Kölyök

Amikor hazaértem, Szomszédlány az ajtóm előtt ücsörgött. Hátát a falnak döntötte, kezében egy félig üres sörösüveg lógott és némán bámult maga elé.
– Hello! – próbáltam rámosolyogni, de én is éreztem, eléggé erőltetett a kifejezés.
Felemelte a fejét és egy pillanatig úgy bámult rám, mintha nem ismerne fel, majd ismét ugyanafelé a pont felé fordult, amit eddig kifejezéstelenül bámult.
– Hello! – köszönt vissza, és a szájához emelte az üveget.
Egy ideig csak némán álltam felette. Nem tudtam, mit tehetnék. Vagy mit mondhatnék. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve leheveredtem mellé én is a padlóra, kezeimet a térdemre támasztottam és figyelmesen néztem arcát, igyekezve ugyanakkor nem tolakodónak lenni.
– Minden rendben?
– Persze – mosolyodott el. Még egy kis nevetést is kierőltetett magából, de már én éreztem kínosan magam ennek a mű volta láttán. – Mi baj lenne? – Igyekezett könnyeden beszélni, de kerülte a tekintetem.
– Nem jöhet össze mindig minden – próbáltam nyugtatni. – Van ez így. Én sajnos nagyon is jól tudom.
– De miért? – emelte rám a tekintetét, levetve most már minden álcát. Hangjából immár csak a színtiszta keserűség sütött. – Nem kellettem neki? Nem voltam neki elég jó?
– Ugyan már, Kölyök! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Hiszen te is láttad, hogy zabált téged. Szerintem rád is veti magát egyből ha…
Nem fejeztem be, de látszott, megértette.
– Kölyök, mi? – Nem éreztem semmiféle megvetést vagy haragot a hangjában. Teljes lelki nyugalommal mondta ki és ismét beleivott a sörébe. – Úgy nézek én ki, mint egy tejfölösszájú kis taknyos? – Tekintetét rám szegezte, de sejtettem, nem vár erre konkrét választ.
– Csak megilletődött – próbáltam mentegetni Sorinát. – Látszott rajta, hogy rád indult. De eredetileg mégiscsak azért voltál ott, hogy a portfoliójába készítsen rólad pár képet. Ha aktot, hát aktot. De amikor tudatosodott benne, hogy te… Szóval a helyzet összezavarta.
– Hogy én…? Mondd csak ki! Hogy én csak egy gyerek vagyok, és szégyellte magát, hogy így játszadozott velem. – Hangjából most már sütött a keserűség.
– Ne beszélj így! Te is tudod, hogy teljesen elvarázsoltad. Nagyon rád gerjedt, csak hát…
– De nem annyira, mint rád.
– Hogyan? – Egy pillanat alatt összezavarodtam. Nem tudtam hová tenni a szavait. Azt vártam volna, hogy szemrehányó lesz. Hogy dühös lesz rám, amiért én kellettem Sorinának és nem ő. De semmi ilyesmit nem hallottam ki belőle. Csak a tényeket közölte. Legfeljebb talán valami vágyakozás volt a hangjában, de semmi több.
– Ugyan már! – jelent meg egy apró, de most már talán őszinte mosoly az szája sarkában. – Az első pillanattól kezdve látszott, hogy tőled nedves a bugyija. Le se tudta venni a szemét rólad.
– Kivéve, amikor téged bámult tátva maradt szájjal – bokszoltam gyengéden a vállába egy bíztató mosoly kíséretében.
– Hah! – horkantott fel. – Felkeltettem az érdeklődését, lehet – ismerte be. – De nézd meg, mit csináltam érte! Úgy vonaglottam előtte, mint egy repedtsarkú ribanc, mutogattam a melleimet, és még így sem kellettem neki. Te meg csak beléptél az ajtón és ennyi – csettintett.
– Én, nem is tudom, hogy mit mondjak – fordítottam el a tekintetem zavartan.
– Legalább jó volt?
Ismét megzavarodtam. Agyam nagyon úgy akarta beállítani a helyzetet, hogy Szomszédlány most haragszik rám és legszívesebben kikaparná a szemem, de nem ez volt a helyzet. Hangjából sokkal inkább érdeklődés hallatszott ki, mint féltékenység. Válaszolni viszont így se tudtam.
– Szerencsém volt – mondtam inkább, bizonytalanul.
– Ez nem szerencse – rázta a fejét. – Te egy kedves, aranyos lány vagy, aki megérdemli, hogy szeressék, és ez már a puszta megjelenésedből egyértelmű.
– Azt mondod? – pirultam el, mire ő csak bólintott. – De te is…
– Én mi? – vágott közbe. – Mi vagyok én? – kérdezte keserűen. – Ne szépítsd, B! Az vagyok, aminek te is neveztél. Egy kölyök. Egy szemtelen, szexéhes kölyök, aki elszereti más csajait.
– Ne beszélj így! – tiltakoztam. – Egyáltalán nem erről van szó.
– Akkor miről? – vonta fel a szemöldökét. – Sorina téged akart. Már az első pillanattól kezdve. Ezt csak a vak nem látta, meg te, aki túl önbizalom-hiányos vagy, hogy higgy a szemednek. Én mégis ráhajtottam. Vagy ott van Napocska…
– Napocska? – kacagtam fel, megragadva az alkalmat, hogy eltereljem a szót Sorináról. – A húgomat nem kell elszeretni tőlem. Nem az a fajta vagyok, aki a testvérével… Nem mondom, ha nem lennénk rokonok, lehet rámozdulnék, de tartósan nem bírnám ki mellette. Túl jelentéktelennek érezném magam. Szóval úgy is lehetne a tied.
– Te is tudod, hogy nem erről beszélek – nézett komolyan nyilvánvalóan megjátszottan vidám arcomba. – Te akartál engem, én meg lepattintottalak, hogy vele lehessek.
– Ezt már megbeszéltük – mondtam nyugtatólag. – Nem esett jól, elismerem, de nem vagy a tulajdonom. És aztán…
– És aztán? – ismételte meg a szavaimat. – Megint eljátszottam a kurvát. Elcsábítottam őt, letepertem, aztán hogy tisztára mossam magam, rögtön utána téged is leápoltalak.
Zavartan krákogtam és elfordítottam a tekintetem. Nem tudtam, mit mondhatnék.
– Meg is értem, hogy Sorinának nem kellettem – emelte a szájához ismét a sörös üveget.
– Ne mondj ilyet! – reccsentem fel.
– Ugyan miért? – nézett rám. – Kinek kell egy ilyen törtető kis fruska?
Újból felemelte az üveget, de amikor abból már nem jött sör a szájába, undorodva eldobta és átkarolta a térdeit.
– Hol rontottam el, B? – nézett rám, és mintha könnyeket láttam volna a szemében remegni.
– Nem rontottad el sehol – tiltakoztam. – Nincs veled semmi baj.
A válla felé nyúltam, de ő elhúzódott tőlem.
– Ne érj hozzám!
Kezem megállt a levegőben egy pillanatra, majd összecsuktam az ujjaimat és visszahúztam.
– Ne haragudj! – motyogta, de nem nézett rám. – Most olyan szívesen hozzád bújnék, de a végén megint csak az ágyban kötnénk ki. És akkor megint én lennék a ribanc.
– Dehogy vagy te ribanc! – tiltakoztam. Ismét át szerettem volna karolni a vállát, de inkább nem tettem.
– Változtatni akarok ezen – jelentette ki rövid hallgatás után.
– De min? – rökönyödtem meg. – Nincs veled semmi baj.
– Te ezt mondod – nézett rám keserűen. – De én érzem. És Sorina is. Lehet, felkeresem, és megkérem, segítsen rajtam – tápászkodott fel.
– Nem mégy te sehova! – ragadtam meg a karját.
– Ugyan miért ne? – szavai szikrázó szemeket ígértek, de végül, amikor rám emelte őket, csak csalódottságot láttam bennük.
– Most hagyd őt inkább! – kértem gyengéden. – Inkább gyere be! – intettem az ajtó felé.
– Nem akarok az ágyadban kikötni – rázta a fejét. – Most nem.
– Ki beszélt itt ágyról? – mosolyogtam rá szelíden. – Ez fenn marad – rángattam meg az övemet. És ígérem, nem nyúlok hozzád, ha nem akarod.
Kedvesen rám mosolygott. Most nem is lettem volna képes rá, hogy az ágyamba vigyem. Még megcsókolni se lett volna erőm. Elöntött iránta a szeretet, de sokkal inkább a baráti fajta. Vagy, sokkal inkább a testvéri. Szerettem Napocskát, de Szomszédlány is valahol mintha a húgom lett volna. Jó, ez eléggé perverz azt tekintve, miket szoktunk csinálni egymással, de most mégis ez jött elő belőlem. Most csak át szerettem volna ölelni őt, megpuszilni a homlokát és engedni, hogy kisírja magát a vállamon.
– Gyere, Kölyök! – nyitottam ki az ajtót. – Van a hűtőben sör elég. Beszélgetünk egy kicsit, aztán haza kísérlek, és majd holnap, vagy ha eljön az ideje, együtt megyünk el Sorinához.
Nem tudtam ugyan, mit segíthet újdonsült barátnőnk, és hogy egyáltalán szükség van-e a segítségére, de ha Szomszédlány ettől érzi jobban magát, hát legyen!
Barátnőm hálásan rám mosolygott, majd bólintott, és szó nélkül ellépett mellettem, be a lakásba.