Lia és én

Egy-két éve már olvasgatom az oldalon lévő történeteket, és csak irigykedem, hogy egyes embereknek milyen élményeik vannak/voltak, de ez most végre nálam is megvalósult, és mivel az itt olvasott történetekből is merítettem ötleteket, úgy gondoltam, hogy megosztom Veletek hogy hogyan sikerült a dolog a barátnőmmel...
Kezdeném a legelején, mert úgy kerek a történetem. Egy kollégiumban tanulok Tel-Avivban, most leszek egy héten belül végzős, de a story még tavaly év végen indult. (Előre is bocsánatot kérek az esetleges elírásokért, helyesírási hibákért, de elég régen nem írtam magyarul.)

Szokványosnak mondható hőség volt és mivel nem akartam, hogy olyan büdös legyek, mint egy rossz csöves, ezért aznap már másodjára fürödtem. Fürdés közben -mint általában- gondolkodtam, hogy mit kéne még ma tennem ahhoz, hogy viszonylag jónak mondhassam a napom. Sok ötlet után semmi említésre méltó nem jutott eszembe, pedig már törülköztem közben. Kimentem, felöltöztem és a megfelelő boxer keresése közben arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre olvasok, amit meg is tettem. Olvasok, dohányzom, közben kopogtak. Gondoltam, hogy már megint valamelyik haver kér tőlem cigit, de kellemes meglepetés ért, ugyanis az egyik hölgyemény -a szomszéd szobából- guggolt a padlón viszonylag idegesen.
- Szia Dani! Mi újság?
- Szia Lia! Minden szép és jó, éppen olvasok. Minek köszönhetem a látogatást?
- A kulcsom a szobámban maradt, és közben ki lettem zárva...
- Ooo... Szegény- mondtam én egy kaján vigyorral a képemen-.
- Kéne a telefonod, hogy felhívjam a barátnőmet, hogy jöjjön és nyissa ki az ajtót.
- Peched van, nincs kimenő hívásom...
Káromkodott egy sort, utána beillegett az ajtón és lehuppant az ágyamra.
- Lopok egy szál cigit, ha nem baj...
- De, éppenséggel baj, mindenki tőlem kér, nem vagyok cigi-automata!
- Jó, akkor nem kell, szia!
Azzal felállt, kiment és becsapta az ajtót maga után. Én csak a fejemet csóváltam, közben arra gondoltam, hogy tuti menstruál azért ilyen ingerlékeny. Mindig ilyen, ha "havi baja" van.

Olvasgattam estig, aztán előkapartam némi pénzt, és kimentem a városba kávézni. Van egy aranyos kis kávézó, már két éve odajárok nap, mint nap. Jött a pincér, aki mellesleg volt koleszos társam és kérdezte, hogy a szokásosat kérem-e, mire bólintottam. Ki is hozta, aztán lehuppant, hogy dumáljunk az elmúlt 24 óráról, amit át kellett élnünk.
- Még hány érettségi van hátra?
- Kettő, de már nagyon unom! Inkább olvasgatok megállás nélkül, az segít.
- Nincs jobb elfoglaltságod -kérdezte-?
-Sajna nincs, különben is állandóan zavarnak.
- Ez már csak így van, ha koleszos az ember. Mindig jönnek-mennek.
- Jaja... Az utolsó "szemtelen" Lia volt, aki már megint kizáratta magát a szobából.
- Szokványos... Apropó Lia! Tíz perce itt volt, téged keresett.
- Hmmm... Mit akart?
-Nem mondta.

Beszélgettünk még erről-arról, de már nem igazán figyeltem, azon törtem a fejem, hogy minek keresett Lia... Legurítottam a maradék kávét, és mentem vissza a koleszba, mert el nem tudtam képzelni, mit akarhat... Ez nem vall rá, ilyet nem csinált soha, nem szokott fiúk után kérdezősködni. Visszaértem, és a mi épületünk előtt össze is ütköztünk a sarkon.
- Bocs - mondtam.
- Életben maradtam, semmi baj. Kerestelek, hol voltál?
- Kávéztam, miért kerestél?
- Mert lenne egy nagy kérésem. Kéne egy könyv a könyvtárból, de én már nem tudok kölcsönözni, mert lógok nekik két könyvvel is.
- Ok, gyere, megoldható probléma.
Kivettem neki a könyveket, aztán visszajöttünk. Felértünk az emeletre, és mentem a szobám felé, Lia utánam.
- Te meg hova jössz? A te szobád a 4-es, már kettővel elhagytuk.
- Nincs kulcsom, asszem bejövök hozzád.
- Tedd azt, de van kulcs a "nevelőnél". (Nem igazán nevelő, már viszonylag nagyok vagyunk, inkább csak ellenőrző embernek mondanám magyarul.)
- Csak éjféltől lesz itt, a szobatársnőm pedig elutazott, csak 3 nap múlva jön vissza.
- Ok, nekem tanulnom kell, úgyhogy lopkodj cigit és psssszt! Rendben?
- Eeeegen...

Tanulás közben néha-néha oldalra pillantottam, és nézegettem, ahogy hasal az ágyon és a lemenő nap éppen rásüt a hajára. Szép lány volt, mindene megvolt ami kellett. De ő már szinte barátom volt, sokszor együtt lógtunk meg egyes órákról és beszélgettünk hosszú órákat. Vajon ha a barátnőm lenne, milyen lenne? Elvégre nem volt senkije, nekem sem, így aztán miért is ne? Különben is tetszett nekem, leginkább akkor, amikor moslygott, mert akkor megjelent két pici gödröcske az arcán.
- Te meg mit stírölsz?
- Öööööö... Stíröltelek volna? Szerintem csak elbambultam és pont téged néztelek, semmi több... Esküszöm!
Még mielőtt belesültem volna a dologba, gyorsan "olvastam" a töri könyvet.
Kis idő elteltével egy pici szisszenést hallottam.
- Mi az? – kérdeztem.
- Fáj a hátam, és ha nem lennél olyan "elfoglalt," -jól megnyomva a szót- akkor megkérnélek, hogy maszírozd meg...
- He? Én? A te hátad?
- Nem kell félni nem vagyok leprás!
- Nem félek én, csak izé... Hogy is mondjam... Ááááááá!!! Mindegy, húzd föl a pólód akkor.

Mielőtt ráültem volna a fenekére, gyorsan ellenőriztem, hogyha ráülök, akkor nem lóg-e ki a dolog a boxerem alól. Aztán elkezdtem masszírozni, és néha-néha megcsikiztem egy cseppet, hogy mozogjon egy kicsit. Ne csak neki legyen jó! :) Közben beszélgettünk erről-arról, többekközt arról is, hogy mit fogunk csinálni a szünetben.
- Anyám új munkahelyre megy - mondta.
- Igen? Milyen munka? Hol?
- Eilaton van a munka. Elég jól fizetnének neki. Valami meteorológia szir-szar. Csak egy-két monitort kell néznie órákon keresztül.
- Elég lélekölő egy munka. És akkor most leköltöztök Eilatra? Az iszonyat messze van! Hetente fogsz felutazni onnan a koleszba, vagy mi?
- Nem igazán... Ez az utolsó évem itt a koleszban. Miért hagytad abba a masszírozást?
- Ööö... Azt akarod mondani, jövőre nem jársz ide? És én mit fogok csinálni az utolsó évben, ha nem leszel itt?

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mit is szaladt ki a számon, de olyan szinten tört rám a rosszkedv, hogy már korrigálni sem akartam.
-Hoppá! Csak nem fogok hiányozni neked?
- De. Nagyon is! Kivel fogok akkor kávézni, meg lógni? Ki fogja elcsórni a kedvenc trikóimat, és kivel beszélnék éjszakákon át, ha nem veled?
Elkezdett fészkelődni, majd tett egy 180 fokos fordulatot, így a szemembe tudott nézni. Egy ici-pici mosoly futott át az arcán, amiben minden benne volt: Öröm, szomorúság, megdöbbenés, huncutság.
- Azt hiszem, akkor csak egy választásod maradt -mondta.
- Éspedig?
- Költözz le Eilatra te is, és akkor együtt folytathatjuk a mókát!
- Ha ez ilyen könnyű lenne -sóhajtottam, majd lecsusszantam róla az ágy belső részére, így már egymás mellett feküdtünk.
Néztük egymást egy ideig, majd jött az a kérdés, amire már vártam, de még mindig nem volt kész válaszom.
- Lehetséges, hogy félreértettem valamit ezalatt a nem egészen egy év alatt, amikor együtt lógtunk?
- Háát... Az igazat megvallva nem értettél félre semmit, maximum az utolsó egy-két hónap alatt.

Továbbra is néztük egymást, de akkor már kezdtem magam rosszul érezni, és hogy Ő ezt ne vegye észre gyorsan a hátamra fordultam. Elgondolkodtam a dolgon, hogy miként is kellene ebből kimásznom. Elvégre inkább barát, nem pedig a szerelmem. Szerintem ez egyoldalú. Az is lehet, hogy ez csak egy rossz álom és mindjárt felébredek... Fel akarok egyáltalán ébredni? Nem! Álmodom tovább, és át akarom ölelni, mert szeretem! Ebben a pillanatban mindennél és mindenkinél jobban! De mi lesz, ha nem jól sül el a dolog? Ha nem viszonozza? Majd kiderül -gondoltam- és óvatosan oldalra fordultam, a kezemet a derekára tettem, kicsit közelebb húztam magamhoz és belenéztem a szemébe, amiben halvány csillogást fedeztem fel.
- Tudod, - kezdtem - azt hiszem már több hónapja erre a pillanatra vágytam, de nem tudom, hogy mi lesz ebből, mit kéne tennem, most csak boldog vagyok.
Éreztem, hogy az Ő keze is a csípőmön van. Ő csak pislantott egyet, amiben egy "Én is" érzelmet vettem ki. Közelebb húzódott, az orrunk összeért és mind a ketten sóhajtottunk.
- Ezt jól elhúztuk év végéig -suttogta.
- Azt hiszem, megyek én is Eilatra lakni...
- Jó volna! De még egy hétig itt is együtt lehetünk.
Azzal adott egy puszit. Meg még egyet, és még egyet. A negyediket már nem vártam meg, hanem én adtam. A szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem megérzi.


A Kedves Olvasó most biztos mosolyog, és ezt gondolja: "Igen, igen... Az első csók" , de le kell, hogy romboljam az elképzelést, mert ez nem az első volt az életemben. Egész egyszerűen az örömtől kalapált ennyire a szívem.
Folytatást is meg fogom írni, de sajnos nincs sok időm, sokat melózóm mostanság, no meg persze kíváncsi vagyok a véleményetekre is. :) Ha pozitív kritikákat kapok, akkor természetesen megírom a befejezést is. :)

lektor