Lélekrabló 11

Victum kielégülten és fáradtan szunyokált a szintén alvó Roan karjaiban. A fiú rózsavörös ajkain még megcsillantak a felnőttes játszadozás nyomai, égszinkék hajszállai pedig nyirkosan tekintettek a világ ezer pontja felé. Fehér arcán emlékeket idézett fel a parányi kis pir. Pupillái mozogtak, tudatva mindenkivel hogy a fiú most álmodik. Meztelen vékony vállai egyenletesen emelkedtek majd süllyedtek tüdejével. A derekán húzódó hosszú tetoválás is egyenletesen hullámzott. Kamaszosan hosszú végtagjai ragaszkodóan ölelték át partnere nyakát aki nem festett másképp, mint ő: kissé borostás arca mosolyra húzódott, ki tudja, talán a Victummal tölött pillanatokat élte át újra álmaiban?

Mind a ketten teljesen kimerülten nyugodtak egymás mellett. Ha megkérdezték volna tőlük hányszor szeretkeztek az elmúlt órákban, azt válaszolta volna mind a kettő hogy számtalanszor szerették egymást, hol így hol úgy, de bepótolták ezalatt az idő alatt azt amit az egy év elvett tőlük. Az idő pedig telt rohamosan, elrabolta az összetartozás édes perceit.
Hűvös délután volt, mikor Victum kinyitotta szemeit. Idegesen emelte fel fejét, hogy merre van, de mikor megérezte Roan forró testét, hogy hozzásimul az övéhez, búcsút intett minden értelmes gondolatnak, és visszafektette fejét, az izmos karra. Elmélyült tekintettel simogatta szerelme arcán kiéleződött férfias ráncokat, amik Victum számára oly vonzóvá tették az alakot. Hivatalosan büntetendő dolgot követett el. Szeretkezett, holott még nincs is tizennyolc éves. Méghozzá egy férfival… És életében egyszer hibátlanul boldognak érezte magát… És hibátlanul selejtnek.

Roan egy rakás halottból összevarrt lénnyel szeretkezett, úgy hogy nem is tudott semmit. Pedig biztos nem nyúlt volna Vichez, ha a fiú mindezt megosztja vele. Victum szeméből kicsurrant egy parányi könnycsepp. „El kell mondanom neki hogy mi vagyok” –Tervezte el sokadjára.
Ahogyan végighúzódott a lemenő nap fénye Roan testén, a fiú mosolyogva végigkövetette. Mozdulatlan volt, csupán csak a tekintete és az agya forgott. Nem bírta volna ki, hogy mindez csak este történjen meg vele. Sőt el is tervezte hogy ahogy Livra elaludt, rögtön megismétlik a szenvedélyes együttlétet, és Roant addig ki nem engedi az ágyból amíg a hajnal rájuk nem ront.
- Már felébredtél? –Hallotta az álmos óvó hangot, majd Roan mosolyogva cirógatni kezdte a karját. Victum elmosolyodott, a cirógatástól, végigfutott vékony tüzelő testén a hideg. A karján lévő pihék felborzolódtak a szeretettel teli érintéstől. –Jó volt? –Érdeklődte meg még félálomban.
- Életem leggyönyörűbb napjaként tartom számon… -Biztosította szintén mosolyogva Victum, mire kapott egy csókot.
- Nekem is ez volt életem leggyönyörűbb napja… A végén mintha lebegtem volna -Válaszolta örömmámorba úszva a férfi, mire Victum felkapta a tekintetét. Vajon Roan mennyit érzékelt a lebegésből? –Tudod, eddig aki velem volt…
-Igen? –Vic felült, és hátrasimította az átlagosnál is borzosabb haját, majd kutakodó tekintetével öltöztette fel Roant.
-Tehát miután együtt voltunk… Szinte mindenki ment zuhanyozni… Aztán pedig vagy otthagytak…
-Azt akarod hogy változzak meg? –Húzta fel a szemöldökét Victum. Nem igazán értette a lényeget.
-Éppen ellenkezőleg! –Szabadkozott Roan. –Voltaképp te vagy az egyetlen, akivel ilyen hosszú ideig… -A mondat folytatása valahol elhalt a Victum felé igyekvő levegőben.
-Ez már mindkettőnknek kijárt… -Mondta egyszerűen a fiú. –És én szeretem elnyújtani a dolgokat… -Huncutkodva bújt oda kedveséhez. –Ja és azt is ha utána lucskosan átölelnek, és megcsókolnak…
- Te kis tökéletes… -Ölelte magához Roan.
- De mégis elmagyaráznád hol vagyunk? –Ötlött fel újra a kérdés mire Roan megadta magát.
- Tudod… Annak idején még amikor kicsi voltam… Ide, Sacramentóba jöttünk nyaralni a szüleimmel… Akkor még egy kis faluszerű helyen laktunk azt hiszem már nem is létezik … De erre a helyre emlékszek. Gyönyörű nyáron… A virágok, a házak a boldog emberek nagyon fel tudják dobni az ember hangulatát. Főleg a visítozó tinédzserek amikor lelocsolták őket slaggal… Imádtam ezt a helyet… Apám idehozott minket, ebben az apartmanban nyaraltunk minden szünetben, amikor nem kellett iskolába mennem… Olyan volt ez a hely mint a második otthonom… persze sokat változott azóta… - Ült fel. –De elterveztem hogyha majd fülig szerelmes leszek egy lányba idehozom, és itt vallok neki szerelmet… De kizárólag csak azt hozom ide akit igazán szeretek… Tiszta szívből… Feltéve ha megmarad még belőle valami, mikor eljutok a párválasztás súlyos küszöbéig… Aztán a szüleim meghaltak… - Komorult el eddig virágzó arca és visszadőlt Victum mellé, menedéket keresve a fiú illatában. –Megölték őket, és mindenkit aki nekem fontos volt…
- Oh… - Victum felemelte a fejét, és kérdőn nézett kedvesére. Ilyen mély titkokat még soha senki sem osztott meg vele. –Ha nem akarod nem kell elmondanod Roan… Nem akarok fájdalmat okozni…
- Nem is okozol… - Kapott ismét egy újabb ölelést. – Úgy emlékszem valami katonák végeztek velük, mert apám ellenük dolgozott… Nem emlékszem már… Voltam vagy tizenkét éves… De valahogyan nagyon magányosan éreztem magamat…
- Az utcán nőttél fel? –Kérdezte halkan Vic, mire Roan megrázta a fejét.
- Nem csak pár napig töltöttem az éjszakákat az utcán… Aztán volt egy barátom akinek a családja befogadott… Kedvesek voltak, de sosem pótolták a szüleimet…
- Ez érthető! –Adott igazat neki a fiú.
- Hmmm… Ez a barát történetesen egy fiú volt… Nála éreztem először hogy más vagyok mint a többi… - Folytatta tovább. – Érdekelt, és vonzódtam hozzá… El sem tudtam képzelni hogy bolondulhattam meg ennyire, de egyszerűen hidegen hagytak a lányok, ő pedig folyamatosan róluk beszélt meg az aktuális barátnőiről… Nagyon nehezen viseltem el… Aztán egyik este - azt hiszem már túl voltunk az érettségin is – rendesen becsíptünk, és egyedül tartottunk hazafele… Baromkodtunk és nem tudom hogyan… De a következő pillanatban azt vettem észre hogy… - Vett egy mély levegőt. –Megcsókoltam…

- És mit szólt hozzá?
- Nos ezt az egészet úgy fogta fel mintha az ital hatása alatt lettünk volna. Tény az alatt is voltunk de nem tudom hogy anélkül nem e csináltam volna meg… Megegyeztünk hogy nem mondjuk el senkinek… Megtagadtam a szerelmemet… - Mosolyodott el szomorúan. – De így kellett lennie… Már akkoriban is szerettem írni, történelemből meg pláne jó voltam, tehát nem láttam akadályát annak újságíró legyek. Össze is jött, viszont közben jött egy munkatárs, és teljesen bele voltam bolondulva… De mondjuk akkor már jobban vigyáztam az italozásra nehogy véletlenül rosszul süljön el a dolog… - Jegyezte meg halkan a férfi. –Végül kiderült hogy ő sem közömbös… és összejöttünk… Tökéletesen működött minden, de… Kiderült… Sőt az is hogy ő volt a főnököm fia, tehát nekem repülnöm kellett, ezért jöttem át ide Sacramentóba… persze nem akartam egyetlen egy fitying nélkül ideköltözni, ezért kezdtem keresni valami újságos álláshirdetés után és találtam is… Költözés szempontjából csak Sacramento jöhetett szóba. Ide akartam költözni, pont ide, de szomorúan hallottam hogy eladták egy hotelvállalatnak, akik ide küldik az amolyan nem dúsgazdag vendégeket mint a magamfajták.. Nem messze költöztem tőle…

- Akkor minek kerekeztünk annyit? –Támadta le Victum.
- Tényleg tudni akarod? –Nézett rá sejtelmesen Roan. –A ház mindössze három utcányira van az enyémtől, a hosszabbik úton mentünk, de kizárólag csak a te érdekedben…
- Hát ez nem igaz! –Méltatlankodott kedvese tovább.
- Szerintem frankó ötlet volt… Nagyon édes voltál azon a biciklin…
- Kevésbé volt élvezetes mint látványos… - Nyújtotta ki a nyelvét Victum.
- Nem értem miért degradálják le ezeket a házakat... Ez a hely tényleg fantasztikus…
-Legszívesebben örökké így maradnék…-Sóhajtott vágyakozva Vic, miközben élvezte hogy Roan ujjai dédelgetik kékes fürjeit.
-Pedig hogy ellenkeztél…
-Nem tudtam hogy máshol is beválik a beszélőkéd… - Magyarázta sejtelmesen Victum.
-Miért, máshol is beválik…? –Roan enedte hogy a fiú a mellére hajtsa a fejét, és a hasát simogassa.
-Az nem kifejezés… -Victum a következő pillanatban felült a férfira.
-Kis perverz… -Jegyezte meg az játékosan. –Én meg mehetek a börtönbe, mert megrontottalak…
-Eléggé gyönyörűséges megrontás volt számomra… Mellesleg hozzájárultam az elkövetéséhez…
-Micsoda elfajzott egy kölyök…
-A szerelemtől van…-Válaszolta Vic. –Őt hibáztasd hogy őrültségekbe rántgat minket…
-Jó érzés hogy van kire fogni a szenvedélyt igaz? – Roan lehúzta Vic vállait, és heves csókokat lehelt a fiú szájára. Nem is csókok, inkább apró szenvedélyes haparások voltak, amit a fiú nevetve tűrt. Egyikőjük sem cserélte volna le az érzést, hogy érezhetik egymás feszes testét, méghozzá határok nélkül.

-Mi lenne, ha itt maradnánk egész éjjel…? –A fiú jól érezhető csöndet hagyott mondata után, ami akaratlanul is egy dologra kényszeríttette következtetni az embert.
-Sajnos nem lehet… -Mosolyodott el szomorúan a férfi. –Haza kell menünk Livrához… És mellesleg éhes vagyok…
-Éhes? –Nevetett fel szórakozottan a fiú. –Nem inkább álmos és fáradt…? -Megborzongott mikor érezte Roan felsőtestének izmos simogatását a hátán, majd egy forró nyelv lelte izgalmas kalandját a tarkóján.
-Tudod, komolyan azt hittem lebegek… -Suttogta a fülébe a férfi, mire Victumnak felpattant a szeme.
- Csak képzelődtél… -Mosolyodott el idegesen. –Az ember nem emelkedik fel semmikor… Kivéve ha az űrben van…
- Tudom… -Roan a fiú vállára hajtotta a fejét. –Te nem érezted?
- Nem… - Nevetett rá Victum. –Nem is tudom, mit kellett volna éreznem… mással voltam elfoglalva akkor…
-Mivel?
- Veled… -Válaszolta nemes egyszerűséggel a fiú. –Miért mivel kellett volna foglalkozom?
- Ööö… -A férfiban megakadt a szó. –Hát…
- Na?
- Hülye vagyok… -Látta be Roan, mire Victum belekarolt.
- De én szeretlek… -Nyugtatta meg őt, és olyan ártatlanul nézett rá, hogy a férfi azt hitte nem is vele volt együtt.
Aztán amikor Victum követelőzően megcsókolta, felébredt, és megfogta Vic derekát.
„Mennyire vékony…” –Futott át az agyán, miközben végigcsúszott puha újja ifjú testen, majd erősen megfogta és hátrébb tolta.
-Én is szeretlek, de mennünk kell… Nemsokára hat óra… -Fogalmazta meg lassacskán zsörtölődő hangon a mondatot. Hogyne maradt volna, legszívesebben minden egyes percben Vicet simogatta volna, de sajnos a szabály az szabály.

Agyát viszont elöntette a szerelem parfümének illata, nem tudott betelni a látvánnyal ahogyan szerelme kissé sértődötten felöltözik, ezért az egyik pillanatban lekapta a lábáról imádottját, és kiengesztelésként tüzesen megzabolázta annak ajkait. Victum számára nem volt menekvés, élvezetét lelte a csókfürdőben, hogy Roan nem foglalkozik mással csak rá fordítja minden energiáját. Aztán abbamardt, ő pedig tovább öltözött. Az emlékek mosolyt csaltak kisfiús arcára, ás minden második pillanatban Roant bámulta. Ez az egész ami velük történt, teljesen megváltoztatta a szemléleteit. Ember akar lenni… Ízig vérig… Érezni akarta, ha megbántják, igazi könnyeket akarta az arcán tudni, nem pedig hazugságot… Úgy tűnt az egész addigi élete egy óriási blöff volt. De ez az együttlét olyan volt mintha újjászületett volna, innen kezdődne a valódi élete. Roannal, együtt, kettesben.
„Sohasem fogom elfelejteni ezt a napot…” –Húnyta le egy óvatlan pillanatban a szemét. „Sohasem…”
-Na mi van, mit mosolyogtok? – Nézett Victumra Livra, mikor hazaértek. A két fiú sugárzott a boldogságtól, a felszabadultságtól. Egymás kezét fogva mentek haza, és ez mindennél többet mondott.
- Mi lenne? –Victummal éppen mosogattak. A fiú sejtelmes mosollyal törölgette a tányérokat, miközben Livrával beszélgetett. Roan azt mondta leviszi a szemetest, és arra a pár percre de együtt maradt a páros.
- Victum! –A lány türelmetlenül kereste a pillantását. –Mi volt? Hol voltatok?
- Fogalmam sincs… Talán a mennyországban… Én legalább is biztosan oda kerültem… - Sóhajtott fel elégedetten.
- Vic te nem is tudsz a mennybe jutni… - Gonoszkodott mosolyogva a lány. –Te démon vagy tehát a pokolban van a helyed…
- Csak képletesen értettem… - Húzta el a száját Vic. –Sosem mennék Roan nélkül sehova…
- Akkor most hogyhogy itt vagy? – Folytatta tovább Livra a kötekedést.
- Mert pihenek… Készülök az éjszakára… - Tette helyére a tányért.
- Az éjszakára?
- Igen Livra… De te még kicsi vagy ehhez…
- Kicsi? – Livrának vörösödni kezdett a feje.
- Na jó, ezekhez a témákhoz vagy kicsi… - Fogta össze kezeit Victum.
- Miket képzelsz te rólam!? – Háborodott fel a lány, mire a fiú legyintett egyet.
- Livra… - Motyogta Victum. –Elhagytad a cumidat…
- Te szemét! – Livra a következő pillanatban a szájába tömte a rongyot. Victum köhécselve köpte ki a törölgetőnek befogott ruhát, majd ellenszenvesen Livrára nézett.
- Csillagom még mindig több élettapasztalatom van mint neked. Hiába vagy ember, vagy bármi más…
- Abból tényleg sok élettapasztalatot tudsz meríteni hogy… -A lánynak itt elakadt a szava. Nem, nem lenne jogos a fiút azért bántani mert Roanhoz vonzódik.
- Hogy?
- Lényeg az, hogy ha Melinda megtudja mit csináltatok teljesen ki lesz akadva…

- Miért lenne? –Nézett rá érdeklődve Vic.
- Még mindig nem érted? Te egy kísérlet vagy! Neked az a dolgod hogy megvédj több ezer embert, úgy hogy egy lelket követelsz! Nem szabad megállapodnod, sem érzelmeket táplálnod, főleg nem emberi lény iránt mint Roan!
- Ezt sok szarságot meg honnan vetted Livra? –Kérdezte Victum, pillanatnyi düh csillant fel az arcán.
- Melinda mondta… - Válaszolta durcásan a lány.
- Melinda lehet hogy kísérletnek néz, de Roan emberszámba vesz, és szeret… És én is szeretem őt… - Kiáltotta dacosan Victum. –Ő a másik felem! Hozzá tartozom!
- Ezt most nekem, vagy inkább saját magadnak bizonygatod? –Kérdezett vissza csípősen a lány.
- Neked mondtam, amit én érzek… Nekem nem kell bizonygatás arról amit tudok, és érzek és akarok! Az pedig most már nem érdekel hogy te mit hiszel, és mit gondolsz!
- Vic… Roan tényleg szeret téged, és nem viseli el hogyha még egyszer eltűnsz! –Tört ki Livra.
- Mit csinált amíg távol voltam?! –Kapta fel hirtelen a fejét a fiú.
- Megígértem hogy nem mondok erről neked semmit…!
- Még is ki pártját fogod!? – Pattant fel Victum a helyéről. – Követelem hogy mondd el! Követelem! –Ismételte egyre nagyobb hangerővel.
- Nyugodj már le! –Kezdte el csitítani a lány, ekkor viszont meghallották az ajtó hangját.
- Még beszélünk! –Vic vészjóslóan megrázta az ujját Livra előtt, aki kinyújtotta rá a nyelvét.

- Ti meg mit csináltok? –Nézett körül a férfi. –Az egész lakás az ordítozásotoktól zeng! –
Egyik kezében egy retesz sört, a másikban pedig különböző élelmiszereket vitt.
- Mi nem is ordítoztunk… - Nézett rá ártatlanul Livra.
- Vic hangját akkor is megismerném, ha vak lennék! –Válaszolt csöndesen a férfi. –Én voltam a vita tárgya? –Nézett a két fiatalra miközben kipakolta a cuccokat.
- Ne légy ennyire egoista… - Morogta a Victum, mire Roan ránézett.
- Ohó, tehát pont a közepébe találtam… - Mosolyodott el. –Aranyos vagy amikor pukkadozol a méregtől… De ilyen ez a testvéri viszony… - Tette hozzá gyorsan.
- Nem a testvérem… - Puffogott a fiú. – Semmi közöm nincs hozzá…
- Szerencsétlen… - Nézett rá vissza mérgesen Livra.
- Szerintem nem szerencsétlen… Inkább makacs… - Ment oda Vic háta mögé Roan. –De elég ha én tudom hogy a másik vége nem harap… - Suttogta a fülébe a fiúnak, aki erre kajánul elmosolyodott.
- Mitől vagy te ebbe olyan biztos? –Félig Roan felé fordítva súgta vissza a kérdést, hogy Livra csak azt lássa hogy csak a szája mozog.
- Tudom… - Simogatta meg Vicet Roan, mikor csöngetni kezdtek. A szerelmespár ijedten kapta fel a fejét, Livra pedig összerezzent és idegesen figyelte ahogyan a férfi kimegy ajtót nyitni. Ő tudta, amit Victum még csak nem is sejtett.

Vic érzékeit fura illatú férfiparfüm fegyverezte le. Kíváncsi arccal nézett ki a konyhából, és mintha jeges vízzel borították volna nyakon, meg se tudott moccanni.
Egy férfi állt az ajtóban a kinti hideghez mérten sapkával a fején és kabátban. Barna rövid haja alig láthatóan kandikált ki a sapkája alól, bajusz, és némi szakáll védte az arcát. Barátságosan mosolygott a Roanra, Victumnak mégis görcsberándult a gyomra. A fejében futni kezdtek a gondolatok: Ki ez? Mióta ismeri? Mióta vannak együtt? Miért nem mondta el?
- Szia, meggyógyultál már? –Kérdezte kedvesen Roantól, aki elmosolyodott.
„Roan beteg?!” Victumon átfutott a rémület, és nyelt egy mélyet. Úgy érezte hogy talpai sütnek a hidegtől.
- Már sokkal jobban vagyok… - Válaszolta az, és megköszörülte a torkát.
- Livra itthon van? –Hajolt hozzá közelebb a férfi.
Victum ugrásra készült, vékony karjaiban égtek az izmok, és az indulatok. El sem tudta képzelni mit fog csinálni, ha az idegen megcsókolja Roant. Nekiront vagy elájul? Az emberi gyengeség most nagyobb erővel süvített át a lelkén mint a démoniság. Érezte még a bőrén a férfi érintését, ami most szinte égette a szívét a fájdalommal.
- Igen itthon van… - Mosolyodott el Roan. –Sajnálom hogy most nem mentem be… De nem vagyok jól…
- Akkor van aki ápoljon… - Vonta le a következtetést az idegen. Hangja egy kicsit kiábrándultan csengett, és ez elég volt Vicnek. Úgy érezte vissza kell mennie a konyhába és végeznie kell magával. Ekkor viszont találkozott a pillantása Roanéval, és az idegenével is. Mint egy megszeppent lebukott iskolás állt ott a konyha ajtajában, és hol fájdalmasan Roanra, hol pedig az ismeretlenre nézett.

- Van és nem is egy ember… - Csicseregte mély hangon kedvese. –Van egy kóbor világjáróm is, aki néha idenéz, és megbolondít… - Nyújtotta ki kezét a fiú felé, aki egy pillanatig tétovázott, elfusson e vagy maradjon ott. Végül lehajtott fővel odakullogott, és megállt Roan mellett. A férfi kezét a vállán érezte, de nem nézett fel. Tekintete Roan lábán ugrált, az agya közben őrült táncot járt, hogy miként adhatná Roan tudtára, hogy féltékeny anélkül hogy használná ezt a szót.
- Örvendek! – Kapott a következő másodpercben egy férfias tenyeret. Bátortalanul fogta meg, de hozzáért és úgy áramlottak agyába az információk hogy egy pillanatra megingott tőle. Ez a férfi nem Roant akarja hanem abból valamit… Victum felkapta tekintetét, és amikor találkozott a két rideg szempárral majdnem elmenekült. Olyan ismerős volt a tekintet, mintha találkozott volna ezzel a személlyel valamikor. Nem tudta hol, és hogy ki ez az ember, de nem hagyott kellemes nyomot a lelkében.
- Ismeritek egymást? –Hallotta Roan hangját, mire félszegen visszarántotta a kezét. Még egy ismeretlen is észrevette volna a hosszú kézfogást, és az alapos méregetést.
- Ő nem hiszem, hogy tudja, hogy ki vagyok, de én pontosan ismerem őt… - Válaszolt csöndesen a férfi. –Tetőtől talpig a teste minden pontját…
Victum megdermedten nézett a férfira. Igen tudta hogy valahonnan ismerik egymást, de fogalma sem volt, hogy merre találkozhattak. Érezte a hátán Roan megrökönyödött tekintetét, aminek hatására megrázta magát. „Nem lehet…”
- Nem hiszem, hogy bármi közünk is lenne egymáshoz…–Nézett rá rosszallóan a fiú, és kitépte magát Roan kezei közül. Nem akart itt maradni, kellemetlenül érezte magát az ismeretlen közelében és nem tudta, hogy miért. Ekkor a férfi megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett.
- Sonsret vagyok… - Suttogta eléggé keményen mire Victumnak felcsillant a szeme. A nyelve hegyén volt a név, de nem tudta kimondani. Ehelyett lesöpörte a férfi karját, és szó nélkül a konyhába ment.
- Vic? –Roan értetlenkedve nézett utána, de a fiú meg sem állt egyenesen bement Livrához.
- Ugye ezt akartad mondani!? –Csapta be az ajtót maga után, majd gondterhelt arccal dőlt annak neki.
- Tehát láttad… És érezted is… - Nézett rá az éppen tévéző Livra. Ártatlanságnak látszott, ahogyan elnyelte törékeny alkatát a fotel még Vic is felderült egy pillanatra. A lány szemei viszont megölték a parányi örömét is, helyette inkább szemrehányást vertek a helyébe.

- Ki ez?
- Nem tudom, de nem szerencsés vele kettesben hagyni Roant… - Jegyezte meg csöndben a lány, miközben halkabbra vette a tévét. Ijedten vette észre hogy Victum könnyezni kezdett. –Nem azért te bolond! Ez a muksó Roan lelkét akarja… Olyan mint te!
- Mi van?! -A fiú elvesztette az egyensúlyát és eldőlt a padlón. Azt hitte hogy annál nem lehet rosszabb minthogy élete szerelme az orra előtt flörtöl egy másik férfival, most pedig rá kellett jönnie hogy tévedett. Ereje viszont nem volt visszamenni, kénytelen volt állni az ellenség jéghideg pillantását. –Honnan tudod mindezt?
- Ugyanazt érzem mint nálad… Csak te papucs vagy ő pedig olyan mint a jég, attól függetlenül hogy kedvesen mosolyog…
- Papucs? Most hízelegni akarsz? –Victum megvakarta a fejét, közben értetlenül nézett Livrára, de azért úgy tett mint akinek minden tiszta.
- Szánalmas… - Csukta be szemét lány, és a tenyere közé zárta a homlokát. –Victum, ezt a férfit is Melinda csinálta… Az már más kérdés hogy nem lett olyan elcsépelt fajankó mint te..
- Ha nem lennél a hasznomra esküszöm most! –Victum felindultan pattant fel, és ökölbe szorította a kezét.
- Micsoda dicséret… A hasznodra vagyok? –Kötekedett vele tovább Livra, közben örömmel lakmározott Victum mérgéből. A fiút pedig egy perc alatt sikerült a plafonra ugrasztania. Figyelte, ahogyan társa lassan odaballag az ablakhoz elhúzza a függönyt, és nekidől a párkánynak. Fájdalmasan sóhajt egyet, majd örök csöndbe burkolózik. Tengerszínű haján aranyos szalagként csúszott végig a hold vastag fénye, majd a szállak végén rakoncátlanul ugrott fel. A lógó pulóver pamutszálain is visszakacagtak a lány felé a csillanások. Mint minden ruhadarab ez is Roané volt, de Victum elkobozta, a férfi pedig örömmel adta, majd pedig viselte Vic illata miatt, és egyik embert sem zavarta, hogy fiú háromszor belefért volna egyes ruhakölteményekbe. Victum elvesztette a vonalat a valódi és a képzelt világ között. El akarta hagyni a félelmeit, és szerelmét is. Üres akart lenni, szenvedni akart az ürességtől, és mégis megkönnyebbülni. Gondolkozva meredt egyre vörösödő tekintetével a holdba, majd lenézett. Házak teteit pillantotta meg ahol árnyékot vertek a cserepeken áthatolni nem tudó sugarak. Mintha érezte volna a hideg szellőt megborzongott, és behunyta a szemét, és Roanra összpontosított.

- Honnan ismered? –Roant kezdte egyre jobban érdekelni a dolog.
- Ez egy hosszú és bonyolult történet… - Tette a derekára a Sonsret a kezét, mint aki megérezte Victum tudatának a jelenlétét. –Nem hiszem hogy megértenéd… De talán Livra igen…
- Mitől másabb Livra mint én?
- Nagyon sok mindenben kedves Roan, nagyon sok mindenben… De most viszont mennem kell… - Nézett körül utoljára. Szemével kereste vetélytársát de nem látta sehol. –Viszlát, és ha addig nem találkoznánk kellemes ünnepeket!- Lépett ki.
- Neked is… - Köszönt el Roan, majd behajtotta az ajtót. Megvárta amíg Sonsret lelépked a lépcsőn és kimegy a szabadba, majd bement Victumhoz. A fiú úgy tűnt állva aludt el, nem ébresztették fel az érzékei, sem a halk lépkedés, amit Roan hallatott míg mögé lopózott. –Vic, elmondanád mi folyik itt? –Egy forró lehelet csapta háton amire úgy pattantak fel a szemei mintha rémálma lett volna. Félénken hátratekintett, de csak egy szigorú szempárt kapott cserébe.
- Én ezt az embert nem ismerem… Semmi közöm hozzá… - Dadogta szégyenlősen. –Nem tudom hogy honnan ismer…
- De nagyon jól ismer… Ugyanolyan titokzatos, mint ti vagytok…
- Miért neki hiszel? Arra nem gondoltál, hogy szerelmes beléd, és azért mondja ezt hogy szétszedjen minket!? Minden oka megvan rá! Helyes vagy, és okos, nem értem miért nem jut eszedbe hogy mást akar… - Tört ki hirtelen a fiú. Hangja zaklatottan kavarodottan hangzott, mint aki nem biztos a dolgában. A szemét sem nyitotta ki, csak erősen összeszorította és hadart. –Ha jól tudom akárhányszor eltűntem mindig visszajöttem…Az isten tudja miért… mert én is szerelmes vagyok beléd…vagy valami ehhez hasonló… És hidd el minden oka megvan rá hogy elválasszon minket… -Vic nem akart leállni, még akkor sem mikor Roan finoman becsukta a száját.
- Tehát féltékeny vagy…? –Kérdezte kurtán a fiút, aki hitetlenkedve nézett rá.
- Miért te szereted őt? – Vetette fel gyorsan a kérdést.
- Már miért szeretném? Ha szeretném akkor… Nem lettem volna veled… Vagy te másképpen gondolod?
- Az már nem számít, hogy én mit gondolok… - Fordult meg Vic. –Nagyon más lettél… - Livrára nézett. Nem, nem mondhatja ezt a lány előtt, mert Livra biztosan ezzel cukkolná. Már hallotta a fejében a rivalló mondatokat, hogy nem is tud igazán érezni, mert nem biztos az érzelmeiben. Főleg akkor nem mikor ilyen kellemes közös pillanatokat tudhat maga után Roannal… -Kimennél? –Tekintett volna Livrára, de a lánynak már hűlt helye volt.

- Mit akarsz mondani? –Nézett rá Roan. –Olyan fura vagy mióta visszajöttél… Tegnap édes voltál, egészen ma délutánig… Mióta visszajöttünk olyan vagy akárcsak egy jégcsap…
- Mert Livra… Szóval… - Kezdett el dadogni Victum. –Én nem szerethetlek… - Ölelte át Roant, mire a férfi értetlen arccal viszonozta a kedves gesztust.
- Miért nem szerethetsz? Mert férfi vagyok? –Simította hátra Victum hajszálait. A kék haj bársonyosan kötözte be ujjait, felidézve benne az emlékeket. –Válaszolj Vic…
Victumnak bele tellett néhány perc mire összeszedte magát, de ahányszor elszánta magát a válaszra egy hang sem jött ki kiszáradt ajkai közül.
- Nekem is beszélnem kell veled… -Kezdte el a férfi, és elengedte őt. –Ülj le az ágyra légy szíves… - Utasította Vicet, aki lelombozott tekintettel követte a parancsot. Roan is leült vele szembe, törökülésbe, aggodalmas szerető tekintetét a fiúra emelte és belekezdett.