Kollázs a Vörös Éjszakából

A hat városon kívül volt néhány nomád törzs és kisebb falvak. Bőségesen akadt ennivaló, és a lakosság száma állandó volt: senki sem született addig, amíg valaki meg nem halt.
A városlakók a Vándorlelkekként ismert elit kisebbségből és a Befogadóknak nevezett többségből állt.

Hogy megértsük, hogyan működött a rendszer: Itt van egy öreg Vándorlélek a halálos ágyán. Már kiválasztotta leendő Befogadó-szüleit, s őket most a halotti szobába rendelik. Aztán a szülők közösülnek, és éppen akkor érik el az orgazmust, amikor az öreg Vándorlélek meghal, hogy a lelke bejuthasson a méhbe, és újraszülethessen. Minden Vándorlélek állandóan magával hord egy lehetséges szülőkről készített jegyzéket, hogy baleset, erőszakos cselekedet vagy váratlan megbetegedés esetén a legközelebbi szülőket sürgősen a helyszínre szállíthassák. Kezdetben nem sok esélye volt a véletlen vagy váratlan haláleseteknek, ugyanis a Vándorlelkek Tanácsa Waghdasban olyan nagy gyakorlatra tett szert a jóslás művészetében, hogy születéstől halálig előre le tudták írni az emberek életútját, és többnyire képesek voltak meghatározni a halál pontos időpontját és módját is.
Idővel a természetes halál ritka és meglehetősen szégyenletes eseménnyé vált, hiszen a lélekátviteleket fiatal korban kezdték végrehajtani. Az Örök Ifjak nevű Vándorlélek-szekta tagjai tizennyolc évesen vállalták az akasztást, hogy megkíméljék magukat a középkorúság rossz hatásától és a megöregedéssel járó egészségromlástól, így újra meg újra fiatalon élhettek.

BÁRMEDDIG ELMEHETSZ

A Vándorlélek a fenyőillatú, spermafoltos dobogón térdel, nyakán selyembélésű hurok. Előtte-alatta, a törött ampullák között, bokáig az anyagba merülve egy férfi és egy nő morum bestialis közösülnek: a Befogadó-szülők.
Jaj, jaj, jaaj – kígyóbőr ágyékkötős Szirének énekelnek értelem nélküli dalokat. A legtöbbjük yass-waddahi transzvesztita, de néhány androgün udvarhölgy és nemváltó sivatagi nomád is ott üzekedik köztük. Ott vannak minden szertartáson. Nem a fizetség vagy jutalom vonzza őket – legtöbbször hívatlanul is betoppannak, körüldöngik a szereplőket, mint a levágott, dülledt szemű és vicsorgó pofájú tehénfejet a legyek.
Jaj, jaj, jaaj – a Szirének széthúzzák farpofáikat, nyállal kenik be lüktető, vörös kelések keretezte végbélnyílásukat. Valamennyien fogyasztók, Gyönyör-szaftot habzsolnak, Kék Fémet, Lassítót lőnek intravénásan, karjukon híg gennyet eresztő tályogok.
Az egyik transznemű most kioldja az ágyékkötője csomóit, vörös nemi szervét, mely obeliszket formázva mutat a bíborban sajgó éjszakai égbolt felé, egy fiatal, leányarcú fiú seggébe vezeti. A Szirének párokra szakadnak, nyerítve-vicsorogva közösülnek, vagy a földön ülve, egymás felé fordulva maszturbálnak.
Változás a képben: köpenyes, meztelen altestű, apró férfi lép a Vándorlélek mögé, és lassan, módját megadva, feszesebbre húzza a hurkot. A Vándorlélek szemében fény gyúl, farka megmerevedik.
- Szaporán, fiatalok, egy perc, és elpukkanunk! – kiáltja a köpenyes, és barkós majomarca mosolyra húzódik. Ceremóniamester, ő szabja meg a halottvezetés ritmusát.
A Befogadó-szülők abban a pillanatban érik el az orgazmust, amikor a Vándorlélek kifordult szeme fehérjét villantva, vonagló hímtaggal, holtan bukik a padlóra. Ultraibolya fényt sugárzó spermája arcon találja a Befogadó-férfit, és fluoreszkálva marja le a bőrt és az izmokat.
- Appardon, appardon – nyihogja a ceremóniamester, és elővillannak sárga páviánfogai. – Elfelejtettem szólni, hogy Vándorunk Kék Gerjedelmet szívott… Na, de sebaj! – Átlépi a vonagló Befogadó-férfit, és a ziháló, ondófoltokkal teli asszonyhoz lép. Akkurátusan szétfeszíti a nő lábait, és beleszimatol a combok közt kavargó verejték- és spermaszagba. – A szertartás sikeres volt! A Vándorlélek újrafogant!
Kimasírozik a teremből, néhány Szirén felnyalábolja, és utána viszi a sikoltozó Befogadó-férfit.
A többiek maradnak, és repülőgép-berregést hallatva az asszony meztelen hasára élveznek.
Nálunk az árak a földön járnak.

Helló, haver, új vagy itt a környéken, he? Látom rajtad; téged még nem rágott meg a Vörös Láz, és a nyakad is szűz. Ba’danban akasztás nélkül nem ember az ember.
Anyagot keresel? Ó, fiú, nem is tudod, mekkora szerencséd van! Nálunk azt is megkapod, amire nincs szükséged, ráadásul olcsón, akár zálogra is.
Itt van a Zöldike, ettől rügyek pattannak ki a bőrödön, érzékeny kis rügyek, elég, ha végigsimítasz rajtuk, és máris elpukkansz – PUKK! PUKK! PUKK! – a spermád pedig zöldre festi a szer, ettől hihetetlen népszerű lehetsz a társaságban, most a Zöldike a menő, a Kasba és a Buli aranyifjai, a nagymenő stricik, a fiúlotyók és a korrupt rendőrfőnökök is mind a Zöldikét használják.
Vagy inkább Nyugisat adjak? Ez annyira belassítja a tudatodat, hogy a külvilágot, mint valami farokmerevítően perverz módon felgyorsított filmet érzékeled. Ha ezt nyomod, vihogva fogod végignézni, ahogy lefogysz, mert a Nyugis varázslatos jókedvet kerekít köréd, viszont elveszi az étvágyad – mit gondolsz, a yass-waddahi transzvesztita modellek mitől olyan légiesek?
Keríthetünk neked Spriccest is, akad még a raktáron. Ha feltolsz belőle egy kúppal, olyan erekciód lesz, mint soha azelőtt, a farkad úgy mered majd, mint a márvány, és izgatás nélkül újra meg újra elsülsz, kétpercenként, óraműpontossággal, míg a heréid meg nem sajdulnak az ürességtől. Egyszer egy hímringyó túladagolta a cuccot, és úgy telepumpálta a kuncsaftját ondóval, hogy annak szétrepedt a végbele. Az összes löttyedt pöcsű, kivénhedt buzi Spricces-kúpok után ácsingózik, egyszer akadozott az ellátás, az SA-sok és a Heroid Őrjárat cseszegette a tamaghisi szállítóinkat; egy nap alatt háromtucatnyi Spricces-függőt szedtek össze az utcákról, az elvonási tünetek az agyukra mentek, szétmarcangolták a saját farkukat, hogy szabaduljanak a benne pulzáló, fekete lyuk mélységű űrtől.
Válogass csak bátran, a választék óriási, az áraink kedvezőek. Keverheted is a cuccokat a jobb hatás érdekében, ha pedig kezd rohadni a vénád, csak szólj, kerítünk neked két pöpec Befogadó-szülőt, jön a ceremónia, és kezdheted az egészet tiszta lappal, elölről.

NINCS NEM

A Tamaghistól északra levő, gyéren lakott, sivatagi vidéken baljóslatú dolog történt. Egyesek azt mondják, meteor csapódott be, harminc kilométer átmérőjű krátert vájva a földbe. Mások szerint a krátert a fizikusok által fekete lyuknak nevezett jelenség okozta.
Ettől kezdve éjszakánként az északi égbolt vörös fénnyel világított, akár egy hatalmas kemence. Először a kráter közvetlen közelében élőkre hatott ki a dolog, és különféle mutációk jelentek meg, de leggyakrabban a haj- és bőrszín változott. Első alkalommal tűnt fel a vörös és a szőke haj, valamint a fehér, a sárga és a vörös bőr. Lassan az egész vidéken elterjedtek a mutációk, végül a mutánsok túlsúlyba kerültek az eredeti lakosokkal szemben, akik, mint minden ember akkoriban: feketék voltak.

A fiú és a lány egy teremnyi fiatal előtt szónokol. Gyönyörűek mindketten: szemük fekete, hajuk hollószín, bőrük hófehér. Arcuk tüzel, egymás szavába vágva, indulatosan beszélnek.
- A Befogadó-gyermekek lelke nem egyesül a Vándorlélekkel, hanem elpusztul…
- Ez nem szimbiózis, hanem parazita életmód! Egy új élet két halállal jár: az öreg Vándorlélek, és az ifjú Befogadó lelkének halálával…
- A jelenlegi rendszer inflálja az elmúlást, és rajta keresztül az életet is…
- Ráadásul nem old meg semmit, hiszen újrafoganni mindig halálos. Halálfüggők vagyunk! Ahogy a narkósnak az újabb és újabb löket heroin, úgy nekünk a pusztulás és a lélekvándorlás jelenti az élethez szükséges adagot.
- Ám nincs minden veszve: a Vörös Éjszaka előbb-utóbb aláássa a rendszert. Sivatag szerte mutánsok születnek, akik lerázzák magukról a gazdatest-szerepet.
- Jobb előbb, mint később! Csatlakozzunk a lázadókhoz, akiket Yass-Waddahból elűzött De Gulpa grófnő rezsimje, és döntsük meg a tamaghisi Tanács uralmát!
- Vessünk véget a halálfüggőségnek!
A hallgatók egyike, egy fehér tógás, vézna fiú feláll, megigazítja a fején nyugvó babérkoszorút.
- Úgy értsem ezt – kezdi tétován, és ideges remegés szalad végig csupasz lábikráin -, hogy mondjunk le az újjászületés reményéről az igazságosság nevében?
A fiú és a lány megfogják egymás kezét.
- Igen, pontosan úgy.
BÉKÉT ÉS SZABADSÁGOT IMPORTÁLUNK

Tamaghis belvárosa lángokban áll. A főtér bitóin fiúk himbálóznak szelíden, bokáig lehúzott nadrágban, a feltépett macskakövek közt az elvonás tüneteit mutató Heroidok vonaglanak, sliccüknél kidomborodó, khakiszín nadrágjuk felől szarszagot lebbent a szél.
A Waghdasi Akadémia bölcsésztanoncai, a Befogadó-pártiak és a Vörös Éjszaka fehér, sárga és vörös bőrű mutánsai tompa zsongással gyülekeztek a főutcán. Jórészt fegyvertelenek voltak, csak a közéjük furakodott rendőrspiclik köpenye alatt villant dobókés vagy sugárpisztoly: egy véres lázadás ideális ürügy lenne a yass-waddahi alakulatok behívására.
A tér macskakövein feszítővasak, a spiclik iszákjában Molotov-koktélok – minden készen állt a provokációhoz.
- Elég volt a Vándorlelkekből, szabadságot a Befogadók gyermekeinek!
A városháza előtt feltorlódik a sokaság. Jelszavak röppennek, transzparensek himbálóznak; a tetőkről és ablakokból üveges tekintetű, halszemű Heroid Őrök bámulják némán a rebelliót.
Az első Molotov-koktél a városháza tanácstermének ablakát találja el. Üveg hullik csörömpölve a kövezetre, lángoló függöny püffed ki az ablakon. Az őrök szórványos lövéseire macskakőzápor a válasz.
Valaki gránátot hajít a Heroidok állásaiba, a robbanás csonkolt tagú tetemeket vet ki a homokzsákok mögül. A gépfegyverek felkerepelnek.
Vérző fejű, ziháló alakok zuhannak be a közeli kocsmákba.
- A yass-waddahi kurvák fogdmegjei gyilkolják a mieinket!

A kikötők népe, a kocsmatöltelékhad az utcára tódul. Dél-amerikai kannibálok, dayak fejvadászok, XVII. századi angol kalózok, pistolerók és csekás keretlegények – a világtörténelem söpredéke, amely Tamaghis söntéseiben ülepedett le, most megmozdul; belezésre és balhéra mindig készen, izgalomtól remegő ágyékkal mennek neki az SA-nak és a yass-waddahi segédcsapatoknak.
Római légionáriusok – páncéljuk körül ezüstös aura – pilumjaikkal berber kalózokat szögeznek a falhoz. Pucér seggű, lábszárvédős cowboyok egy rendőrspiclit akasztanak. Nevetve majmolják a haldokló fintorait, majd’ összehugyozzák magukat jókedvükben, herezacskójuk megfeszül.
A tetőkről szőrös, alig fél méteres mókusemberek vetik le magukat a Heroid Őrökre, áldozatuk szemét kikaparják, éles fogacskáik nyaki artériákat harapnak át. Kuráréba mártott nyilak repkednek, néhány fáklyás, középkori inkvizítor levegő után kapkodva esik össze; tonzúrájuk elvörösödik, majd hullafehérré halványul.

Roninok lépkednek komótosan a vértől iszamos macskaköveken; ha valaki elmulasztja köszönteni őket, békésen mosolyogva alkalmazzák a kiriszute góment – testüket nem fogja a golyó.
Hun lovasok nyilazzák le az áldozataik szívét kivágó azték papokat, a középkori rablólovagok attakját az SS lángszórósai akasztják meg. A ’30-as évek gengszterei dobtáras géppisztollyal kaszabolják a sikoltozó Sziréneket.

Kavargás és káosz a városban, nincs idő Befogadó-gyermeket keresni; aki meghal, abból a kifröccsenő spermával együtt távozik a lélek is, elhagyja a Vörös Éjszaka Városait, hogy térben és időben száguldva megtalálja helyét, a testet, melyben utolsó életét leélheti.
Egy yass-waddahi udvaronc – De Gulpa grófnő kegyeltje – egy szürke lenvászon zsákból karvastagságú Trematoda-lárvákat enged szabadon. A férgek rácsavarodnak az emberek bokájára, felkúsznak a lábszárukon, és egy cuppanással eltűnnek a végbélben. Az udvaronc ujjongva gügyög, hájas tenyerével tapsikol, mint a vásott kölykök a születésnapi zsúrokon.
Egy garabonciás tornádót kerít maga köré üvegcserepekből; a borotvaéles forgószél darabokra szaggatja a megmaradt lárvákat, és lemarja a húst az udvaroncról.
Ahogy sötétedik, a harc lanyhul. Aki megunja az öldöklést, egyszerűen elsétál. Van, akire a lőhetnék jön rá, mások a küzdelemtől kitikkadva beülnek a közeli söntésekbe, és színes szivárványkoktélok mögül bámulják a vörösbe boruló északi eget, a hullahegyeket.
A legtöbben mégis a DuplaB-be, Tamaghis legfelkapottabb buzibárjába tartanak. Ez a hely a sivatagi oázisban. Akasztóatyák kenderkötél hurkokat lóbálva terelik a gyülekező közönséget, testük ruhátlan, nyakukon papi körgallér.
- Erre, erre, halleluja, hullajó, ma este Dög-fiúk a színpadon!

Odabent fojtott zsivaj, kellemes zene szól, a bárpult mellett szökőkút csobog. A nézők hasist szívnak, némelyek, üdvözült szentek mosolyával az arcukon, az ágyékukat simogatják.
Kezdődik a műsor: a vörös bársonnyal borított emelvényen rozsdabarna hajú lány áll, nyersszínű selyempizsamájából kibuggyan az egyik melle. Körötte tizennégy év körüli, gyönyörűséges árja fiúk hevernek és rejszolnak, egymás fenekét és combját harapdálják.

Az első sorban, emberbőrrel húzott V.I.P.-karosszékben egy kövér, öreg nagykutya ül, szivarozik, körülötte fiúlotyók hada csacsog. A vén strigó vigyorog, és hájas ujjával az egyik árja srácra mutat.
A hímringyók a színpadra tódulnak, megragadják a kiválasztott fiút, a nyakába hurkot vetnek, a bitóhoz vonszolják. A fiatal árja tekintete felragyog, farka megmerevedik.
A többiek a hátukra hengerednek, felemelik a lábukat, és talpukkal tapsolnak.

„Az akasztottak táncát
Ma meztelenül járják
És tripla hulla hoppal
Végeznek egy zsidóval…”

Mire a DuplaB-ben lefut az első műsorszám, a tamaghisi lázadás véget ér.

LYUKAT ÉGETTÜNK AZ ÉGRE

Velencei kőhíd a folyó felett, Edinburgh macskakövei az utakon. Egy lámpaoszlopon mókusember lóg, farka a vasra csavarodik. Őrködik. Csendes a környék, a spermázók és a Speciális Alakulat egységei a főtér környékét tisztogatják, vagy a városfalon túli nyomornegyedekben razziáznak.
A fiú és a lány egy padon ülnek, fejük összeér.
- Félek – mondja a fiú, és vért köhög fel. Mellkasán sebek, arcán véraláfutás.
- Ez is olyan lesz, mint a Vándorlelkek költözése. – A lány csitítaná, fekete haja a fiú vállára, mellkasára hull. – Csak épp ez lesz az utolsó inkarnációd.
- Akkor is félek. – A fiú megpróbál felegyenesedni, szájából habos nyál bugyog elő. – Nincs Befogadó-test, a téridő bármely pontján kiköthetek. És nem fogok emlékezni semmire.
- Nyugodj meg! – A lány összeszorított ajkakkal mosolyog, megfogja a fiú kihűlő kezét. – Esküszöm, hogy én is ott és akkor születek újjá, ahol te.
- Becsszó?
- Becsszó.
A mókusember füttyent; a megbeszélt jel. A lány a fiút támogatva átvág a kihalt utcán, és eltűnik egy kapualjban.

MÁR LÁTTALAK VALAHOL

Apró rönkház a folyóparton, a felszálló párában madárrikoltás. Autó fékez, a fényszóró pászmája a bejárat felett függő táblára vetül: Fogadó A Vörös Éjszakához.
Fehér pizsamás, vörös hajú lány sétál a vízparton, nagyokat lélegez, haját meglibbenti a szél. Tai chi mozdulatokat imitál, ahogy lehajol, fenekén megfeszül a nyersszínű selyem.
Fiatal férfi száll ki a kocsiból, az arca szabályos, finom vonású, a nyakán lüktető, vörös kelések. Allergia. A léptei finomak és nőiesek; ahogy végigmegy a fogadó bejáratához vezető úton, a térkövek szinte feldorombolnak a talpa alatt.
Fekete hajú, törékeny lány nyit ajtót, derekán kötény, orrnyergén drótkeretes szemüveg. A fiú bemutatkozik.
- Á, maga foglalta le a hatos szobát! – derül fel a lány arca. Kitárja az ajtót, beljebb tessékeli az utazót, átveszi tőle a koffert. – Remek időben érkezett, alig van vendégünk. Ha nyugalmat keres, a Vörös Éjszaka az ideális hely.
A férfi átveszi a kulcsokat, megindul, majd megtorpan. Tétovázik, aztán visszafordul.
- Nem is hittem volna…
A lány felnéz a vendégkönyvből, fekete szeme tágra nyílik.
- Mit?
- Hogy itt ilyen tiszta az ég. – Mutatóujját az ablakra emeli. Odakint, a tó felett gyűrű alakú felhő úszik a felkelő nap vörös fényében.
Mintha lyukat égettek volna az égre.