Lángoló selyem

Álmosan pislogtam a betűző reggeli napfényben. Éreztem valami kínzó hiányt, mintha elvesztettem volna valamit. A csörgés megismétlődött, ezúttal hangosabban. Hunyorogva tapogatóztam a szekrény felé, aminek nyitott részén a könyvek előtt a mobilom járta ébresztő táncát.
- Ki a fene lehet hajnali fél tízkor? - pillantottam a kijelzőre, majd vegyes érzelmekkel tudatosult bennem: a kedvesem hív. Hmm. Mostanában elég sok bajunk volt. A család mindkettőnk részéről igyekezett megőrizni minket gyerek voltunkban, mi pedig - örök lázadó ifjúság - igyekeztünk kitörni a körből. Sajnos, az utóbbi időben egymáson keresztül.
- Szia! - köszöntem röviden.
- Szia, felébredtél? - *biip..biip..biip*... letette.

Az egyik népszerű (?) telefontársaság átka. A telefon újra csöngeni-berregni kezdett.
- Mikor érkezel? - kérdeztem érdeklődve.
- Már itt vagyok - válaszolta, mire megindult bennem a véráram, agyam kezdte felfogni, hogy vége a szunyának, ideje lenne intenzíven használni az idegpályákat. A születésnapom volt, és a drága, némi vita után pár napja beleegyezett, hogy meglátogat a családi (vipera) fészekben. Nem állt túl jó helyzetben, voltak, akik szerették volna távol tudni tőlem. Esélyük sem volt... Sietve megráncigáltam néhányszor a takarómat, hátha rájön, hogy én most voltaképp megigazítom őt. Nem értette. Szétnéztem a lakosztályomban - ami egy gyéren bebútorozott padlásszoba és egy barlang törvénytelen utódára hasonlított - majd beletörődően elindultam lefelé a diófa lépcsőn, vigyázva, nehogy kettőnél több fokot érintsek. Dübb. Még jó, hogy nem lépett be senki az ajtón, szépen leült volna egy sarokba csendben fibrillálgatni.

A kapu előtt várt rám, addigra nagyanyó már elkezdte puhítani.
- Há, már itt vaaan! - vigyorgott sokat sejtve és keveset tudva őszülő ősszülőm. Rövid puszi-csók és szóváltás után a házba menekültünk, fel pazar hálószobámba, lepakolandó a kedves motyóit. A délelőtt, mint egy kehes vetítő, pergette a képeket, mígnem a Nap elvesztette - ismét - a Holddal vívott csatát. Az ezüst korong szabályos kör alakja ismét eszembe juttatta egy rég hallott megjegyzését valami múltba vesző ismerősömnek:
- Párzási időszak.
- Hülye! - dorgált meg színlelt prűdséggel barátosném, aki immár másfél éve, hogy tönkretette jól működő búskomor életem. Mellette nem volt időm magányomban önsajnálatba ringatni magam. A puszta tény, hogy szeret és velem van, bebizonyította: az IRC-en is lehet barátnőt találni. A főiskola első félévében még erősen élt bennem a középiskolás informatikaóra chat függősége, egyszer bele is botlottam ebbe a tüneménybe. Néhány alkalom után jöttek a telefonálgatások, szüleim nagy bosszúságára, majd az első randi, amit számolatlan követtek a hétvégi hazajövök, lepakolok, sziasztok mentem látogatások. Kezdtem megszokni.

A városba tartottunk, megígértem neki, hogy elviszem a kedvenc pizzériámba. Mire a séta végéhez közeledett, kezdtem faggatni, hogy tulajdonképpen mit szeretne jobban? Egyre azt hajtogatta, hogy az én szülinapom van, én döntsek. Eszem ágában sem volt feleslegesen terhelni agyamat ilyen embert próbáló feladattal. Addig fajult a dolog, hogy - sokadszor - összevitáztunk, elindult egyedül sétálni. Színlelt és meglehetősen nehezen tűrt nyugalommal megálltam egy közeli utca sarkán - hátha nem néznek esti műszakosnak fiú létemre - és úgy döntöttem, bevárom a kóborló macskát. Megcsörgette a telefonom. Letettem. Egy idő múlva visszajött és bevallotta, hogy felrúgtam a terveit, kiöntött belőle a rég gyűjtögetett stressz.

Szó szót követett, végül eljutottunk a pizzériába is, bár a dolog nem úgy zajlott, ahogy szerettem volna. Nem kért semmit.
- Lesz egy fagyi- és egy gyümölcskehely - mondtam a pincérnek, mire barátnőm rögtön kontrázott:
- Nem, nem kell.
- Hozd csak ki, biccentettem a megszeppent pincérnek, mire az elértette a célzást és odébb állt.
- Nem kell fagyi. - csak úgy csöpögött a dactól.
- Akkor megeszem én. – halál komolyan tudtam, hogy enni fog, imádja a fagyit. - Hát, még jó, hogy nem szoktam fogadásokat kötni. Hazafelé azt hallgatta bűnbánóan, hogy fáj a gyomrom. Azért nem gondoltam, hogy bele sem kóstol. Mire beléptünk szobámba, már megjámborodott, sőt, mintha mást is láttam volna rajta. Persze nem a ruháját, amit már jó ideje lefejtettem róla szememmel.
- Van egy meglepetésem. Szeretném, ha emlékezetes lenne ez az estéd. - Gondoltam, hogy az lesz, de azt nem, hogy a folytatás miatt.

Míg én kiszuperáltam az ülőgarnitúrából az ágybetétet, ő a szomszéd szobában öltözött. Megágyaztam, mint a filmekben, majd elterültem leendő fekhelyünkön. Ami ez után következett, azt nem lehet leírni, saját szemmel kell látni. Halkan nyílt az ajtó, és lassan, akár egy mézből formált Vénusz, hozzá simult az ajtókerethez. Az a néhány gyertya, amit erre az estére válogattam, megszeppenten pislákolva olvadozott a tünemény láttán. A fény, mint a figyelmes szerető keze kúszott felfelé mezítelen, tökéletes lábain, kecses vádliját, formás, hosszú combjait simogatva.

A fekete selyem hálóing, ami még egy sánta szúnyog kipányvázására sem elegendő szövettel bírt, úgy ölelte körbe testét, hogy azt hittem, féltékeny leszek.
- Hogy tetszik? - kérdezte negédes mosollyal szája sarkában.
- Ö.. á.. hú... - se kép, se hang.
- Látom nagyon. - szeme csillogása elárulta, nem ez volt az utolsó hökkenés ma. Lassan hozzám lépdelt, már azt hittem mellém telepszik, de a táskája felé vette az irányt. Most mit akarhat? "Egymillió okból kifolyólag" már a szekrényen várta a reklám igazolását. Egy flakont vett elő, nem kellett hozzá két foton, hogy megállapítsam: tejszínhab. Már akartunk venni, de valahogy sosem jutottunk el a kivitelezésig.
- Hmm... csak nem éhes vagy? - folytattam magamban mosolyogva.
- De, nagyon... - alig észrevehetően megnyalta ajkait. A kis hamis.
- Van egy kendőd, vagy hasonló? - jesszusom, mit akar egy kendővel? - Agyam rémülten kutatott megoldás után, miközben a nyelvem önállósította magát:
- Persze, itt a szekrényben. Ez jó lesz? - vettem elő egy széles vászon övet, ami jó pár éve nem látta az edzőtermet.
- Tökéletes - ugyanaz a mosoly.

Előhalászott még két fűzőszerű valamit, majd mellém térdelt.
- Csukd be a szemed. Így, feküdj le. - Akkurátusan elvette szemem világát, majd a mellettünk lévő oszlopokhoz kötözött a csuklómnál fogva. Akkorát ugrott a gyomrom, hogy attól féltem, menten könnyebb leszek. Lassan lefejtette rólam bokszeralsómat, miközben csitítgatott, hogy maradjak nyugton és ne féljek. Apró kattanás. Testem megrándult a kellemesen hűvös tejszínhab érintésétől. Kidíszített, mint egy tortát. Mellbimbóim ágaskodva próbálták lerázni remegésükkel a csöppnyi habot, és éreztem, hogy ágyékom táján nem spórol ennyire.
- Hé, mi lesz ezzel a sok habbal? - Válaszolt, bár nem egészen úgy, ahogy vártam. Kezei a leglágyabb selyem érintését megszégyenítve rajzolgattak kaotikus formákat testemre, a mellkasomtól a térdemig, s közben apró csókokkal borította keze nyomát. Vörös vágyak perzselték végig ereim, vakon, megkötözve, csak képzeletem rajzolta elém a látványt.

Forró lehelete borzolta idegszálaim, elárulta mire készül. Gerincemben őrült sebességgel száguldoztak az információk, a forró ajkak érintése, a puha nyelv lassú simogatása a zsibbasztó tudattal. Elkezdte eltüntetni a habot. Nyelve lassan siklott felfelé férfiasságomon, kitapogatva minden apró akadályt. Mint a hullámvasút éreztem, ahogy eltünteti szájában gyönyöre forrását, ajkai gyűrűje fojtogató, édes sanyargatásba kezdett. Lassan szopogatta robbanásig feszült rudamat, érezve, mikor milyen ütemet kíván testem. Hosszan is odaadóan kényeztetett, egészen az őrjítő magasságokig emelve kéjemet, majd érezve, hogy még korai a dolog, óvatosan abbahagyta az izgatást. Fél percig csak sóhajtozni tudtam, próbáltam uralkodni testemen.
- Oldozz el, kérlek. Szeretném viszonozni valahogy. - Készségesen eloldott, miután látásom visszatért, csak akkor vettem észre, milyen boldog mosoly ül arcán.

Lefektettem, pont úgy, mint ő engem, lassan lecirógatva róla hálóingét, majd rövid tétovázás után a fehérneműit is. Kár lett volna összehabozni.

folyt. köv.