Kollegista történetem

16 éves voltam. A falu, ahol laktam elég messze volt az iskolám, ezért kollégista voltam. A szobatársamat Martinnak hívták, velem egykorú volt. Martin egy visszahúzódó, csendes, de kedves fiú volt. Gesztenyebarna szemei, gyönyörű fekete vállig érő haja, vonzó ajkai és a néha-néha előbújó cuki mosolya szinte elbabonáztam. Jó tanuló volt.


Eleinte nem sokat beszéltünk. Tudtam, hogy a szülei elváltak, édesanyjával lakik, egy 8 éves öccse van.


Az osztálytársaim folyton piszkálták, megalázták, kiközösítették őt, mert meleg volt.


A srácról szinte leírható volt, hogy depressziós. Egyik napon, miután lefeküdtünk aludni, arra ébredek meg, hogy Martin halkan sír. Úgy tettem, mintha aludnék, s vissza is sikerült aludnom.


Másnap arra lettem figyelmes, hogy Martin sokszor rám irányította a tekintetét. Nem szenteltem túl nagy figyelmet neki.


A nap végén, a szobánkban Martinnal beszélgettem egy kicsit. Megtudtam, hogy az apja alkoholista, verte őt és nem foglalkozott vele.


Miután megbeszéltük, mindketten a saját ágyunkba estünk, elaludtunk.


Ismételten felébredtem, mert hallottam ahogyan sír. Mostmár nem hagytam annyiban. Odamentem az ágyához, és kérdeztem, hogy mi a baj. Annyit mondott, hogy semmi, és ne haragudjak, hogy felébresztett. Mondtam neki, hogy mondja el, mert így nem haladunk semmit.


Elmondta, hogy szeretethiányos és fáj neki, hogy piszkálják a többiek.


Nagyon sajnáltam szegényt. Megkérdeztem tőle, hogy befeküdjek-e az ágyába, hogy ne egyedül feküdjön. Megszeppenve makogott össze-vissza, de kinyögte, hogy oké. Befeküdtem mellé, ő a fal felé fordult. Felé fordultam. Kis idő után a derekára tévedt a kezem, és elkezdtem simogatni. Éreztem, hogyan remeg. Végigsimítottam a hasát és a mellkasán megállt a kezem. Ő kicsit bátortalanul odatette a kezét az enyémre. Megfogtuk egymás kezét. Adtam egy puszit a nyakára, másik kezemmel a fejét simogattam, s elaludtunk.


Reggel egy puszival ébresztettem. Ő megköszönte, hogy befeküdtem mellé, és elláttam szeretettel.


A nap folyamán látszott rajta az a mérhetetlen boldogság, ami eltöltötte őt. Sokkal nyiltabb volt. Elkezdett beszélgetni másokkal is.


Péntek volt, elkezdtünk pakolni.


Martin odajött hozzám, átöleltük egymást és elbúcsúztunk.


Hazafelé a buszon nagyon hiányzott Martin és sírtam is. Mikor hazaértem, anya látta, hogy sírtam, rögtön faggatott. Elmeséltem neki, hogy mi történt, s megnyugtatott.


Martinék tőlünk 73 km-re laktak. A napjaim kissé szomorúan teltek.


Jött a hétfő. Beértem a koliszobánkba, Martin már várt. Elmondta, hogy hiányoztam neki, s nagyon kivolt. Észrevettem, hogy egy könnycsepp elhagyta a szemeit. Érzékelhető volt, hogy belémszeretett. Letöröltem a könnyét az ujjammal, megfogtam a tarkóját, hosszan a szemébe néztem, közben közeledtem hozzá, s elcsattant a csók. Éreztem a dús ajkai heves lüktetését, és ahogyan a kezet a derekamhoz rakta. Átöleltem és együtt kipakoltunk.


A nap úgy alakult, hogy padtársak lettünk. A lábunk sokszor összeért, s gyakran egymásra is néztünk.


Az éjszakáink úgy teltek, hogy bebújt mellém az ágyba, simogattam, ölelgettem, puszilgattam.


Martin már nem volt semleges a szememben. Éreztem egy afajta érzelmi kötődést, amilye szintűt azelőtt még soha.


Pénteken, miután hazaértünk, Martin boldogan újságolta, hogy lettek barátai és elmegy velük bulizni következő nap este. Féltettem őt nagyon! Másnap este nem tudtam aludni. Mondta, ha gáz van hív, nem tette, de ez se nyugtatott. De nagynehezen elaludtam.


Vasárnapra virradtunk. Olyan 12:15 tájt ismeretlen számról hívtal, Martin Anyja volt. Sírva mondta, hogy Martin a kórházban fekszik, bedrogozták és agyonverték. Próbáltam megnyugtatni az Édasanyját, hogy minden rendben lesz, ne féljen. Elmondta a kórház címét, s hogy melyik osztályon van, s letettük.


Elmondtam Anyámnak, gondolkozás néllül azt mondta - mivel sokat meséltem Neki Martinról, így ismerte -, hogy hétfőn menjek Martinhoz, ne iskolába.


Az este semennyit nem aludtam. Féltem, sírtam, stresszeltem. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kedves sráccal miért bántak így.


Másnap Anya adott buszra pénzt, s még egy kevéset, hogy vegyek Martinnak is valamit.


Elindultam a busszal, végig izgultam az utat. Leszálltam, bementem a legközelebbi boltba és vettem neki egy táblacsokit, utána szaladtam a kórházba.


Édesanyjának előző nap megírtam SMSben, hogy kb mikorra leszek ott, tehát a kórház ajtaja előtt várt. Átölelt, majd bekísért a fiához. Amit akkor láttam, majdnem elsírtam magam. Martin infúzión, bágyadtan, kék-zöld foltokkal a karján. Odaszaladtam az ágyához, megfogtam a kezét és megpusziltam. Alig beszélt, alig értettem. Egész idő alatt szorította a kezemet. Egymás szemeibe néztünk, ő elsírta magát, én tartottam benne a lelket. Persze miután eljöttem, sírtam.


9 nap után kiengedték a kórházból.


Martin Anyukája és az enyém, megbeszélték, hogy a Martin ittaludhat nálunk.


Ekkor már fülig szerelmes voltam belé.


Átjött, megismerkedtek édesanyámmal és bementünk a szobámba. PlayStationöztünk, TVztünk. Este külön megfürödtünk.


Miután felvettük a pizsinget, leültem törökülésbe az ágyra, kicsi idő után Martin a lábaimra tette a fejét. Elkezdtem simogatni a fejét, közben néha megcsókoltuk egymást. Az egész szituáció nagyon romantikus volt. Anya benyitott, elmosolyodott és kedvesen annyit mondott, hogy mostmár aludjunk.


Az éjszaka folyamán nem történt aktus közöttünk. Összebújtunk, éreztem a puha, selymes bőrét, s arra vágytam, hogy a pillanat soha ne érjen véget.


 


Ha szeretnétek folytatást, kommentben jelezzétek :)