Magány (legjobb és egyetlen barátnőmnek ajánlva)

Elmondani, hogy milyen volt nélküled, nem könnyű. Benned egy igaz barátra leltem, s egy lelki társra, kire tudom, a bajban számíthatok. De volt idő, mikor egyedül voltam, s ezt nem könnyű most leírni, hisz itt vagy mellettem! S kifejezni, milyen lenne, ha elmennél, nem tudom, hisz tudom, maradsz barátom, bármi történjék. Mégis, meg kell próbáljam, s most, most leírom! Egy álom volt, amit álmodtam, ébren álmodtam… Most elmondom!

Te jelented nekem az életet, a barátságot, a fényt, amin keresztül látok.

Az egész egy szürke falú, üres szobában kezdődött, halk zene szűrődött át a vékony falon, s a nyugalom és a harmónia áradt belőlünk, mert ott voltál mellettem, s sírni nem tudtam, mert boldog voltam, hogy ott vagy mellettem TE. TE, egy igazi barát. Beszéltük a gondjainkat, s csak nevettünk azon, min régebben sírtunk, amikor régen, nagyon régen barátok lettünk. A zene egyszer csal elhalkult, de mi tovább mondtuk gondjainkat, bajainkat. Egyszer csak egy hang szólt, s téged elhívott, tőlem, messze, s én vártalak, mindhiába vártalak, te nem jöttél vissza sosem már. S a könnyem hullott, s vízesést fakasztott, s a szürkefalú szoba magába zárt. A szoba, maga a magány volt. Kitörni belőle nem tudtam. Egyedül voltam, teljesen egyedül, barátok és oltalmazó, szerető szívek nélkül. A ború átláthatatlan ködje fedte el szívem, s a falat áttörni nem tudtam. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Nem volt ott egy segítő kéz, aki segítene áttörni a szürke magányt, nem volt senkim. Nem volt egy árva lélek, kinek akkor és ott kellettem volna, hisz az egyetlen igaz barátom otthagyott. A fájdalom átjárta a testem, s a hideg rázott, magányos voltam, és szomorú, és féltem. Akkor, ott, életemben először.

Féltem, igen, féltem. S nem a haláltól, nem a sötéttől, nem az árnyaktól. Hanem a halk, zúgó zenétől, a fénytől, amin keresztül örök sötétség áradt szürke életembe. S te, TE, ki régen annyira szeretett, most nem vagy itt, elmentél, s én csak várlak, egyedül, a magányba zárkózva. KI AKAROK TÖRNI! De nem tudok, gyenge vagyok, egyedül nem vagyok képes áttörni a végeláthatatlan életen. Menekülnék, rohannék a halálba, de nem vagyok hozzá elég gyáva. De a halál kóstolgat, elemészt, de el nem visz. Talán fél tőlem? Talán nélküled vagyok én mégis valaki? Nem, nélküled nem vagyok semmi, te jelented nekem az életet, a barátságot, a fényt, amin keresztül látok, s nem elvakít. Az a fény, ez, ami most engem tép, ez nem a szépséget mutatja. Ez az élet árnyoldala. S lám, ahogy könnyeim hullnak, a zene hangosodik, a vízesés, melyet könnyeim fakasztottak, most egyre nagyobb, zubog, mint még sosem, fény árad a szürke szobába, s falai fehérek lesznek, s életembe újra a boldogság fénye tör be. A fény, melyre vártam, régóta vártam. Kinyílt a szobának az ajtaja, s a fény vakított, nyugalom öntötte el szívem, lelkem, s boldog voltam. Újra láttam a fényt, amely el nem vakít. Megláttalak téged. TÉGED!

Tudnod kell: TE jelented nekem az életet, a barátságot, s a fényt, amin keresztül látok.