Kürtöskalács

Anna fürkészve bámulta a Szent István napjára összegyűlt tömeget. Bálintot kereste tekintetével, miközben fél szemmel a nem messze botorkáló kisfiút figyelte. Három éves volt, az övék. Ahogy a történet is, ami siker, mert annyi minden hihetetlen akadályon és képtelenségen keresztül itt vannak és így. Fél évtizede már.
A nő tovább várta a férfit, aki csak kürtöskalácsért szaladt el - a gyereknek – de már vissza kellett volna érnie. Elmosolyodott az érzésen. Hogy mennyire hiányzik már most. S hogy ez a érzés mindig felbukkan, amikor csak különválnak egy pillanatra.
Szokatlanul hatalmasat dobbant a szive, még mielőtt meglátta volna...s majdnem ki is ugrott aztán, mert nem Bálint jött még. Valaki egészen más. A valakit épp a polgármester cincálta a tömeg vége felé. A nő lefagyott. Nem tudott köszönni, nem tudott mosolyogni, semmit...a másik végigmérte, tekintete a gyerekre tévedt, majd újra a haragos- zöld szemekbe. Látom, megvagy, jól vagy, boldog vagy, ahogy akartam- mondta a szeme, és már el is tűnt.
- Mi történt? - ölelte át hirtelen Bálint – Mintha kísértetet láttál volna!
– Áh, csak elkalandoztam. Észre se vettem, hogy ideértél. Mehetünk? - kapcsolt Anna, de érezte, hogy remeg a hangja.
– Persze. - hangzott a válasz, mialatt Bálint egy méretes darab kalácsot adott a körülöttük sündörgő dednek.

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni.
Értetlenül állt a tény előtt, ugyanaz az érzés járta át az imént, ami már vagy egy évtizede nem. Amikor is bolondos, csitri fejjel, utoljára látta az imént elsuhant fekete szemeket.
Akkor régen sehogy se fért a fejébe, miért dobja el a férfi. Olyan messzire, amennyire csak lehet, miért üti, vágja, ahol éri a szavaival, hiszen a szemében jól látszott: szereti. Aztán nagy nehezen elfogadta, hogy ennyi volt, s lassan leépült az egész kapcsolat, nulla alá, s tán még mélyebbre, s bár egy városban laktak, évekig nem is látták egymást...

Utólag értette csak meg nagyon lassan, hogy a fekete szemek tulajdonosa csak védeni akarta, csak nem merte rátenni a terhet, ami ő maga volt akkor, s talán azóta is. Hiába sugározta a nő minden porcikája, hogy a szeretet erősebb mindennél, hogy működne, hogy bármire képes....
Végtelenül megrémült az erőtől, ami eltöltötte, holott csak gondolt a férfira, s újra látta maga előtt az iménti tekintetet – saját érzései tükröződtek belőle.
Szerette Bálintot. Végtelenül, rajongásig, csillapíthatatlan lángal. De ez valahogy más volt. S már tudta akkoris, amikor találkoztak. Nem bánta. Sosem akart senki iránt olyat érezni, amit a feketeszemű férfi felé érzett. Hisz az már akkoris majdnem megölte, amikor még szó sem volt visszautasításról...
A dudálás, a rántás, az, hogy valaki megszorítja a karját riasztotta fel a gondolatok közül. Bálint épp az utolsó pillanatban rántotta vissza az úttesten közlekedő autó elől. A sofőr türelmesen várt, amíg átértek. Napszemüvege, összeszorított szája mögött méretes vihar dühöngött, de nem tett semmit. Elengedte ezt a nőt, már nagyon régen. Ennek így kellett lennie.

Otthon, Anna ágybaparancsolta kisfiát, s mikor Bálinthoz bújt, a hálószobában, a férfi meglepetten jegyezte meg:
- Milyen furcsán ízzik a szemed. Nem fáj? Vagy csöpögtettél bele valamit? Esetleg valami gyógyszer?
- Biztos csak a fáradtságtól – nyugtatta meg párját a nő, de mikor mindenki elaludt, kilopózott a fürdőbe, hogy megnézze, mit furcsált a férje a tekintetében. S maga is visszahőkölt a zöld szemekben bújkáló mélyfekete villanásokon.
Más nap, mikor ebédfőzés előtt kezetmosott, látta, még midnig vele vannak a kis fekete csóvák... és fogalma sem volt, eltűnnek-e valaha...