Meló 1. rész

A bárpultra könyököltem és elmélyülten iszogattam a kólámat. Sosem vetettem meg a sört és az alkohol sok más formáját sem, de ha az ember elég rendszeresen jár egy bárba, és mindig legurít legalább egy pohár sört, még a végén kikiáltják alkoholistának. Én pedig az elmúlt néhány hétben egyre sűrűbben jártam a Búfelejtőbe. Nem is tudom, mi vonzott ide már majd minden nap. Talán Pultoska, a társasága, ami mégiscsak valami változatosságot jelentett az otthoni légkörhöz képest addig is, amíg a barátaim nem végeztek a vizsgáikkal, a hely hangulata, vagy csak egyszerűen az, hogy kimozduljak otthonról.
Ez a bár pedig minden igényt kielégített. Legalábbis azokat, amik bennem felmerültek. Pultoska jófej volt. Kellemeseket beszélgettünk, de hagyott csak csendben iszogatni is, amikor látta, erre van szükségem. Kimozdulhattam otthonról még úgy is, ha nagyon nem volt kedvem semmihez, hiszen, ha akartam, itt is majdhogynem ugyanazt csináltam, mint otthon. De mégis a változatosság, ugye. És nem is nagyon zavart senki. A helyiség most is szinte kongott az ürességtől. Ideális törzshely volt, úgyhogy inkább az alkoholról mondtam le, minthogy egyáltalán el se jöjjek.
– Valami gond van? – Felemeltem a fejem és tekintetem a kóláról arra a kedvesen mosolygó arcra szegeztem. Bár még mindig nem tudtam megmondani, mennyiben végzi ez a lány a munkáját, amikor velem beszélget, és mennyiben keresi őszintén a társaságomat, csak azért, mert élvezi a beszélgetéseinket és őszintén érdeklődik a hogylétem iránt. De egyre inkább hajlottam az utóbbira.
– Nem – ráztam meg a fejem, majd tekintetem ismét visszatért a kólára. – Bocsi! Csak elbambultam.
– Nem akarsz beszélni róla? – Arcán még mindig ott ült a mosoly, hangja könnyedén, már-már vidáman csengett, de mégis kiéreztem belőle a tapintatos érdeklődést és az együttérzést. Mintha azt mondaná, „Ha valakivel meg akarod osztani a problémáidat, én itt vagyok, ha megbízol bennem.” De ezt persze már csak a munkájából fakadóan sem mondta, mondhatta ki. Túl tolakodó lett volna. Egy pultos feladata, még ha nincs is benne a munkaköri leírásában, hogy ha a vendégei bizalommal fordulnak hozzá, meghallgassa őket, beszélgessen velük. De az hogy nézne már ki, ha ő akarna diskurálni? Ha a vendég úgy óhajtja, ő meghallgatja. De ha nem bízik benne, hát ez van.
Hogy én bíztam-e benne? Nem tudom. Lehet. De nem ismertük még egymást annyira, nem voltunk olyan régóta barátok, már ha használhatom rá ennyire rövid ismeretség után ezt a szót, hogy fesztelenül elkezdjek vele beszélgetni bármiről, csak úgy direktbe. Inkább elfordítottam a fejem, és végighordoztam a tekintetem a szemem sarkából a helyiségen.
– Nem túl nagy a forgalom mostanában – jegyeztem meg.
– Jaja – nézett körbe Pultoska is. Bár önmagában az, hogy éppen most mi a helyzet, nem adhat reprezentatív képet, de mióta ide járok, mindig ugyanezt találtam. A kissé kopottas fotelokban és székekben csak elvétve ücsörgött egy-egy ember, néhol ketten-hárman. Nem mondhatni persze, hogy csak az agyukat elivó részegesek képviseltették magukat, bár azokból is volt pár. Az egyik sarokban most is ücsörgött három fiatal srác. És néha beugrottak egy-egy pohár sörre vagy egy kávéra kifejezetten jól szituált emberek is. De ahhoz képest, amennyien lehettek volna, ez édes kevés. – Pang az üzlet.
– Na ja – kortyoltam bele a kólámba. – Nemigen akad mostanság meló.
– Ühüm. De sajnos máshol se. Azért nem jönnek az emberek inni, mert nincs miből. Vagy nem arra költik.
Halkan morogva bólintottam.
– Ugyanezt látom a húgomon is – tértem rá arra a témára, ahova eredetileg is ki akartam lukadni. – Neki se nagyon megy a biznisz.
– Nem jönnek a megrendelések?
– Hát, nem túl sok – húztam el a számat. – De még ha csak annyi lenne a probléma…
A számhoz emeltem a poharam, és ahogy kortyoltam az üdítőt, szemeim előtt ismét lepergett a reggeli jelenet.
Nem tudom, hogy én alszom-e sokáig, vagy a húgom korán kelő típus, de általában amikor felkelek, őt már a konyhában találom, amint épp reggelizik, teát főz, vagy mással foglalja el magát. Most se volt ez másképp. Amikor még kissé kómásan beléptem, épp telefonált. Ritkán hallottam őt kiabálni, és talán még ritkábban káromkodni. Valahogy nem volt az a típus. Egyrészről mindig is egy kedves, mosolygós lány volt, aki mindenkivel jóban akart lenni, másrészt pedig volt egy olyan kisugárzása, hogy nem is igazán akarta senki felhúzni az agyát. Kicsit drámaira véve a figurát, túl jónak tartották őt ehhez. Most viszont szabályosan üvöltött a telefonba és úgy szitkozódott, mint egy kocsis. Bár nem ért meglepetésként. Nem ez volt az első eset a napokban.
– Buenos dias, senorita! – köszöntem neki, miután letette, és elindítottam a kávéfőzőt. – Megint egy kellemetlenkedő ügyfél?
– Ciao! – morogta az orra alatt. – Megint ugyanaz a lemez.
– Nem akar fizetni? – néztem rá megértően.
– Akar… Csak szemtelenül keveset.
– Ezúttal mi a panasz? – fújtam meg a gőzölgő kávét, majd hozzásimítottam ujjaimat a forró bögréhez. Jól esett ez ezekben a hideg januári napokban.
– Csak a szokásos. Nem elég minőségi a fordítás.
– Ha minőséget akar, ne egy főiskolás korú lányt bízzon meg, aki a tanfolyamai alatt fordít, hogy megélhessen!... Bocsi! Tudod, hogy ezzel nem téged minősítelek – mosolyogtam rá, hiszen én is tudtam, ő sokkal jobb ennél. De a megrendelő nem.
– De, könyörgöm! – emelte meg kissé a hangját kétségbeesetten és széttárta a karjait. – Egy rohadt elsős szemináriumi dolgozatot bárki le tud fordítani angolra olyan színvonalon, ahogy az szükséges, aki normális jeggyel érettségizett. Ez a hatökör meg azt mondja, nem elég szöveghű a fordítás.
– Ha meg szó szerint ragaszkodtál volna a szöveghez, akkor azt kifogásolná, hogy nyelvtanilag nem megfelelő – kortyoltam bele a kávémba.
– Ja. Csak hogy ne kelljen fizetnie.
– Azért ő is meg lehet érteni – mondtam színtelen hangon, állva a húgom gyilkos pillantását. – Egyetemista. Honnan lenne pénze minden egyes szemináriumi dolgozatát teljes áron lefordíttatni?
– Persze, jogos – morogta. – De akkor legalább ne engem próbáljon átverni vele! És nem ő az első. Nekem is meg kell élnem valamiből – nézett rám sokat mondóan.
– Ha akarod, kifizethetem én is a te részedet. Majd megadod, ha pénz áll a házhoz.
– Nem, köszi – csóválta a fejét most már nyugodtabban. – Nem akarok elcsúszni vele. Akkor jövő hónapban kétszer annyit kellene összeszednem, hogy még az adósságom is megadjam. Utálok tartozni.
– Ahogy gondolod – vontam vállat. – De akkor mi lesz? Belőle nem fogsz többet kisajtolni – böktem az állammal a telefon felé.
– Tudom – sóhajtott. – Majd csak kitalálok valamit.
– Nem gondoltál még arra, hogy keress valami más melót? Vagy többet csinálj egyszerre? Elég jól megy a tanfolyamod ahhoz, hogy bevállalj mellé egy kicsit több munkát, nem?
– Ja. Tack, allt går bra – demonstrálta frissen szerzett svéd nyelvtudását. – Köszönöm, egész jól megy. De mihez foghatnék? Álljak be valahova titkárnőnek? Amint meghallják, hogy nem tudok minden nap napi nyolc órában dolgozni, szóba sem állnak velem. Vagy menjek el rakodómunkásnak?
– Illene az imidzsedhez – kuncogtam, végigpillantva koptatott farmerjén, csíkos ingén és gomba-frizuráján.
– Kösz – horkantott. – Sokat segítesz.
– Nyugi! Majd csak találunk valamit.
– Rugalmas munkaidővel és olyan beosztással, hogy mellette még fordításokat is tudjak vállalni? Kétlem.
– Azért próbálkozz! Én is utána nézek.
Még most is láttam magam előtt a húgom kétkedő arcát és nem tudtam megállni, hogy meg ne csóváljam a fejem, ahogy felpillantottam Pultoskára.
– Neked legalább fizetnek rendesen a vendégeid. És vannak annyian naponta visszatérők, hogy ne menj csődbe.
– Ja. Bár lehetnének többen is – vont vállat. – Igaz, nehezen bírnám most, hogy Feri sincs.
– Feri? – vontam fel a szemöldököm.
– A srác, aki szokott váltani. Emlékszel?
Felderengett lelki szemeim előtt a srác arca. Nem ismertem igazán. Bár Pultoskát sem, ami azt illeti, de mivel mindig ő volt műszakban, amikor erre jártam, és még ha itt is voltam, amikor végzett, vele együtt távoztam.
– Kapott állást valahol külföldön – tette hozzá Pultoska. – Meg is értem. Ha valakinek van lehetősége…
– És akkor te miért vagy még itt? – néztem fel rá. – Nem záporoznak az ajánlatok? Vagy nem beszélsz elég jól más nyelvet?
– Angolból felsőfokúm van és talán lenne is lehetőség, de a főnök ragaszkodik hozzám.
– Főnök? Azt hittem, a tiéd a hely.
– Huszonegy évesen? Jó is lenne, ha már itt tartanék – kacagott vidáman. – Bár a gyakorlatban nem áll messze a valóságtól. A főnök túl lusta, hogy foglalkozzon a hellyel, ezért mióta ide kerültem, kb. én intézek mindent. Annyira meg van elégedve, hogy nem akar elengedni, és inkább elnézi, ha több pénzt nyúlok le a kasszából, mint amennyi elvileg a fizetésem lenne, amíg neki nem jut kevesebb.
– Jófej – húztam el a számat.
– Lehetne rosszabb is – vont vállat Pultoska. – De Feri nélkül esély sincs rá, hogy megpróbáljak több embert becsábítani.
– Miért nem veszel fel valaki mást? Annyi manapság a munkanélküli meg a melót kereső egyetemista, biztos könnyedén találnál embert.
– Úgy, hogy alig tudok többet fizetni a minimálbérnél? Épp elég, hogy én pumpolom a főnököt. Az egyetemisták meg… Nem akarok havonta új embert keresni, mert rájön, hogy a tanulás mellett nem bírja. Azt meg honnan tudnám előre, hogy mennyire megy neki a kettő egyszerre?
Elgondolkodtam egy pillanatra, majd arcomon széles mosoly terült szét.
– Talán segíthetnénk egymáson.
– Azt szeretnéd, hogy felvegyem a húgodat?
– Bingó – intettem felé a poharammal. – Mindenki jól jár.
– Szerinted meg tudná csinálni?
– Egy zseni a lány – vontam vállat. – A nyelvtanfolyamai mellett több a szabadideje, mint egy átlag egyetemistának, és még amellett is, hogy mindent kiválóra megtanul, van ideje szétgüriznie magát a fordításaival. Csak épp az nem fizet elég jól.
– Én se tudnék valami sokat adni – szabadkozott Pultoska.
– De legalább biztosat. És szerintem ő a minimummal is tökéletesen elégedett lenne, amit tudsz ajánlani neki.
– Csinált már ilyet korábban? – Látszott rajta, hogy magában már eldöntötte a kérdést, de azért még, biztos, ami biztos, felméri a helyzetet.
– Nem tudok róla – vontam vállat. – De gyorsan tanul. Nem fogsz csalódni benne.
– Részemről oké – mosolyodott el ismét Pultoska. – De ő is tudja, hogy itt szervezkedsz?
– Még nem – hajtottam fel a kólám végét, majd mindent tudó mosollyal az arcomon felálltam a székemről. – De van egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem lesz ellenére.

Folytatása következik!