Lélekgyüjtő

1930. Budapest. Árpád-híd.
Ott találkoztam először a lélekgyűjtővel. Ma már tudom azon az estén a Sátán járt köztünk. Bár én sohasem hittem efféle históriákban, hogy az ördög fog várni a pokol kapujában, és hogy tüzes vassal fogja kínozni a lelkemet addig, amíg hamu nem válik belőlem.
Most már azt is tudom akkori hitetlenségem hazugság volt.
A pokol igenis létezik valahol és minden bűnös, vétkes ember ott fog örök kárhozatra ítéltetni.
De valahogy ugyanúgy vagyok a Mennyországgal is.
Biztos vagyok benne, hogy Szent Péter rendíthetetlen türelemséggel várja az újabb és újabb lelkeket a Mennyország rózsaszín világába.
Vénségemre már illúziókkal ringatom magam álomba.
Tudom nincs messze tőlem a vég; elképzelem hát halálom után, vajon hova kerülök.
Bár biztos vagyok benne, hogy a pokolra fogok jutni, és szívemet szénné égetik az ördögfiókák égő vasvillájukkal a saját tűzkatlanukba.

De azt hiszem épp eleget vezekeltem ahhoz, hogy az Úr meggondolja magát és megengedje nekem hogy beléphessek az ő csodálatos világába.
De gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, hisz én úgy se érdemlem meg ezt a nagy kegyet. Mély barázdákkal teli arcom recéssé válik, mint késnek a nyele.
Kis idő múltán felülemelkedek búskomorságomon, arcom kisimul, és ismét optimista kezdek lenni. De ez is csak egy kis rövid ideig tart. Eszembe jut a pattogó tűz hátborzongató hangja és érzem, hogy égetnek... égetik ráncos testemet az ördögök.
Egy pillanatra kiesik kezemből a tollam, majd elmosolyodok öregkori butaságmon. Rengeteget gondolkozom halálomon miképp lesz fájdalomteli vagy kíméletes. Néha rendkívül örömmel tölt el a tudat hogy hamarosan elhagyhatom ezt a földet ahol életem csupán hánykolódás, de olykor-olykor elszomorodom mert tisztában vagyok vele hogy ez a hatalmas univerzum mely magába szorítja ezt a bolygót ahol mi emberek olyanok vagyunk akár a nyüzsgő hangyaboly.

Aprók és zajosak. Nap mint nap csak a gyűlölködés és a mérhetetlen pusztítás jellemez minket embereket.
Mi akik gyarló módon azt képzeljük mindent tudunk kiderül ez butaság.
Csak Isten láthatja azt amit mi nem.De korántsem hiszem azt hogy Istent nagyon érdekelné a mi sorsunk.
Kíméletlenül elragadja az embereket-fiatalokat, időseket egyaránt.
Nőket, férfiakat-nemtől, kortól függetlenül.
Apró, porszemnek tűnő lényekkel minek törődjön. Biztos vagyok benne, hogy most engem is figyel árgus szemekkel odafent. Mint mindenki mást ezen a földkerekségen. És aztán elgondolja magában milyen naivak és tudatlanok ezek az emberek, ha azt hiszik, mindent tudnak, pedig ez téves, semmit sem tudnak.
És ebben igazat is adok az Úrnak. Az emberek önzőek-köztük jómagam is-és fennhéjázó mosollyal mindenkit el akarnak taposni. Ilyenkor Isten azt mondja ebből elég.
Az ember meghal, és amikor a kapuhoz ér kérdőn néz, hogy nem ért semmit, Isten lelegyinti mert őt ez nem érdekli.
Bár szerintem a halál ennél jobban bonyolultabb holmi kérdezésekből, de engem ez már nem érdekel.

Amikor majd meghalok - nem talán jóval később, de majd mindenki megfogja tudni, milyen egy szánalmas egy ember voltam. Gyáva és hazug, aki minden teketóriázás nélkül átadta lelkét az ördögnek.