Látogatások

A nagy égbolt csupa feketeség. Ezt a végtelen sötétséget itt-ott hunyorgó csillagok szakítják meg. Az ég felhős, csupán néhány fénylő pont dereng. Néha a Hold ezüst tányérja néhány percre áttöri a felhőréteget. Ez a hatalmas égi boltozat csupán kicsiny rálátás a nagyravágyó emberiségnek az univerzum rejtelmeire.

Lent szabályos rendben neon narancssárga füzérek hálózzák be a sötét terepet. Gyorsan mozgó fénypontok száguldanak ide-oda. Éjjel van a városban. Hűvös, fényekkel átszőtt, álmatlan éj. Már egyszer esett az eső, így minden nedves és csúszós. Az emberek hajlékaikba húzódva várják az új nap reggelét. Nincs is más az utcán csak hajléktalanok, néhány céltalanul bolyongó lélek. Mégis hamarosan lépések hangja zavarja fel az utca mozdulatlanságát. Az alak fel-feltűnik a lámpaoszlopok fényében. Biztos léptekkel rója a sötét sikátorokat és a kivilágított fő utcát. Az éjjeli vándor vékony, harmincas éveiben járó férfi. Arányos, nemes vonások figyelhetők meg arcán. Kutatva jár. Benéz a zegzugokba, és bátran hozzámegy a földön heverő emberi roncsokhoz. A félálomban nyöszörgő szerencsétleneket ekkor megérinti, végigsimítja kezét a sajgó tagjaikon, és mire újra feláll a szenvedések, elmúlnak. Az utcán lődörgőknek csupán elég egyszer szólnia, s ők egy rejtélyes parancstól hajtva békült lélekkel mennek haza.

A távolból egy másik figura figyeli a vándort. Gúnyosan és növekvő gyűlölettel szemléli. Ábrázatán semmi különlegesség nincs. Teljesen sötét ruházatával egyik árnyból a másikba olvadva lopakodik mindinkább közelebb. Oldalán vastag lánc lóbálódzik. Hamarosan már egymás mellett haladnak. A vándor kelletlenül, de mégis megtűri maga mellett. Nagyon régóta ismerősök, tekintetük akár a másik tükörképe is lehetne. Hatalmas erő sugárzik mindkettejük szeméből, mely az esendő halandót hozzájuk rántja, és már nem is engedi el többé. Ilyenkor a megigézett ember elveket, életformát vesz magára, az egyén új lelki tartalmakkal bővül és követője lesz a szent eszmének. Az már nézőpont kérdése, hogy két személy közül melyikük nyújt jó, illetve rossz téziseket. Az emberek egyébként mindig is a saját maguk által elfogadott hitet tartják jónak és igaznak.

Mindketten kitárt karokkal várják a tömegeket. Egyikük égi boldogságot, a másik földi jólétet kínál. Az adományokat azonban nem adják ingyen: a lelkünket kérik cserébe. A sokat szenvedő sokaság elámul e kegy láttán, és talán egész életében sem tud dönteni arról, hogy melyiküket kövesse igazán, szívvel-lélekkel.
Útközben a feketeruhás útitársa elé kerül, szinte mutatja az utat. Települések, utak száguldanak el mellettük, míg egy kicsi falu határában megállnak. Ezen a helyen már csak a Hold nyújt némi világosságot. A feketeruhás a határban omladozó templomromhoz vezeti a vándort, majd kényelmesen elnyújtózva helyet foglal a régi kőoltáron. Szemeit ráveti a másikra. Vádlón, bírálva méregeti. A vándor arcát forrón süti ez a tekintet.

- Amint láthatod, ez a hiábavalóság remek példája. Nincs többé istenháza, ahol a pap hirdetné az isteni Igét.
- Tudtommal sosem kértem az embereket, hogy emeljenek épületeket a dicsőségemre, másfelől a tanítások meghallgatásához csupán hívő közösségre van szükség, nem égbetörő tornyokra -
Az oltáron trónolót egy percre sem zavarják ezek a szavak, ugyanúgy folytatja vádaskodását, mint sok-sok évvel annakelőtte.
- Nem gondolod, hogy becsaptad az emberiséget?... Csendesen eljössz közéjük, rejtőzködsz, és nem feded fel magad előttük. Nem ezt ígérted.
- Úgy beszélsz a próféciáról, mint egy forgatókönyvről, egyébként sem gondolom, hogy te ennyire hinnél ebben és várnád az én igazi visszatérésemet.
- Azt hiszed, van értelme a cselekedeteidnek? Minden felépülésre kétannyi csapás jut. Miért nem emeled fel inkább egyenként a kedveltjeidet?
- A világot egyszer már megváltották…
- Titkon, mégis meglátogatod az elesetteket és a gyámolító szerepében tetszelegsz!
- Mert szeretem őket! Mindegyiküket… A tömérdek szenvedés, amit mind Neked köszönhetnek hozzám száll, így nem bírom a fájdalmaikban sírva könyörgőket magukra hagyni.
- Nem mindenkit mentesz meg! Sokan hiába hívnak, hagyod őket elpusztulni.
- Az élet, mely hosszúra vagy rövidre lett kimérve, ráadásul tobzódott a nyomorúságokban eltörpül amellett, ha az ártatlan lelkek az örök életet nyerik el viszonzásul.
- Ma már az emberek nem halni, hanem élni akarnak. Én megtanítom őket, hogyan lehetnek hatalmasak és mindenhatók.
- A Te tudásod háborúkat és mészárlást szül…
- A Te eszméid sem mentik meg a halandókat önmaguktól. Nem hisznek benned feltétlenül vagy megtagadnak.
- Ha ez igaz is, a reményük megmarad. Azt nem lehet kiölni belőlük. Könnyen meglehet, elfelejtik a nevemet, szavaimat, de még akkor is reménykedni fognak a jóban és én segíteni foguk rajtuk.

A feketeruhás most hallgat. Kedvetlenül néz szét, megelégelte már az érvek és ellenérvek egymásra hajigálását, aztán hirtelen feláll a kőoltáron, lenézően pillant a vándorra és átmenet nélkül az arcába nevet, miközben lánca hangosan csörög.
- Mindannyian hozzám fordulnak, amikor igazán boldogok akarnak lenni, végül úgyis mind az én rabszolgám lesz! Hahaha…
A vándor nem figyel a sakál vihogására. Elfordítja fejét, tekintete elmereng a távolba, ahol gabonatáblákat ringat csendesen a hűvös szellő. Hajnalodik, a harmat rátelepszik a környékre. Lehunyja szemét s mélyet szív a levegőből. Orrában érzi a zsenge növény édesen friss illatát. Képzeletében a nemrég sült, aranybarna kenyér tűnik fel, melyet megannyi asztalnál osztanak szét és néhol hálát is adnak a mindennapi betevőért. Lassan, határozott hangon szólal meg újra:
- A búza már érik és magja is van…

Még egyszer végignéz a tájon, később gondolkodás nélkül elindul. A feketeruhás nem követi többé, ha elunja magát, majd megint felkeresi a vándort.
Az égen új, csodás színek váltják egymást. Mind világosabb lesz, a feketeruhás visszahúzódik az árnyékok birodalmába, a vándor pedig folytatja útját a fény felé…