Megnyugvás

Egy régvolt táj újraéledt bennem. Ragaszkodásomat nem tudom szavakkal kifejezni. Szeretem. A helyszín nem csak bennem él, egészen egyszerűen megtalálható a térképen, sőt Budapest térképén. De nem az a fontos, hogy mi a neve a tájnak, hanem az, hogy nekem mit jelent. Sajnos, ma már – hála a civilizációnak – én sem ismernék rá, pedig annak idején minden fát, bokrot tudtam. Már megfosztották csodás álmokat adó erejétől. Régen az Életet, a Természetet szimbolizálta, mára már teljsen mást képvisel. Félek meglátogatni ma, a huszonegyedik század elején ezt a környéket. Túl fájdalmas lenne.
Így nem maradt más, hogy pótoljam a hiányát, mint szárnyra kelni a fantázia paripáján. Átkelni időn, téren, végtelenen. Picit kiszínezni a már fakuló színeket, feléleszteni az alvót, megélni a múltat.
Most, csak egy kicsit másképp.

Elég volt. Eljött az a pont, amikor muszáj elmennem, különben végem. Telítődtem a civilizációnak nevezett embertelen, kizsákmányoló, pusztító őrülettel. Egyre ingerültebb vagyok. Rosszul alszom, rosszul ébredek. Fájok magamnak. Untatnak az emberek, idegesít, ha hozzám érnek, de rosszul viselem, ha csak rám néznek. Nem tudom elfoglalni magam. Nem érdekelnek most még a szeretett könyveim sem, pár oldal zaklatott olvasása után, undorodva hajítom félre kincseimet. Nem akarok most látni senkit és semmit ebből a miliőből. Hátat kell fordítanom az érdek-barátoknak, az igazaknak, a szépeknek, a csúnyáknak, a kedveseknek, a gonoszoknak. Mindnek. Önző módon most nem érdekel senki és semmi, csak az, hogy a saját lelki békémet megtaláljam újra, s ismét ember legyek. Az a fontos, hogy visszakapjam az álmok hatalmát, a csodák birodalmát, magamat. A túlhajszoltságtól remegő inakkal készülődöm az útra. Csak a legszükségesebb holmikat viszem magammal, egy közepes sporttáska tele is lesz vele egyhamar. Mielőtt kilépnék a lakásajtón, eszembe jut valami nagyon fontos, első lépés az utazásomhoz. Egy laza mozdulattal kapcsolom ki és ejtem rá könnyedén a komódra a mobilomat. Ez a tárgy most megszűnt létezni számomra, tartsanak nemtörődömnek, de szinte megkönnyebbülten zárom rá a lakásajtót. Erre nincs most szükségem.

Tudom, hogy az út hosszú, a koszos, zaklatott város most talán még nyomasztóbban hat rám, mint egyébkor. Zsúfolt tömegközlekedés az erőm maradékát szívja, torkomban a sikoltás készül kitörni. Mindenki mindenkit lökdös, sietnek valahová, talán maguk sem tudják hová. Úgy múlik el életük, hogy nem is élték meg azt kellő tisztelettel és bőséggel. Lábak taposnak lábakon, kezek marnak kezekbe. Nem néznek gyereket, gyengét, öreget. Iszonyúan egyedül érzem magam e rengetegben. Elfelejtettünk volna emberek lenni? Már nincs meg a szavunk a Másik Emberhez? Miért kell nekünk így ez a világ? Miért harcolunk, taposunk mindenen át olyan dolgokért, melyek csak esetleg múló örömet adnak csupán, boldogságot viszont talán soha. Elnézünk mások felett, társainkat hagyjuk elmenni a felejtés homályába. S magunk is elfelejtődünk egyszer. Semmi értelme sincs ennek az egésznek. S énnekem most nagyon-nagyon elegem van.

Vánszorognak a percek, órák, míg átérek a városból a hegynek vezető meredek útra. Itt már ritkul az emberi tömeg, kezdek könnyebben lélegezni, már nem akarok megfulladni. Elszórva egy-két vagyont érő, palotának is beillő ház kíséri utamat. Ezek az emberek egész életüket arra teszik fel, hogy a külvilág felé bizonyítsák tengernyi pénzüket, a hatalmukat. Egy üres, de hiába szép maszkot viselnek csupán. Nem irigylek tőlük semmit, talán még a pénzüket sem. Mindaz, amim van, az enyém, én teremtettem, én hoztam létre, az én lelki békém szüleménye, verítékem édes gyermeke. S ezt nem lehet megvenni semmiért sem. Lassan lemaradnak a házak, a luxus mögöttem, keskeny erdősáv által szegélyezett meredek út köszönt rám. Régen érzett izgalom lesz úrrá rajtam. Lépteim megnyúlnak, sietővé válnak. Fel akarok érni végre a tetőre. Régről ismerős a táj, fenn a távolban szinte feketén zöldellnek a fenyvesek, a levegős csípősen friss, ezernyi elfeledett illattal van teli.

Az út balra fordul hirtelen, s én vele tartok, hogy pár száz méter után ismét az egekbe törve, kússzon felfelé. Az utolsó emelkedőnél, egy hatalmas tölgyfa előtt megállok, s villámként hasít belém a majd húsz évvel ezelőtti esztendők emléke. Igen, itt nőttem fel, itt kezdtem el járni – azóta sem tudok megállni, gyermekkorom aranyéveit töltöttem itt, fenn a hegyekben. Összeszorult szívvel lépkedek a füves úton, kicsiny százszorszépek ücsörögnek a harsányzöld fűszálak között. Egy méltóságteljes kapu a végcélom, egy kapu, melyet két oldalról sűrű ezüstösen csillogó tujafák vigyáznak. Mellettük végig vérbíbor virágokkal teletűzdelt futórózsák sorakoznak. Lágyan hajladoznak a gyenge szellőben, integetnek, térjek be végre. Az utolsó, kapuhoz vezető lépéseim nehezek, lassúak a feltörő emlékek súlya alatt.

A kilincs hidege barátságosan simul a tenyerembe, s szinte már magától nyílik ki. Beszívom a tuják semmihez sem hasonlítható illatát, a még a régi, akkor nem üres madárka fészket is észreveszem, szorosan nőtt ágai között. Lakója kiröppent azóta, ki tudja, merre jár már. A kert most is oly csodálatos, mint annak idején. Nem tudnám megszámolni, hányféle rózsabokor, rózsafa között vezet utam a kicsiny faházhoz. Illatorgia, ami körülvesz, nincs az a francia parfüm, ami ehhez fogható lenne. A ház előtti földpárkányon a szívemnek oly kedves, s méltatlanul csúfolt büdöskék kelletik magukat, bársonyruhájuk szikrázik a napfényben. Már most érzem magamon a változást, hihetetlen nyugalom száll meg, minden érzékszervem kiélesedik ennyi gyönyörűség láttán. A házacska tornácára érve, kulcsa szinte magától simul a kezembe, egy kerek, kutyafejű kulcs, mi nyitja a zárat. Nem habozok tovább, s máris tárva-nyitva a hűvös, faillatú, még homály borította ház. A piciny konyha, a két apró háló mind, mind engem köszönt. A csomagomat csak lecsúsztatom a vállamról, s máris nyitogatom ki a spalettákat, beengedve a melegítő, éltető napsugarakat. Annyira jellegzetes illata van ennek a háznak, ezt soha, semmi sem tudta feledtetni velem.

A kilátás pedig egyszerűen mesés. A kert hátsó területén gyümölcsfák tucatjai roskadnak fakadásig érett terméseikkel. Fantasztikus színpaletta kerül a szemem elé. Most is, mind már annyiszor elámulok a természet szinte tékozló gazdagságán. A fák zöld palástba öltöztek, piros, bíbor, sárga, lila, selyemcukorszínű gyümölcseik drágakőként ragyognak. A kert kialakítása lépcsőzetesen van megoldva, kicsiny teraszok váltogatják egymást. A köztük lévő utat, hajdan fehér, mostanra picit megszürkült járólapok biztosítják, és fű szegélyez mindent. Nincs maradásom a falak között. Gyermeki sietséggel, már futva hagyom el a házat, mennyivel érdekesebb kint, a kertben. Megtorpanok a ház előtti apró terecskén, arcom a nap felé fordul, lelkem hálaimát rebeg azért, hogy itt lehetek még egyszer, utoljára, s életben vagyok.

A napsugarak jótékonyan simogatják végig arcomat, érintésük energiával tölt fel. S régi, mások által rossz szokásomnak hódolva, végre lerúgom magamról a máskor kényelmes, most zavaró cipőt, s mezítláb indulok neki felfedezőutamnak. Jobb kéz felől szőlőlugas köszönt rám, majd földig hajoló ágain kéttenyérnyi fürtökkel. Viaszos szemei íncsiklandóan illatoznak felém. Nagyot kordul a gyomrom, ki tudja mikor ettem utoljára. Gondolkodás nélkül nyúlok egy hatalmas szőlőfürt felé. Két kezemben alig fér el, oly nagy, szemei létől duzzadtak. Mohón kapom be az első szemet, nyelvemen szétrobban a feszített golyóbis, számat elönti az édes lé. Aztán már lassabban falatozom, kiélvezem a napérlelte, esőmosta, szél szárította gyümölcsöket.

Annyi minden vár most rám. Az idős cseresznyefák nyújtogatják felém ágaikat. Igen, kisgyermekként állandóan rajtuk lógtam. Ők voltak az én paripáim. Mézízű mesék százai keltek szárnyra a fák ölelő karjaiban. Ellenállhatatlan vonzalmat érzek most is, mint annak idején. Talpaim, karjaim már fogást keresnek az egyik gyümölcsfán. Felhúzódzkodom rubinszínű gyöngyökkel tarkított ágaira. Amennyire lehet, felmászom magasára, a látkép fenséges. Átlátok a szomszéd emelkedőre, közelebb került hozzám a fenyőerdő, az égbolt. Közben a zamatos gyümölcsét majszolom, nem tudok ízével betelni. Mikor már úgy érzem, nem bírok többet enni, hátradőlök az egyik, alám simuló ágra, s lehunyt szemmel élvezem az ágak levelei között lágyan áthatoló napsütést. Talán el is nyom az álom, mert amikor kinyitom a szemem, a Nap már messze magasan uralja az akvamarinkék égboltot.

Lemászom a fáról, gyalog folytatom tovább a sétámat a kertben. Az általam oly kedvelt gyümölcsök az orrom előtt illegetik magukat. A hamvas barack, az apró eprek, a smaragd egres, mind-mind az én kedvemet keresi most. Talpamat gyógyítóan melegíti, simogatja a föld. Amerre a szem ellát, virágok borítanak minden szabad területet. A könnyed szellőrózsák, mint karcsú tündérek hajladoznak a finom légmozgásban, a nehéz, tömött virágú pünkösdi rózsák fűszeres illatot árasztanak. Az elegáns, nemes kardvirágok méltóságteljesen állják utamat. A miriádnyi szín és illatkavalkád érzéket kápráztató gazdagsággal vonul fel előttem. Ellágyulok ennyi széptől. Itt, a természet ölén átértékelődik bennem nagyon sok minden. Értéktelenné válik, ami eddig drága és fontos volt. Most csak az számít, hogy itt vagyok, lélegzem, megtisztul a lelkem.

Órák hosszú sora óta bolyongok kert szerte. Bejárom minden apró szegletét, minden bokrát végigsimítok. Végigkóstolom a gyümölcsöst, élvezem minden pillanatát létemnek. Körülöttem a sokféle énekesmadár százszólamú kórusa. Megszokták jelenlétem, egyre bátrabban fújják dalaikat. Egyiket, másikat látom is. Sárga mellényes, szürkezakós, piciny dalnok, egy rózsabokron dalolja világgá boldogságát. Az égigérő, ezüst levelű olajfűzön egy piros sipkás harkály kopácsol, neki csak ütemes kopácsolását hallom, a fák doktorát takarják az ágak és a szédítő magasság. Hiába tekerem ki nyakam, beleszédülök csupán, de ő rejtve marad előttem. A kis törpefenyőkön, kíváncsi, rőtbundájú mókus ugrándozik ágról ágra.
Engem követ messziről. Lassan haladok vissza a kisházhoz.

Pár órája vagyok itt csupán, s mégis annyi élménnyel gazdagodtam. A háznál lekuporodom a lépcsőjére, mint már oly sokszor életem során, vállamat a korlátnak döntve, merengek magam elé. Olyan jó most nem gondolni semmire, csak megélni minden ösztönszinten. Itt nem kell viselkednem, nem kell szabályok közé szorítani az életemet. Itt az lehetek, aki igazán vagyok. Egy nesz, ami megzavarja tökéletes békémet. A kapunál álló fák megrezzennek, mint amikor hozzájuk ütődik valami. S tényleg, a következő pillanatban előlép egy magas, vékony alak. Már észrevett engem, egyenesen felém tart. Arcán a már régről ismert félmosoly játszik. Acélszürke tekintetében felizzik az öröm, ahogy megpillant. De én már sietek elé. A Barátom. Kapcsolatunk megnevezhetetlen mély és őszinte, túl az igaz barátságon, túl a nő-férfi kapcsolaton. Ő az egyetlen most, akit megtűrök világomban. Talán azért, mert ő valahol képzeletem szülötte, egy megfoghatatlan, misztikus figura, ki hol feltűnik, hol nyomavész. Nem tudok sokat róla, az apró morzsák, mit tudnom enged, elég ahhoz, hogy magam mellett érezzem, hogy megosszam vele, mindazt, mi Én vagyok.

Kézen fogva húzom magam után a házhoz, s közben mesélek szakadatlanul. Nem arról, hogy mi történt velem a városban, amióta utoljára láttam, hanem mindarról a csodáról, mi itt történt velem. Mosolyogva hallgatja csevegésem, de tudom, hogy élvezi minden szavamat. Lehúzom őt is a lépcsőre, én egy fokkal lejjebb, lábai közé ülök, hátamat nekidöntve mesélek tovább. Kezeit vállamon nyugtatja, állát fejemre téve hallgat. Eszembe jutnak az emlékek, melyekről azt hittem, többet soha nem tudom felidézni. Most, mint film pereg le előttem az elmúlt életem, mit itt töltöttem e mesének is beillő csodálatos tájon. Most magam is gyermek vagyok újra, cserfes, gondtalan, boldog lélek. Telnek a békés órák egymás után, nem is vesszük észre, hogy repül az idő, és én még megállás nélkül beszélek és beszélek. Néha-néha közbekérdez, de csak azért, hogy minél többet szedjen ki belőlem. Mikor megéhezünk, végigjárjuk a kert gyümölcseit és jóllakottságig esszük magunkat.

A nap már hanyatlófélben van, érezhetően hűvösödik a levegő, libabőrös a karom, de csak hosszas unszolásra veszek fel pulóvert. Hiába, ilyen csekélységekkel most nem érek rá törődni. Ő figyel rám, aggódik értem, s én értékelem tettét, nem ellenkezem vele sokáig. Itt és most nem. Jótékonyan borul ránk az este, sötét palástot von a környékre, a levegő megtelik a közelgő éjfél hűvösen illatával. Meggyújtom az antik petróleumlámpát, kedves fénye meleg színbe vonja a tornácot és minket. De én most megmakacsolom magam, s társamhoz fordulok, ő meséljen nekem. Nehezen bírom szóra, de átszakad a gát egyszer, s én elmerülök hangjának óceánjában. Elrepít mesevilág eddig ismeretlen tájaira. Ámulva, kisgyermekként ölébe kuporodva hallgatom zengő hangját. Lágyan ringat, mint egykor bölcsőm, s száll velem a végtelenbe, s azon is túl. Felettünk a csillagsereg már felsorakozott, mutatják az utat az éji vándornak. Élesen látszik a Tejút is, nagyon régen láttam ehhez fogható, tiszta éjszakai égboltot. Fejem társam vállának árkában pihen, két karja óvón ölel, arca arcomhoz simul, bőrömet kaparássza a már serkenő borosta. S ez a pillanat oly tökéletes. Lehunyt szemmel élvezem, mindazt mi velem történik.

Amikor legközelebb kinyitom a szemem, már a szobában vagyok, tisztára mosdatva, hálópólóim egyikében, fejem alatt a Barátom válla, teste melegítően simul hátamhoz, légvételei a nyakamat súrolják. Körbeölel minket a sötétség, az éjfél lábujjhegyen jár. Halk szóval köszönöm meg mindennek és társamnak mindezt a szépséget. Befordulok a férfi mellkasához, lábamat lábai közé csúsztatom, kezem mellkasán pihen meg, s egy boldog sóhajjal merülök vissza az álmok birodalmába.

Reggel arra eszmélek, hogy néz. Szemének máskor hideg árnya most olvasztott acélhoz hasonlít, forró, perzsel a tekintete, ajkán letörölhetetlen mosollyal köszönt. Jól esik karjaiba bújni, és innen tekinteni a Világra. Olyan az ágy alattunk, mint egy fészek, körbevesznek a paplanok, párnák, jól el lehet bújni köztük. De egyre melegebb van a takarók alatt, így egy mozdulattal lerúgom a feleslegesnek ítélt paplant. A mozdulatomra felcsúszik a pólóm, s bizony alatt nincs semmi más, csak én. Egyszerre pillantunk meztelen hasamra, ágyékomra, s elkap valami kislányos zavar. Kezünk összeütközik, ahogy a ruhácskát igazítanám magamon. Tekintete mélyen az enyémbe akaszkodik, fellobbanó vágytól tüzelő szempár. Igazán nem tudom miért, de elpirulva ugrom ki mellőle az ágyból, s csattogó talpakkal iszkolok kifelé, nevetése sokáig kísér. A ház oldalának döntöm homlokom, hűtöm magam. Nem történt semmi sem odabent, nyugtatom magam. S különben is, eddig soha sem voltam nagyon szégyellős. Nem értem zavaromat. De a Nap már hátamat melegítve sarkall cselekvésre, így egy vállvonással elintézem a reggeli kis incidenst. S már nevetve szaladok vissza átöltözni, s menni, menni tovább. Társam gyorsabb volt, már felöltözve, a lépcsőn üldögélve vár rám. És mosolyog, nagyon mosolyog. A lépcsőn felfelé menet kap egy gyors csókot a feje tetejére, én is átvedlek valami kirándulósba.

S vár ránk az oly csábító erdő. Kezem önkéntelenül csúszik Barátom kezébe, el sem tudnám máshogy képzelni sétánkat. Az erdőbe érve, muszáj egy pillanatra megállnom, s becsukott szemeim elé tolakszik a régi kép, már tudom merre akarok menni. Egy kicsiny lejtős, ösvényen indulunk útnak. Körülöttünk zsibong az erdő, zörren az avar, a felriasztott nyuszi méltatlankodva ugrál tovább, hosszú fülei bájosan kalimpálnak feje tetején. Egyszer, kicsiként megijedtem tőle, az orrom előtt ugrott ki egy bokorból. Nevetve mesélem akkori, bizony rémisztő élményemet. Bármerre tekintek, felismerek egy-egy bokrot, fát, odút. Borzong a bőröm az ismerős érzések hatására. Egyre beljebb merészkedünk a hatalmas erdőben, s az barátian fogad magába, kezeim simogatják fái kérgét. Élvezettel szívom be a fenyőfák gyantától borított kérgének máig imádott illatát. Viszont a tobozokat nem tudom otthagyni. Lehullva hevernek a lábam előtt az alig egy centis törpe tobozok. Telerakom zsebeimet, gyűjtök most mindent. Egy-egy szép formájú, érdekes színű levél is kerül a gyűjteményembe. A vadvirágokat csak azért nem szedem le, mert tudom, hogy vázában sajnos pár nap alatt meghalnak. Sajnálnám megfosztani őket az élettől. Messze a távolban vitorlázórepülők szelik az eget, mint megannyi apró madár, köröznek az égbolton.

Kutató tekintettel járok elől, keresek valamit. Nem vagyok biztos benne, de valahol erre kell lennie. Társam kérdő szavát szinte meg sem hallva, szaladok ki egy, hatalmas fákkal elkerített kicsiny kis tisztásra. Megtaláltam. Gyermeki életem első, s egyetlen igaz játszótere. Imába foglalom azt, aki ezt így megálmodta. Most, felnőttként is örömmel járom végig a játékokat, a fából készült, festetlen mászókákat, a kecses, karcsú faparipákat. S a két famackót. Őket kerestem, szereplői annyi sok mesének, mit már akkor fantáziáltam magamnak. Az egyik volt a mama, a másik, a kisebb, a bocsa. Most is nevetésre ingerel, ha eszembe jut, pici lányként olyan nagyon nagynak láttam őket. Még a kisebb is nagyobb volt nálam, sokkal. Mindig, akárhányszor jártunk itt, illemtudóan köszöntem nekik, hiszen ők vigyáztak a tisztás többi játékára. S ha jó gyerek voltam, megengedték, hogy a nyakukba üljek, de egyedül még a bocsra sem tudtam felmászni. Most pedig szeretettel simítom végig az alig egyméteres mama-mackót, a kicsi pedig alig ér a térdemig. Istenem, milyen kicsi is voltam akkor. De örülök, hogy még meg vannak.

A mászókára felmászom, meglovagolom a paripákat is, sorban valamennyit. Barátom csak ül egy padon, s nevet önfeledt játékomon. A tisztás szélén két esőfogó fasátor álldogál, meglepően jó állapotban vannak még. Erről is eszembe jut egy-két történet, amit rögtön meg is osztok társammal, játékomat tovább folytatva. Mesélek neki a Nagy Réten termő csoda-ízű vadmálnáról, az esők után begyűjtött csigákról. A rengeteg macskáról, kicsikről, nagyokról, Apámról, aki minden reggel behozott a vánkosomra egy kis csöpp cicát, s játszhattam vele, bár anyja mindig ott ült mellettünk, vigyázott kölykére. A kutyáról, ki olyan, de olyan nagy volt – nem ő volt a nagy, én voltam akkor is még kicsi. Neki volt egy földbe vájt odúja, jó széles és jó hosszú, prímán el lehetett bújni benne. Tudom, mert kipróbáltam, nem egyszer. Nem mindig dicsértek meg érte. Meséltem az eséseimről is. Bizony nagyon nagyokat tudtam esni. Hiába, sietni kellett. Az emlék hatására, még a térdem, tenyerem is el kezd sajogni, ahol ledörzsölődött a bőr róla. Nem tudtam már akkor sem nyugton maradni.

Elmesélem a kertkapuval szemben lerakott „óriási„ sóderdombot, kincseim lelőhelyét. Annyi gyönyörű követ gyűjtöttem be itt. A hatalmas tölgyfát, mely óvón takarta rám árnyat adó lombját. Már megint csak mesélek, mesélek. De meghallgatnak, átélik velem mindezt, s most nem vagyok egyedül. Van kivel megosztanom. Van, akinek füle van meghallgatni. A hirtelen leszakadó zápor vet véget szóáradatomnak. Barátom sietve felugrik, de már nincs idő sehová sem szaladni, pillanatok bőrig ázik. Az egyik sátor oltalmában keres menedéket, de már mindegy, folyik róla a víz. Viszont hiába hív, kacagva intek nemet, imádom a nyári esőt. Széttárt karral, nevetve állok az égi zuhany alatt. Nem látok semmit a szemembe folyó langyos víztől. Itt még az esőnek is más az íze, illata. Tiszta, megtisztító varázsos folyam. Átjárja testemet, lelkemet, most érzem csak, mennyire mocskos voltam én is. Átmossa minden porcikámat, letörli rólam az évek óta rám rakódott rosszat, a tengersok fájdalmat, az ármánykodások soha le nem mosható bélyegét, az álarcok tengerét. Mind-mind lekerül rólam, s én térdre rogyva hagyom, tűnjön el minden, ami nem jó. Mikor úgy érzem, már tisztább nem lehetek, odalépkedek a sátor védelmében üldögélő társamhoz. Keze felém nyúl, átsegít a magas küszöbön. Lassan ocsúdok az előbbi szinte szertartásos tisztulás után. Felpezsdült vérrel állok előtte, tekintetem arcát fürkészi. A máskor kissé zárkózott arcon az érzelmek kavalkádja vonul fel. Az emberi értelem, ami felfogta esztelen fürdőzésem mivoltát.

Aggodalom a gyermekért, meg ne fázzak, minden ruhadarabomból ömlik a víz. S a szenvedélyé, mely nem csak sajátja, de engem is megcsapott a szele, ahogy végigpillantok rajta. Pillantása forrón égeti a bőröm, még a ruhán keresztül is. Melleimre második bőrként tapad a vékony póló. Mellbimbóim nem csak a hűvös levegőtől duzzadtak meg. Tekintete az, ami izzítja vágyamat. Halk, rekedt hang, ami a nevemet suttogja, s elsöprő a vágy, ami karjai közé lök. Ajka forrón tapad a számra, kezei melleimet fogják fészkükbe. Vérem örvénylő folyama a zuhogó esőével vetekszik. Ujjaim a férfi kócos hajába túrnak, húzom le fejét melleim közé. Tépi, szaggatja pólómat, mielőbb a bőrömhöz akar érni. Most nem a Barát, most a Szerető, melynek bőrébe bújt. De nincs ellenemre, mert csókjai, simogatásai meggyőznek arról, hogy helyesen cselekszem, amikor lerántom róla az inget, s érzékeny mellbimbóit fogaim közé veszem.

Eszemet vesztem tőle, már nem akarok semmit, csak forró, érzéki testét érezni az enyémen, miközben az eső áztat minket. Ezt gyorsan a fülébe suttogom, s máris vonszolom ki a sátorból, ki a kicsiny tisztásra. Bukdácsolunk közben, mert minden lépésnél leszedünk némi ruhaneműt a másikról, csókoljuk, öleljük egymást fékevesztett szenvedéllyel. Megbotlunk egy kicsiny faágban, s egymásra hemperedve borulunk fel a nedves, földszagú fűre. Ő kerül alám, karjaival bilincsbe zár, lüktetve tapad ágyékomhoz erőtől duzzadó férfiassága. Kibontakozom öleléséből, de csak azért, hogy combjait remegő kézzel szétválasztva, odafeküdjek ölére, s lázas csókokkal halmozzam el őt. Hangos nyögéseit visszahangozza az erdő csendje, hangja simogatja érzékeimet, s továbbszítja a mindent elborító tüzet az ágyékomban. A következő pillanatban magára emel, megváltó feszítő, édes a kín, mely megfeszíti izzadságtól, esőtől nedves testemet. Kezeit csípőmön nyugtatja, szinte észrevétlen rezdülésekkel, halk, akadozó hangon irányítja mozdulataimat.

Hiába a mindent elsöprő szenvedély, nem enged gyorsabb mozgásra, lassú hintával hajtja mindkettőnk testét a kielégülés felé, mígnem mindkettőnk teste pattanásig feszül, körmeim mellkasának bőrét szántják, kezei a földbe mélyednek. Hangunkat tompítja az eső ütemes kopogása. Tudatom utolsó morzsájával bele gyönyörödök a hihetetlen acélszürke szempárba, megrázó annak szikrázó elevensége, lelkem mélyéig hatol a csodás szempár. Ráhanyatlok mellkasára, egymásnak szorítjuk arcunkat, s csak kapkodjuk a levegőt. Az eső, amilyen hirtelen érkezett, oly hirtelen el is vonul, átadva helyét a napsütésnek. Tüzes bőrünket jólesőn hűti a még hűvös levegő. Addig fekszünk a magas fűben, míg fázni nem kezdünk. Így a hátizsákokból megpróbálunk némi ruhaneműt magunkra szedni, de ami nem szakadt, az csuromvíz. Jobb híján a nedves pólókat kapjuk magunkra, s siető léptekkel indulunk vissza.

Nem valószínű, hogy megint elkapna egy zápor, de egyre hangosabban vacogok, s társamon is végigszalad a hideg. Az utolsó métereket már futva tesszük meg. A tornácra érve, gyorsan leszórjuk magunkról a rongyokat, vállvetve robbanunk be a fürdőhelységbe. A zuhanyfülkében, hála az égnek elférünk kényelmesen mindketten, s máris zúdul ránk a forró víz. Tenyereimet a csempére támasztva, lehajtott fejjel melegszem, társam a hátamhoz simul. Nagyon jó most ez a szaunai forróság. Nem is gondoltam, hogy ennyire átfagytunk. Enyhe gyöngyvirágillatú a szappan, amivel egymást kezdjük mosdatni. A gőz áldásos ködbe burkol bennünket. De a fürdetésből természetesen egy kiadós szeretkezés előjátéka kerekedik. Mire lemossuk magunkról a szappanhabot, addigra a vágytól remeg a kezünk, s akad el szavunk. Törölköző éppen csak megszárítja bőrünk, az máris verítéktől fényes. Csókoktól kifulladva hanyatlunk az ágyra, s észvesztett módon öleljük egymást tovább. Vérem pulzálását hallom csak fülemben, minden más zajt elnyom, magába fojt a kéj édes hangjainak koncertje. Nem tudunk semmit a külvilágról, egymással törődünk csupán, mindazzal, mit egymásnak adunk. Így telik tovább a nap. Békében, Harmóniában…

Ennek a tájnak a szépsége, tékozló gazdagsága, önzetlensége emberségem meghatározó elemévé vált már egész pici koromtól kezdve. Általa lettem Az, Aki Vagyok. Míg élek e világon, mindig kísérni fog utamon keserédes emléke.