Miért? (I.)

Az emberek világ életükben szerették rám bízni titkaikat. Vajon én kire bízhatom az enyémeket?
Rád. Csakis rád. Újra és újra leírom ezt a szót. Rád. Mindent meg kell tudnod, mert már nem bírom tovább mások bajának súlyát vállamon hordozni. Ideje megnyílnom. Mesém kezdetét veszi.
Semmi különös szokásos diákélet, mondaná ezt bárki az enyémre.
Hidd el álmomban sem akartam ekkora felhajtást. Tudod, ez néha nem így működik.


„Az isteni jellemről már bővebben szóltam. Hallj most tőlem a démoniról is!
A démonikus emberek nem tudják, mit kell tenni és mit nem szabad tenni.
Sem tisztaság, sem helyes viselkedés, sem pedig becsületesség nem jellemzi őket.”
Forrás : A Bhagavad-Gita
Úgy, ahogy van


Mindig is a démonikus természetű embereket vonzottam. Hiába volt mellettem ezer meg ezer isteni segítő, nekem azaz egynéhány démonikus kellet. Mondván vagányok, vadak.
Valószínű a vadság a kulcs köztünk. Mondhatnám úgy is , hogy a sötét oldal.
Hiszem , hogy a jó és a rossz mindenkiben megvan, csupán nem akarjuk előhozni.
Az emberek szükségtelennek érzik felszínre engedni másik Énjüket. Ezt úgy képzeld el mint a mesékben amikor pl. Garfield körül megjelenik egy kisördög és egy kisangyal, s ő választani kényszerül köztük. Így van ez mindnyájuknak. Csakhogy van, amikor döntéseink nem helyesek. Ki-ki rájön útközben és igyekszik változtatni életén. Kisseb- nagyobb sikerrel.
Valami ilyesmi történt velem is. Akkor hát, íme botrányaim minden egyes részlete.


Sokszor gondolkodtam azon, hogy Paris Hilton milyen tehetséges.
Egyszer meg is kérdeztem barátnőm véleményét. Elutasító volt és furán nézett rám.



- Gondolj bele, nem tudnál egy világraszóló botrányt csinálni bármennyi pénzt is adnának!- erősködtem.
- Ugyan, ezeknél már az szenzáció ha leesnek a lépcsőn!
- Igen, de kérlek, csak gondolj bele. – éreztem lassan meggyőzöm.
- Miért te tudnál?- vágott vissza.
- Ha nem is világraszólót, de hatalmasat mindenképpen. – érveltem.
- Te olyan bolond vagy!- mosolygott rám Lee.
- Ez van. – mosolyogtam vissza rá.
(…)






Újabb félév. Újabb első nap. Mint minden hétfőn, most is korán keltem.
Még jó, hisz így jut idő mindenre. Hajmosás, zuhanyozás, bevásárlás. Ezután elvégeztem a szokásos „köszönöm, köszönöm, hogy van egy gyönyörű saját házam.” Című szokásos gyakorlatot.
Kling, kling. Csörög az óra.
- Elmúlt hét, kelj fel! – ragad ki édes álmomból egy ismerős hang.
Kinyitom szemem. Újra a kollégiumban ébredek. Elmúltak az álmok, nem maradt más csak a valóság.
- Illúzióromboló tudsz lenni! – korholtam le Samet.
- Siess, ha még ma ki akarsz menni! - parancsolt rám.
- Megyek, megyek… - morogtam beleegyezően.
Elrohantam fogat mosni, gyorsan felkapkodtam ruháimat, rendbe szedtem magam és futottam Sam után. Épp mikor kilépnék az ajtón, valaki fellök.
- Eszednél vagy ember?- ordítottam rá.
- Hé, nyugi nem tört el semmid!- védekezett a támadóm.
- Menj az utamból de gyorsan. – teljes erőmből megragadtam és akkorát löktem rajta, hogy elesett.
Sam türelmetlenül várt rám az udvaron.
- Na végre! Ms.A megérkezett! Csodálatos!!- gúnyolódott.
- Ne csináld ezt, fellöktek!- hebegtem.
- Jó, majd ha itt lesznek a többiek, elmeséled. Itt a reggelid - átnyújtott egy szál cigit.
- Kösz.
Néhány perc múlva megérkezik a csapat többi tagja.
- Ray, Ben! Erre!!- kiált rájuk.
- Cigarettával rendelkeznek, bájos hölgyeim?- kérdi Ray.
- Tessék mester!- nyújtja át Sam.
- Köszönöm, drágám. - kézcsókot nyom a lány kezére.
- Meséljetek, milyen volt a szünet nélkülem?- érdeklődik Ben.
- Tűrhető, de ez a ma reggel! - kezdek bele.
- Na mi volt?- mindhárman felém fordulnak.
- Fellökött, egy barom! - panaszkodom.
- Hogy nézett ki? Lezúzom!- erősködött Ray.
- Hát, nem nagyon figyeltem. Fekete, lenyalt haj és hozzá fekete szem. Tipikus szépfiú.
- D.! - mondták egyszerre.
- Az meg ki a rák?- képestem el.
- Az új ellenségünk. Bandaháború!- kiáltotta Sam.
- Már úgyis hiányoztak ezek az idők. – szám mosolyra húzódik.


Szép és nemes dolog az elszántság. Sokat tűnődtem azon, vajon ki felelős elfajzott életemért? Vajon ki fog engem megmenteni? Kire számíthatok ebben az elanyagiasodott világban, hogy feljebb jussak?
Hamar felnőtté kellett válnom. Ennek eredményeként a választ is hamar megleltem.
Én. Kire, magamra. Csakis magamra.




- Maguk négyen! Ideje bevonszolódniuk a művelődés központjába!- szólal meg egy szigorú hang a hátam mögött.
Arcomon egy érdekes grimasz jelenik meg, amely jelzi ellenvéleményemet.
- Talán nem így látja Miss Peters? - szegezi rám tekintetét a professzor.
- Természetesen így gondolom, Mr.Hotwill. - cigarettám utolsó slukkját a férfira fújom, csikkem lába elé dobom, majd mélyen a szemébe nézve eltaposom azt.
- Figyelni fogom!- e szavakat veti hozzám búcsúzóul.
- Ajánlom is. – kacsintok rá majd intek a többieknek , hogy innen jobb ha eltűnünk.


Néha elgondolkodom azon, vajon tetteim helyesek? Tisztességesek? Gyakran vágták fejemhez , hogy nincs lelkiismeretem. Ilyenkor legtöbbször csak álltam, mentségemre semmit sem hoztam fel, egyszerűen csak álltam és puszta tényeket közöltem. Te is, én is a saját cselekedeteinkért felelünk. Mindenki ezt teszi. Nem hiszem, hogy rám kellene haragudnod. Ha hibázom, hát hibázom. Ez nem bűn. Erre mindig gyors volt a reakció: Ne én mondjam meg, mit kell érezned.
Ne én.
Hiszen a szemedbe hazudtam, a barátodnak tettettem magam. Hazugságba sodortam mindenkit. Ez szórakoztatott? Talán. Különben miért csináltam volna?