Különleges szerenád

                                      KÜLÖNLEGES SZERENÁD
                                (Egy elképzelt randevú története)
 
 
A hallgató valamivel már éjfél után inkognitóban próbálta saját magát becsempészni a Dózsa György úti Kollégium épületegyüttesének valamelyikébe, hogy elképzelt ,,álmai hölgyének” mint egy nagyon is balszerencsével, és túlzottan megáldott udvariassággal is megáldott pufók Sancho Panza szerenádot adjon, ha nem is a legmegfelelőbbet: saját versét adta volna elő, egy kisebbfajta zenei kíséret aláfestésével, ami több mint valószínű, hogy nemcsak az ott élő lakóknál verte volna ki az a bizonyos biztosítékot, hanem ráadásul a kollégiumi szobatársaknál is lényeges felháborodásoknak, kisebb szitkozódásoknak adott okot – elvégre az embernek már éjfél után tanácsosabb inkább aludnia, semmint bulizásban dorbézolnia, tivornyáznia, mert nagy a valószínűsége, hogy a holnapi Zh-dolgozatokon (amit csak azért neveznek így, mert zárt helyen történik a kivitelezésük) megbuknak, és begyűjthetik azokat a kellemetlen jegyeket, amik sokkal inkább egy kellemetlen félreértés emlékei rovására irthatnak, semmint valódi, megtörtént baklövéseikre.
A pufók, és kellemes mackós termetű fiatalembert Prog Gábornak hívták – de mivel mindenki csak a becenevén emlegette -, így lett ő a közkedvelt Moncsicsi! – Több mint valószínű, hogy éppen azért, mert szinte egész testét dús, szinte áthatolhatatlan, és édeni szőrcsomó borította, és ha valakinek ez sem lett volna elég, akkor ott volt még az a megfellebbezhetetlen tény, hogy két vaskos, tölgyfakezének tetején is fekete szőrcsomók tivornyáztak! 
Most jött rá, hogy talán ez életének utolsó, és talán egyetlen lehetősége, ha ezt is elpuskázza, - meglehet, hogy öngyilkossági kísérletre fogja magát elszánni, mert olyannyira szerette volna, ha ez a kapcsolat sikeredhet, és összejön. Sokszor hallotta már azt a bölcs mondást, vagy talán inkább bölcs mesét, hogy a sündisznó, és a sirály meglehet, hogy nagyon jó barátok lesznek, de sohasem lehetnek teljesen egymáséi; hiszen a sirálynak ott van a tágas lég, míg a sündisznó általában a földön tartózkodik, és nem így megy máshova, ha legalább is helyváltoztatási képességei meglehetősen szűkösek! 
De Moncsicsit nem lehetett lekenyerezni, most határtalan büszkeség, és mély ösztönszerű elszántság fűtötte! 
,,Most vagy soha! Majd Ő megmutatja, egyes egyedül fogja megkérni a világ legcsodásabb hölgyének a kezét, hogy legyen az élettársa, mert szüksége lenne rá!” – ilyen gondolatok motoszkáltak a fejében. Arra most kimondottan ügyelt, hogy a lehető legkifogástalanabbul legyen felöltözve; öltöny, hófehér ing, és hozzávaló lakkcipő – ami új lévén már bizony jócskán, és meglehetősen kellemetlenül kezdte véresre feltörni a jobb sarkát, mert egyik lába mindig rövidebbre sikeredett, mint a másik. De számára szinte már ez sem okozott – kivételesen az égető, és valóban kellemetlen fájdalmon kívül egyéb gondot -, mert azt szerette volna, ha emberi, elveszett szívük, most szomjazva egymásba kulcsolódik, mint valami kibogozhatatlan, megszentelt kötelék, vagy lakat! 
 
,,Itt állok előtted áldott kedvesem, kedvesem! Mindennél jobban vágyom rád érzem ezt, szerelmesen, szerelmesen! Ha adhatnál nekem egy esélyt, csak egyet, csak egyet, milliószor suttognám holdvilágos estén a te megszentelt neved!”
 
- Eddig jutott aprócska, ám annál szellemesebb, kis dalával, és mondanunk sem illik, hogy nemsokára már a Kollégium teljes apraja-nagyja ott lézengett, és minden áron kíváncsiskodott, hogy vajon ki lehet ez az ismeretlen, nagyon szépen éneklő lelkes, amatőr trubadúr, akit annyira megbabonázott az adott hölgy halhatatlan, és bizonyára egzotikus szépsége, hogy minden bizonnyal, ha módjában állna még a csillagokat is lehúzná neki, egy fűzfa kosárban, és lábai elé helyezné.
Az őzikeszemű hölgy – akihez tudvalevőleg -, a lelkes, amatőr sorokat énekelte hirtelen kinézett a Kollégium ablakán, amihez egy hangulatos, ruhaszárító kötelek pókhálószerkezete is tartozott; több mint valószínű, hogy azért, hogy az adott ideiglenes lakók is tisztességesen kimoshassák gönceiket, és ruhadarabjaikat! 
A hölgyet Áginak hívták, és ha láttak nála egzotikusabbat, nála gyönyörűségesebbet, akiért valósággal kirobbantották volna a második Trójai háborút is, akár, ha a forró hőmérsékletű ifjak egyáltalán abban a korban lettek volna, akkor ez tökéletesen nyilvánvaló!
- Hát ez valóban meglepetés, kedves Ákos! – köszöntötte kedves lovagját. – Nagyon aranyos vagy! Csak… tudod… - az utolsó mondatot, önkéntelen is elharapta. 
- Kedves, és tisztelt Ágim! megtisztelnél azzal, ha élettársam lennél, és együtt próbálnák meg felépíteni egy közös életet? – kérdezte a tőle telhető félszegséggel, és sutasággal. 
- Figyelj csak Ákoska kedves! Nagyon aranyos, és mindig kedves fiúcska voltál, de nem szeretnék neked fájdalmat okozni azzal, hogyha azt mondom, ebből – ne is haragudj -, de nem lehet semmi! 
Ezzel, mintha élettanilag is a másik félben megszakadt volna valaki, és be is telt volna a csordultig kitöltött pohár; valami olyan bizalmas, különös, és mégis meghitt lelki folyamat szakadhatott meg a fiatalemberben, amit talán az öngyilkosok példájával lehetne a legmegdöbbentően illusztrálni. Hirtelen eget zengető, keserű, és szomorú harag férkőzött a józan gondolkodás helyébe, ami a féltékenységnél, vagy az irigységnél is veszélyesebb lehet, mert számára már csöppet sem számíthat az emberi élet védelme…
Még a finom, enyhe, balzsamos májusi éjszaka is komor hangulatokkal telítődött…
- Kérlek Ágikám! Ne csináld ezt… - önmaga is alig vette észre harapófogóval kikényszerített szavait, amikkel jóformán szinte már a levegőben is vagdalkozott. – Kérlek, csak egy másik lehetőséget szeretnék tőled! Miért ne maradhatnánk akkor már egyszerű barátok! 
- Nézd most roppant kínos, és feszélyezett helyzetbe hoztál engem, és ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! – emelte fel szépen csicsergő, pacsirtákra emlékezető hangját. – De… várj csak meg! – azzal, mint egy éjszakai, habkönnyű szírén fölvette hálóköntösét, belebújt papucsába, ami a kíváncsi szemek elől, is bátran elrejtette fenséges lábikráit, majd lesietett a kis híján már az általános pityergés határán álló lovaghoz. 
- Kedves Ágim! Nézd csak! – hatalmas, kissé összegyűrődött, de épp kéziratcsomót nyújtott át, a legjobb gyöngyírásával szavatolva garanciát vállalva a hölgy hattyúkezébe. – Ezt mind neked írtam! 
S abban a pillanatban, amikor Ági már a szakítás megfellebbezhetetlen gondolatát fontolgatta saját magában, kezecskéit, mintha titkos, mágneses áram járta volna át hirtelen melengetés miatt bíborvörös ajkaihoz emelte: szemei hirtelen átnedvesedetek, meghatódtak, és az áldott gyöngyfátyolon keresztül, ami most még intenzívebbé tette a mindenség érzetét, valami kimondhatatlan furcsaság járta át a hölgy egész, benső valóját. 
- Jaj, Ákoska! Igazán… én nem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked? – szabadkozott, próbálgatta, mintha csak éppen most ízlelgetné szavai nyomatékos, és súlyos tartalmát. 
- Drága Ágim! Én tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen magamfajtának semmi esélye sem lehet nálad, de csak annyit kérek, hogy legalább olvass bele, és ha megmaradhatna az a mély, és meghitt barátság, ami köztünk kialakult az egyetemen, akkor annak igazán hálás lehetnék! – azzal megfogta kölcsönbe kapott gitárját, és már éppen menni készült, amikor Ági szépmíves kezecskéivel megállította, és előbb egy cuppanós puszit nyomott a félszegséggel megáldott fűzfapoéta pirospozsgás arcára, majd amikor úgy látta, ez bevált, ajkait kicsivel közelebb vitte, és elnyújtotta a minden érzéket egyszerre blokkoló, és ugyanakkor érzelmeket is felkorbácsoló csókot! Talán önmaga is tudhatta, hogy ezt most így kell, mert ez egy jószívű embernek jár, viszont, akinek már volt egy komolyabb kapcsolata, és éppen nyakig csücsül egy másikban is, annak kétszer is illik meggondolnia, hogy miként cselekszik!