Másik Oldal

Halál
 
 Részegen bandukoltam az utcán és nem érdekelt, hogy már éjfél is elmúlt. A barátaim megpróbáltak hazavinni, de fogtam magam és elfutottam előlük. 
 A fejem kezdett kitisztulni, bár még eléggé idétlenül járkáltam. Aztán hirtelen jéghideg karok fonták körbe a testemet és a hűvös falhoz szorítottak. Elfelejtettem volna, hogy a városban több a vámpír, mint az ember? Nos igen, elfelejtettem. Nem próbáltam kiszabadulni halálos öleléséből, mert tudtam, hogy úgy sem sikerülne, így hát vártam a halált. 
Nevetséges, de amikor még messzinek véltem a halálomat nem féltem tőle, sőt még vártam is, de most, hogy itt van, a félelem tüskeként szúrja át a testemet. Érzem, ahogyan az idegen a nyakamra leheli fagyasztó, vérszomjas éhségét. Titokban talán viaskodik magával, hogy ezt nem teheti, de az ösztöne legyőzi emberi tartását és lecsap. Két tűhegyes foga úgy hatol át a bőrömön, mint vajon a kés. A fájdalom lobogva árad szét testemben és felordítok. Ő továbbra is keményen a falhoz szögez. Érzem, ahogyan a vér kiáramlik a testemből és a szívem egyre vadabbul ver, hogy pótolja a hiányt, de nem bírja tovább és leáll. Ezzel egy időben végez a vámpír is, és lassan hagyja lecsúszni puha testemet a földre. Most még megmenthet, gondolja és gyorsan, kétségek nélkül cselekszik. Körmével felhasítja a tenyerén a bőrt, majd összeszorítja ökölbe a kezét. A vér, cseppenként folyik a számba egyre gyorsabban és egyre kiméletlenül. Végül már az agyam sem bírja tovább és leáll. 
 Halott vagyok...
 Szemem üvegesség mered, ernyedten fekszem a földön s a tomboló hideg egyre jobban beissza magát a testembe.
 
Kezdet
 
 Pilláim lassan felemelkednek, sötétséget látok magam körül. Felemelem a kezeimet és körbetapogatom a helyet, ahol vagyok. Egy koporsó. Minden oldalról körbe vagyok zárva, érzem, ahogyan a sötétség bekebelez. Pár perc gondolkodás után, megpróbálom lelökni a tetőt és meglepetésemre könnyedén sikerül is. A szobában valamivel világosabb van, de a félhomályban egy ember számára nincs remény. Nekem viszont, aki már a vámpírok társadalmát gazdagítom nem probléma. Könnyedén kiszállok a koporsóból, és egy halványan derengő ajtó felé veszem az utam. A szobában nincs semmi egy gardróbon és a sötétségen kívül, ja, meg persze a koporsót. Lenyomom az ajtókilincset, s ezzel együtt megcsap a vér émelyítő, és mégis oly megnyugtató fémes illata. 
 Beléptem hát ebbe a szörnyű és titokzatos világba. Nyüzsgő élet fogadott, egyenesen előre haladtam, bódított a vér illata. Majd hirtelen karon ragadott egy erős kéz és maga után rántott. Hagytam, mivel úgy sem tudtam, hogy mi itt a szokás. Ahogy meg tudtam állapítani, egy magas, hosszú fekete hajú idegen széles hátát figyeltem éppen. Titokzatos illat lengte körbe. Olyan illat, amelyben szivesen megmártóznál, mert biztonságot és boldogságot ígér. 
 Átmentünk egy ajtón, majd az becsapódott mögöttünk. Ismét sötétben találtam magam, de most tudtam, hogy ő is itt van. Félnem kellene? Talán, de nem teszem, nem tehetem meg. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Álltam hát, és vártam, pár pillanat után megrezdült a levegő, s tudtam, hogy elindult felém. Láttam, ahogyan félelmetes szemeivel engem figyel miközben kísértetiesen mosolyog. Végül megállt előttem és beszélni kezdett.
- Tudod mi vagy. Nincs semmi kérdésed?
- Hát, talán, hogy mi a neve?
- Dominic. A tied pedig… - válaszolta egyszerűen. 
- Arlene.
- Nos Arlene, mint látod, meghaltál, de kaptál egy új lehetőséget. Remélem, nem fogod megbánni.
- Az egyetlen, amit bánok, hogy részeg voltam, miközben te falatoztál belőlem- válaszoltam tisztán és kimérten. Azt hiszem egy kicsit meglepődött, amiért nem mutattam a félelmemet. Pedig nagyon is félek tőle, sőt legszívesebben el is futnék, de nem lehetek gyenge. Úgy is tudja, hogy félek, mert érzi a szagát, ahogyan én is. Viszont legalább megmutatom, hogy az arcomat kellőképpen tudom uralni.
- Rendben, nem sokára elmegyünk innen, csak még van egy kis dolgom. Ha gondolod, kimehetsz enni a többiekhez. – Szólt csendesen, érzelmeit tökéletesen palástolva.
- Kösz, inkább várok- válaszoltam dacosan. Dominic bólintott egyet és kiment az ajtón. Sok idő telt el, amíg visszatért, de megérte várnom, hiszen hozott magával egy embert. Beráncigálta a szobába és a falnak lökte. 
- Most pedig magatokra hagylak titeket. - mondta bűntudattal teli hangon. Gyorsan kilépett az ajtón és bezárta azt, még mielőtt eszembe juthatott volna ellenkezni. 
 
 Perceking bámultam a zárt ajtót, amelyen Dominic távozott. Csak én és a hevesen remegő lány volt a szobában, ahol a sötétség jelentőségteljesen várakozott. Fiatal volt még, talán 17 éves, de már a halál szemet vetett rá, és a halál az ő szemében én voltam. A lány a földön ült, lábait felhúzta a melleihez és a karját erősen maga köré kulcsolva ringatta magát. Amikor rájött, hogy Dominic eltűnt könnyes szemekkel és remegő ajkakkal beszélni kezdett hozzám. 
- Te... te is közülük való vagy?- kérdezte vékony, sírós hangon. 
 Ahogy már előzőleg említettem (mielőtt meghaltam volna), a városban több a vámpír mint az ember, nem is értem, hogy most mit van úgy oda. Tudhatta volna, ha egy ilyen klubba jön akkor hamar vége lesz. Én is, mint oly sok társam éreztem a lányban bugyogó, forró vért. Nem bírtam tovább, hiába próbáltam türtőztetni magam, az éhség tombolt bennem. Hirtelen megragadtam a lányt  a nyakánál fogva és a falhoz szorítottam, ahogy annó az én mesterem is tette velem. 
- Minek játszol vámpírokkal, ha nem akarsz meghalni? Túl fiatal vagy még és nekem most meg kell ölnöm téged!- mondtam neki szárazon, miközben a harag fortyogott a bőröm alatt. Dühömben fogtam és elhajítottam a szoba másik végébe. Ahogy a falnak csapódott, hallottam ahogyan a gerince reccsen egyet majd éles sikítás hagyta el fiatal ajkait. Odamentem hozzá és a szemébe néztem, hagytam, hogy hadd lássa a szememben a kegyetlen véget. A lány tudta, hogy most örökre lehunyja a szemét, a játéknak vége lesz. Egy olyan vámpírral találkozott, aki nem csak játszani akart vele és néha-néha egy kis vért szívni belőle, hanem aki meg akarja ölni, mert éhes és az éhség iszonyú érzés. Nem akartam finomkodni, azt akartam, hogy tudja ez az ő hibája. Rosszkor volt rossz helyen és még azt is képzelte, hogy mindig meg fogja úszni. Gyorsan túl akartam lenni rajta, így hát csöppet sem finoman a nyakába haraptam, és magamba szívtam az éltető vérét. Pár perc múltával a lány már nem mozdult és én is jól laktam, hagytam, hogy a lassan kihülő teste a fölre csússzon. Meredten bámultam az áldozatom és tudtam, hogy minden most kezdődik el.
 
- Induljunk - szólt csöndesen Dominic. Észre sem vettem, hogy bejött, a vállamra tette az egyik kezét a másikkal pedig egy fekete zsebkendőt nyújtott át nekem. Lassan felálltam, még mindig meredten nézve a valaha élt lányt, és megtöröltem a számat. Dominic megfogta a karomat és maga után húzott. Az ajtón kívül még mindig nagy volt a hangzavar és a nyüzsgés, kivezetett a szabadba, majd hagyta, hogy egyedül menjek utána. Egy régi, elhanygolt házhoz vezetett, kívülről úgy festett, mintha már ezer éve ott állt volna. Magas, erős kinézetű fák keretezték a kapubejárót. Az udvarában, zöld pázsiton kívül nem volt semmi más, csak a hatalmas fák. Miután bementünk a házba, elképesztő látvány tárult elém. Belül nyoma sem volt a kívül látott hanyagságnak gazdagon diszített nehéz kárpitok lógtak a falakon és aranyozott bútorok mindenütt. A berendezés elegáns és mégis rusztikus volt, ötvözve a régit és az újat. Fekete, vörös és arany, a három uralkodó szín. Felmentünk a lépcsőn, majd balra fordultunk és bementünk a legelső szobába. 
- Itt lesz a te szobád, ha bármire szükséged van a másik oldalon lévő első szobában vagyok- mondta, majd elment. A szobából rögtön a koporsót láttam meg elsőnek. Nem is néztem körbe, csak felnyitottam és bemásztam majd magamra zártam. Belül az ismerős sötétség fogadott, még csak most ébredtem fel, de mégis úgy éreztem, hogy újra szükségem van arra, hogy meghaljak. Így hát lehunytam a szemem, oldalra fordultam és kilehelltem a lelkemet újra.