Látomások egy lelkivilágból

Hálóba csavart zsákmány remegő teste várja a halált jelentő, megváltó pókharapást. Méreg vájja útját a zsigerekben, megbénítva testet és elmét, míg a tudat összeszorult ökölként ütlegeli az elfehéredett bőrt, kékre és zöldre varázsolva azt. A mágia eluralkodik az érzések felett, mintha benyugtatózva várnám a műtétet, s újra ébredvén a gyógyulás útjára léphetnék.
Nem vagyok beteg! Nem vagyok elrontva, ne akarjon engem senki megjavítani! Elébe megyek annak, hogy valaki hozzámérjen, miközben az ápoló kéz, mely álmosító áldást olvasott rám, visszahúzza ujjait, s a pókháló szabadon elenged. De a méreg még hat.

Szabad járásom van a világban, a kábaság torz, hullámos üvegablakán csak pislog rám mindenki. Tekintetük aggodalommal és kíváncsisággal teli, hogy vajh mi eshetett meg velem, hogy ilyen szarul nézek ki. Ők nem látják, nem tudják mit álltam ki a hálóban lógva, szánalmasan kiszolgáltatva, pedig a fehér ragacs maradványai még most is borítják a testem, foltokba rendeződve. Láttam a fényt a sötétségen túl, és a megálmodott elmúlás alagútjának egyenese mögül nyolc csillogó, vágyakozó pont szegeződött rám. Éhesen. Kiragadott a látszat színes, dimenziókkal teli megértéséből, tudatlanságomat egy másik megvilágításba helyezte. Káosz uralkodik a gondolataim felett, és én csodálom azt véletlenszerű összefüggései miatt, mert olyan nyitott könyvnek érzem magam, amelyet én olvasok. El tudom olvasni a múltam, mert előrelátóan leírtam. Némán megadtam az engedélyt, hogy bonyolultabb és összetettebb legyek, miközben értékeket az egyszerűségben látok.

Meg kellene várnom, míg a méreg elenged, a félelem felenged és nem fogja tovább a kezem és nem vezet tévútra vágtató érzelmek hátán lovagolva. A lovaim neve Harag, Ármány és Fogoly és egy fekete kocsi elé vannak fogva, amiben én ülök egyedül, magányosan, a préri közepén egy szakadékra várva, amelybe belezuhanhatnék végre, de ez a három kanca intelligens és nem visznek a várt tévútra. Bár tudom, hogy a halált megvető zuhanást túlélném bárhonnan, mert az elmémet emésztő háló elkapna, de legalább nem irányít senki vakon. Bátran felkapaszkodhatok bárhová, hogy lekukkantsak a mélysötét űrbe, amit magam mögött hagytam. Saját kis semmivel telt homályomba.

Az én semmim! Az én kóválygó füstjeleim, amelyekkel árulkodón meg akartam mutatni magam, hogy ne kelljen kimozdulnom biztonságos rejtekemből. A kósza foszlányok észrevétlenül bejárták a levegőt körülöttem, felettem, végigszántották a kék egeket és értelmetlenül megérkeztek az üregembe. Illatokkal és bűzzel keveredő, gyilkos gázt alkotnak most, melynek szaga pont olyan, mint a pók mérgének íze, s a börtönből nincs kijárás, mert nem rácsok zárják el az utat, hanem labirintus.

Milyen könnyű volt még mikor az egyenes út végén láttam a kijáratot!
De nem lehetek esendő! Állítólag a magam ura lennék, vagy mi... de nem egy könnyűléptű senki. Ha az kell, én bemegyek az útvesztőbe, hagyatkozva a megérzéseimre és nem panaszkodom, mert az én választásom volt ez az ösvény. Az én lelkem tükröződik a vízen, az én hangom visszhangzik az egész erdőben és a halál betonfalán túlról is az én szavaim terjednek remegő, halk, érthetetlen motyogással.
De messze van még az a fal!

Úgy szeretnék útra kelni és megkeresni azt az elágazást, amelyiknél a tábla jól érthetően közli, hogy merre helyes továbbmenni és miért. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis hinnem kellene a lehetetlenben, ha ezen még sokat akarnék gondolkozni.
De nem akarok, semmit! Csak hátradőlni nemtörődömségemben, élvezni az idő telését és nem aggódni semmiért. Nem akarom, hogy olyan dolgok történjenek, amelyek miatt aggódni kell, mert az bonyolult, meg akkor nem tudom megállni azt sem, hogy törődjek vele. Mert igazából nem vagyok nemtörődöm, csak nem vagyok mindenható sem, hogy csettintéssel hozzam helyre bárki lelki megnyugvást biztosító telke körül a kerítést.

Nekem igazi kastélyom van, magas toronnyal, várfallal körülvéve és vannak sárkányaim is. Meg vannak olyan sárkányok, akiknek papírfal az én védelmem, szabadon garázdálkodhatnak, míg én sajátjaimmal egy barlangba menekülve várom, hogy elmenjenek. Pedig gyönyörű szép szárnyas jószágok ezek és mind nőstény, nekem meg csak ilyen ocsmány, gyenge dögeim vannak, még szárnyuk sincs. Minek is nekik? Földhözragadtak és erőtlenek mind, mint a giliszták, vakond módjára túrják a földet, ahol az én megkeseredett üregemet keresik. De az én üregem már elveszett, senki sem tudja hol van, még én sem.
Nem is keresem. Volt egy múltam, de elég nekem az én könyvem, hogy olvassak róla. Elég nekem ebből az egészből!