Meghalni, hogy élhess

Nem is olyan régen esett meg. Apával és anyával épp egy erdei túráról tartottunk haza. A kocsiban vidám volt a hangulat, anyával épp azt beszéltük, mennyi-mennyi sok állatkát láttunk. Apa sokszor igenlően bólintott, majd ő is bizonygatni kezdte, hogy észrevette az apró teremtéseket - holott örülünk, ha a sündisznót és a mókust nem keveri össze. Nehéz eset, de hát az apám, én így szeretem őt.

Épp ezen gondolkoztam, mikor az ablakon apa feje mellett letelepedett egy pávaszemes pillangó. Anya és én csendben örültünk a kis jövevénynek, de apa hirtelen felkiáltott:
- Nézzétek csak, milyen szép! - s eközben fejét oda-odakapta, ahelyett, hogy inkább az útra figyelt volna.
- Ez egy pávaszemes lepke - folytatta aztán, és látszott rajta, hogy tudja, most beletrafált. Szóhoz se jutottam a megdöbbenéstől (apa meg az állatok...), de anya csak érzelgősen nézett apára. Majd, mintha csak a gondolataimban olvasna, apa magyarázni kezdett.
- Tudod, kicsim, mikor édesanyád és én egybekeltünk, anyád csokrára egy ilyen szállt - mutatott a még mindig a feje mellett tenyésző kis lényre. - Majd egy másik az én nyakkendőmre. Végül mindketten szárnyrakaptak, és egymással násztáncot lejtve elrepültek. Nos, ha eddig nem is szerettem volna anyádat... - elmosolyodott - gondolom tudod, mire célzok. - Fülig érő szájjal bólogatni kezdtem. A pillangó pedig, mintegy megérezve az alkalmat, táncolva átrepült anya oldalára. Apa ábrándozva követte a tekintetével, és ekkor...

CSATT!

Legközelebb már csak a kórházban tértem magamhoz. Ott szárazon, minden együttérzés nélkül közölték velem, hogy a szüleimet nem tudták megmenteni. Először fel sem fogtam. Aztán, ahogy egyre jobban tudatosult, fájni kezdett. Végül majd’ megőrültem. Hallani sem akartam olyanokról, hogy a nagyszüleimhez költözzek. Haza akartam menni, érezni akartam anyu parfümjét a párnáján, apa arcszeszét a fürdőszobában, hogy legalább egy pillanatra úgy tűnjön, minden a legnagyobb rendben van. Ám a nagyszüleim hajthatatlanok voltak...

Ennek már csaknem fél éve. Egész jól berendezkedtem itt. Kaptam egy külön kis házacskát is - régen ez volt a nyárikonyha. Csináltam egy külön kis szekrényt anyuék számára is.
A temetőbe hetente legalább kétszer kijártam. Mindig elmeséltem anyuéknak, mi történt velem, hogy milyen nehéz volt összpontosítani az érettségire, hogy mennyire hiányozni fognak a gimis barátok, hogy papa a múltkor véletlenül mama kabátját húzta fel, s úgy ment a helyi közértbe. Ezek a beszélgetések még akár viccesek is lehettek volna, ha nem éreztem volna mindig annyira a jelenlétüket, hogy figyelnek rám, hallgatnak engem.
Mikorra ezt az érzést nagyjából megszoktam, jöttek a kis, apró felfedezések. Ahogy egyre többet jártam a temetőbe, egyre nagyobb és nagyobb területeket barangoltam be.
Egyik ilyen kirándulásom alkalmával egy hatalmas, fűvel borított domb mögött egy magányos, kopott sírra akadtam. Már messziről kiszúrható volt, hogy nem egy mai darab - középen keskeny, csúcsos sírkő magasodott. Legfeljebb 1920-asnak mertem tippelni, hiszen a legrégebbi sír, amit találtam, az 1936-os volt. De a sír 1885-ös feliratot viselt. Virág egy szál sem nőtt rajta, vázáról pedig erre még nem hallottak. Elhatároztam, hogy pártfogásomba veszem.

Lassanként a temető vált az otthonommá - barkácsoltam is magamnak egy kis kamrát, nem messze az öreg sírtól. Egy néni egyszer megdicsért, hogy reméli, az ő unokája is ilyen szorgos lesz majd. Egy tőlem alig tíz évvel idősebb nő pedig megjegyezte, hogy ő sem örülne neki, ha helyette valaki más tartana rendet az ő hozzátartozójának a sírján. Kerültem is azt a nőt. Igaz, nem volt nehéz, jó, ha fél évben kétszer megfordult arra.
Pár nap múlva a szüleimtől nem messze egy hatalmas koszorú által bugyoltált sírkő magasodott - mintha csak a virágokban levő szeretet fűtené őket a túlvilág hidegében. Már, ha egyáltalán hideg van ott. A sírhoz lassan egy fiú is társult. Fiatal volt, és ő is sokat beszélgetett elhunyt hozzátartozójához - egy-két alkalom után rá kelett jönnöm, hogy a feleségéről van szó. Mikor már sem a koszorúk, sem a fiú nem volt ott, vetettem egy pillantást az évszámokra - 1984-2009. Huszonöt év. Alatta a felirat: "Nagyszerű gyermek, odaadó barátnő és szerető feleség."

Egy darabig nem mertem anyuékhoz menni. Féltem, hogy a pillantásom találkozik a fiúéval, és esetleg valami ilyet olvas ki belőle, ami felett nekem nincs hatalmam - olyan érzelmet, amit az ember nem szívesen oszt meg idegennel. Így hát visszavonultam 1885-ös barátomhoz, akinek a nevét továbbra sem bírtam kiolvasni.
De hamarosan ő is megtalálta a magányos nyughelyet - és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy a felesége, aki világ életében ügyelt az egészségére, egyszercsak összeesett és meghalt szívrohamban - mert a mentő kiért volna ugyan, de valami állat úgy parkolt, hogy a kocsival nem fértek el mellette, és mivel már nem voltak messze, gyalog siettek a segítségére, de sajnos elkéstek. Kis hallgatás után én is elmeséltem neki anyuék történetét.
Ezek után együtt kezdtük el felfedezni, hogy milyen sok élet van a halottak földjén: a napozó gyíkok az épp békés sírokon, a fűben csúszkáló siklók, a hátukat púpozó macskák és áldozataik, a kóbor kutyák, és persze mi ketten - mi így mindannyian arra voltunk példák, hogy igenis a holtak földjén ugyanúgy lehet élni. Sokszor előfordult, hogy kint aludtunk, ilyenkor olyanokról elmélkedtünk, hogy mi van akkor, ha estére a temetőt övező nyírfákon a fagyöngyök örző démonokká vagy épp angyalokká változnak, s így vigyáznak szeretteinkre, ám vagy mi aludtunk el túl gyorsan, vagy a felvetés nem volt igaz.
Többen szemrehányást tettek nekünk, hogy már a temetőt is pajzán jellemünk kiélésére használjuk, holott barátságon és megértésen kívül semmi több nem volt köztünk. Ő a feleségének tett esküje miatt - én meg az iránta érzett mérhetetlen nagy tisztelet és együttérzés folytán nem zúgtam bele.

Egyik nap mama felajánlotta, hogy kivisz a temetőbe, meg majd elnéz a pártfogásomba vett sírhoz is.
Ő vezetett, én ültem mellette. Épp a kanyarokkal tele tűzdelt főúton jártunk, mikor mama hirtelen félrekapta a fejét, és felkiáltott:
- Nézd csak, milyen szép! Egy pávaszemes lepke!

A túlvilág talán nem is olyan hideg...