen boldogság áradt szét a testemben, mintha a sikollyal minden rossz távozott volna belőlem, és már csak azért élnék, hogy átadjam a véremet ennek a szépséges ördögnek. Ő pedig lassan, minden cseppet élvezve itta a számára éltető bort, és már tudtam, hogy ott fogok meghalni. Az érzés, hogy már nem tehetek ellene semmit, és hogy kínzó lassúsággal hagyja el az élet a testemet, borzongató volt, de nem kellemetlen, vagy félelmetes. Egy ilyen gyönyörű férfi karjaiban kell a lelkem adnom egy átmulatott, csodás éjszakáért, ez – bármily furcsa – elégtétellel töltött el. Már nem csak láttam a képet, az életem történetét: már én lettem az, akinek a vöröslő vére Aaron Dashwood mohó ajkait festi.

A következő pillanatban leestem a hideg betonra, egyenesen egy pocsolyába, s a fejem nagyot koppant az aszfalton. Elvesztettem az eszméletem, és mégis láttam, ahogy a vámpír egy fekete kendőbe törli véres száját, a szeme éretten és bölcsen csillog, a bőre színe pedig sápadtból egészségesre váltott. Tenyerét az álla alá fektette, csókot küldött felém – az élettelenül fekvő, elfehéredett önmagam felé – és kisétált a sikátor szélére, ahol köddé vált.

Hatalmas loccsanással, levegőért kapkodva bukkantam fel a víz alól, visszatérve a valódi testembe. Nem értettem, nem akartam felfogni, hogy egy [i]mitológiai lény[/i], egy vámpír volt az, aki meghívott jó pár italra, aztán kiszívta a véremet, és magamra hagyott. Miért nincs harapásnyom a nyakamon, miért nem szomjazom én is vérre, miért nem lettem gyönyörű és idegen - mint ő? A sok megválaszolatlan kérdés égetett belül, egyszerűen nem bírtam felfogni, ami velem történt. Ilyesmi nem létezik. És egyébként is, miért adtam fel abban az álomképben, amit a víz alatt láttam? Normális ember nem egyezik bele, hogy egy férfi, akit mindössze három órája ismer, kiszívja az összes vérét és csupán a tekintetével megbabonázza!

Én mindig is megfontolt, komoly nőnek tartottam magam. Kijártam az iskolát, a gimnáziumot, nem drogoztam, nem cigiztem, inni is csak alkalomadtán és keveset, és elvégeztem a főiskolát is! Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy írónő legyek, egy klasszika-filológia diplomával rendelkeztem - ami az íráshoz kell - az életem boldog volt, családdal, munkával, célokkal. És ezek mind veszni látszottak… Mert tegnap éjjel megadtam magam egy ismeretlennek, hagytam, hogy leitasson és aztán ő is leigya magát. Mégpedig AB negatív csoportú, első osztályú [i]vérrel[/i].

Ilyen nem létezik. Nem létezhet. Ez fikció, kitaláció, babona, mese. Mint ahogy a fokhagyma, meg a kereszt, meg a fakaró, amivel el lehet őket űzni. Meg a zombik. Meg a kísértetek. Meg a vérfarkasok. Az összes ostoba dajkamese, amivel a felnőttek riasztgatják a gyerekeket, hogy lefeküdjenek időben, megegyék a spenótot, és ne nézzenek horrorfilmeket éjjel-nappal.

Miért pont az [i]én[/i] szemem láttára elevenedett meg egy [i]legenda[/i]?

Lekaptam egy törölközőt a fürdőkád fölé szerelt polcról, és belecsavartam magam, egy másikba pedig a hajamat. Kiszálltam a vízből, és leengedtem, hagytam, hogy lefolyjon a lefolyón. Egyenesen a csatornába. És elmossa az összes emlékemet arról a rémes látomásról.
Arról, ahol meghalok. Mert egy nem létező meselény kiszívja a véremet. Netán karót kellene magamnál hordani, hogy beledöfhessem, ha tíz méteres körzetben megközelít egy angyali szépségű férfi?

Ilyen módon fortyogva kezdtem hozzá a hajam szárításához, miközben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem történt velem semmi természetfeletti, egyszerűen csak berúgtam, és mikor elálmosodtam, befeküdtem egy sikátorba. Egy kényelmes kis pocsolyába.
Aztán felébredtem, rájöttem, hogy átfáztam, a bőröm kifakult – biztos van ilyen hatása valamilyen alkoholnak – és elpattant egy ér a szemeim közelében, ezért volt véres a könnyem. A fáradtságtól és/vagy az alkoholmérgezéstől pedig látomásom volt. Tiszta sor, semmi szörnyeteg, semmi vérszívás.

Csak épp annyi a bökkenő – döbbentem rá –, hogy ezt még magamnak sem hiszem el.
Remegő kézzel kikapcsoltam a hajszárítót, és a tükörhöz hajoltam, hogy megnézzem magam.
A hajam immár egészségesen fénylett, és puhán omlott a vállamra, a szemem sötétbarnán csillogott, a szám pedig rózsaszínes árnyalatot öltött. Ezt leszámítva, a bőröm ugyanolyan holtsápadt volt, s hideg, akár a téli éjszaka. Megborzongtam, s láttam, hogy finom libabőr fut végig a karomon. Ismét a tükörbe néztem. Kétségtelenül az én arcom volt, ami visszanézett, csakhogy minden, ami azzá tett, aki vagyok, eltűnt róla. Az enyhe arcpír, ami mindig ott játszott az orcámon, a világosbarna bőr, ami sosem fakult ki igazán és mindig csak úgy vibrált az élettől. De most egészen élettelennek láttam és éreztem magam. Lehet, hogy szebb voltam, s hogy még mindig szunnyadt bennem valami – de hogy az nem az élet, azt biztosra vettem.

[center]*********[/center]

Mivel már tegnap óta nem ettem egy falatot sem, a gyomrom elnyújtott korgással jelezte, hogy nem szándékszik továbbra is éhesnek maradni. Elmélyülten kezdtem keresgélni a hűtőben, és megfogadtam, hogy egy ideig szánt szándékkal nem gondolok a velem történt borzalomra.
Sikerült is találnom egy féladagnyi spagettit - amit még a legjobb barátnőm, Libby hozott át egy beszélgetős délutánhoz – és betettem a mikróba felolvasztani.
Talán engem is fel kellene olvasztani, jutott rögtön eszembe, de ezzel most nem akartam foglalkozni. Amíg nem tudtam biztosan, hogy mit tett velem az a fickó, nem állt szándékomban gondolkodni rajta. Elvégre nem rakhatom mikróba magamat, mint egy darab mirelit húst, tehát ez a probléma egy darabig megoldatlan marad.

A mikró csörögve jelezte, hogy az étel elkészült. Gyorsan kivettem, és egy tányérra borítottam, majd helyet foglaltam az asztalnál, és szórakozottan turkálni kezdtem a villámmal. Nem vallott rám, hogy ne esnék neki az ételnek, de most valahogy nem tűnt olyan finomnak. A szaga is inkább… túl erős volt, mint kellemes, és a szószban úszó tészta furcsa színt kapott a felkelő nap sugaraiban. A számat elhúzva feltekertem egy keveset a villára, és megkóstoltam.

Az étel olyan volt, mintha több napja penészedne egy nagyon meleg helyen – savanyú ízű, egyszersmind túl édes, agyonfűszerezett és mégis ízetlen. Erős önfegyelem kellett hozzá, hogy ne köpjem ki, inkább gyorsan lenyeltem. Azonban még egy falatot biztosan képtelen lett volna befogadni a gyomrom, szóval az egész tál olasz tésztát, úgy ahogy volt, a szemetesbe borítottam. Ürességet éreztem, mintha nem is léteznék. Úgy hittem, ismerem önmagam, és most… most már nem tudom, ki vagyok. Kidobtam a kedvenc ételemet. Külsőre nem is hasonlítok már magamra. Kivé – mivé lettem?

[i]Miért vagyok most ilyen egyedül?[/i] Senki se volt mellettem, és a családom valószínűleg elmenne mellettem az utcán. Az éhség mardosta a gyomromat, felfelé kúszott a torkomba, és gondolni se mertem rá, hogy mivel csillapíthatnám. [i]Nem vagyok szörnyeteg. Ember vagyok, emberként élek, és normális vagyok. Miért nincs itt senki, hogy igazat adjon? Hogy megerősítsen? Tudnom kell! Nem[/i] lehetek [i]az, aminek most érzem… hiszem… és látom magam. Ugye, nem vagyok?
Ugye, nem vagyok… [/i]vámpír?

[center]*********[/center]

A kanapéra kuporodtam, és átfogtam magam a karjaimmal. Féltem, hogy szétesem a kétségbeeséstől, hogy darabokra hullok, mint az eddigi életem. A hideg ami belőlem áradt… ami borzongatott az ébredésem óta, kínzó teherként nehezedett rám. Senki sem tudott volna segíteni, mert az emberek között, ami én is voltam – vagy vagyok? – ilyesmi nem létezik. Jóképű fiatalemberek nem harapnak meg csinos fiatal – részeg – lányokat, nem szívják ki a vérüket, és nem hagyják ott a sikátorban. És a csinos fiatal lányok nem válnak azzá, amitől világéletükben – még ha titokban is, de – rettegtek.

És akkor belém hasított a felismerés. Mégis van valaki, aki tudja a választ a kérdéseimre, aki elmondhatja az igazságot, bármilyen szörnyűség is az. Aaron Dashwood. Neki tudnia kell. Hiszen ő tehet az egészről. Miatta vagyok most olyan… más.

Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy van, aki elmondhat nekem mindent. Aki… nos, aki olyan, mint én. Már csak egyetlen baj volt – hol lehet?

A sikátor egészen biztosan a közelében volt annak az elegáns, régies társasháznak, ahol lakik. A harmadik emeletre mutatott, szóval valahol ott lehet a lakása. De hogy találhattam volna vissza oda? Mikor elmenekültem onnan az első taxival, ami megállt a rémisztő nőnek?
Ez egy nagyon nehéz kérdés volt, és tudtam, hogy nem fogom tudni egykönnyen megválaszolni. De meg akartam találni, és akkor csak ez számított.

Az fel sem merült bennem, hogy a tudatlanság sokkal boldogabb lehet, mint a borzalmas valóság.

[center]~~°***°~~[/center]