Kockázat... 8.rész

08.rész – Laura

Pár napra muszáj volt beugranom a bíróság könyvtárába. Szombat lévén alig vannak bent páran. Örülök, hogy ilyenkor is nyitva van. A könyvtár felé veszem az irányt rögtön, amint átlépem a bíróság kapuját. Bár még az úton is a papírjaimat nézegetem. A könyvtárba érve keresek magamnak egy félre eső asztalt, fal mellett. Egy kétszemélyes kis asztalka, négyszögletes, normál kialakítású. Ledobálom a cuccom, majd gyorsan megkeresem a törvénykönyveket, amikre szükségem van, és visszaülök az asztalhoz. Nem tudom mióta ülök itt, de már teljesen beletemetkeztem magam a törvények világába, amikor valaki lehuppan a velem szemközti székre.
- Szép jó napot ügyvédnő! – köszön rám.
Meglepve pillantok fel. Mire felfogom, hogy rám köszönt valaki, már le is ült velem szembe.
- Óó… jó napot. Aliz, igaz? – mivel mosolyogva néz, így én is viszonzom mosolyát.
- Igen. Nem tagadom. Hogy-hogy itt? – érdeklődő pillantást vet felém.
Lemutatok a papírokra. – Néhány törvénycikket kell átnéznem az új ügyemhez. Mindennel még én sem vagyok tisztában.
Elmosolyodik, felkönyököl az asztalra és összekulcsolja az ujjait. Rátámasztja az állát, úgy figyel.
- Te kaptad meg azt a Zsombor nevű gyereket?
Bólintok. – Igen, elvállaltam. Talán ismered?
- Ja, nem… csak hallottam felőle, hogy nincs ügyvédje. Meg hogy zűrös egy fazon. Terjengtek róla a hírek.
Elvigyorodok. – Azért csak nem reménytelen.
- Hát végül is, ha drogosokat is simán kijuttatsz, akkor tényleg nem állsz lehetetlenül a dolgokhoz – megdönti egy kicsit a fejét.
Összehúzom a szemeimet. – Mire gondolsz?
- Inkább kire – felkacag egy kicsit. – Mi újság Emesével? Nem is gratuláltam még hozzá.
Megfeszülök kicsit, de próbálok nyugodt maradni. – Köszönöm, de nem szoktál gratulálni az ügyeimhez.
Megvonja a vállát. – Nem szoktam veled olyan sűrűn összefutni – elmosolyodok kicsit gúnyosan.
- És beszélgetni sem. Szeretnél valamit, Liz?
- Tartjátok még a kapcsolatot? Hurcibál téged is versenyekre?
Megrázom a fejem. – Nem nekem nem volt szerencsém hozzá.
Bólint egyet, de nem veszi le rólam a tekintetét.
- Áá… szóval akkor téged csak kocsikázni szokott elvinni az éjszakába? Erdő, sötétség, nyugalom?
Kezd zavarni, hogy ennyire bámul, és ez gondolom, látszik is rajtam.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezem kicsit feszültebben.
- Nem mondom, hogy nincs jó ízlése… de azért nem gondoltam volna, hogy az ügyvédjére is ráhajt.
Vélhetően tetszik neki, hogy zavar a jelenléte.
- Fo… fogalmam sincs, miről beszélsz? – megremeg a hangom az elején.
Állom a tekintetét, de cseppet sem vagyok nyugodt.
- Azért, ugye nem vállaltad be az egyik kedvenc játékát? Az elhagyatott erdőszéli út, csillaggal borított égbolt, motorháztető…
Leteszem a tolat, és hátradőlök a széken. Egy ideig csendben figyelem, állom a tekintetét, de túlhatározottnak tűnik, aztán megint előre dőlök.
- És ha igen?
Kicsit meglepi a válaszom, mintha csak tagadásra számított volna. – Akkor azt kell mondjam, hogy furcsa perverzióid vannak a motorházzal kapcsolatban – kicsit halkabban mondja, mint az eddigieket, de a végén azért felnevet. – Nyugi, nem fogom elmondani senkinek, hogy egy volt védenceddel kavarsz, csak érdekelt, hogy sikerült-e téged is… - be se fejezi a mondatot. Megfeszül az állkapcsom.
- Nem sikerült neki semmi. Csak… kocsikáztunk.
- Ó szóval nem tagadod, hogy viszont folytatsz vele.
- Nincs köztünk semmi, de mégis mit akarsz tőlem?
- Se levegő? Se ruha? Ejj…ejj… - megcsóválja a fejét, de kacag közbe.
Körbe nézek, de úgy látom senki nem figyelt fel ránk. Közben a hideg is kiráz a gondolatra, hogy se ruha.
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Nem akarok tőled semmit – mondja mosolyogva. – Csak gondoltam dumálgathatnánk, de ha zavarok… - felemeli a kezeit, kissé eltolja magát az asztaltól.
Előre hajolok. – Várj! – szólok félhangosan. Tétovázok kicsit, de végül úgy döntök nincs vesztenivalóm, így felteszem a kérdést. – Honnan tudod, hogy… elvitt? – Feláll már, mire összeszedem magam a kérdéshez, aztán rám néz, megvonja a vállát érdektelenül.
- Nem tudtam, de most már tőled tudom – vigyor jelenik meg az arcán. Figyel, várja a reakciómat.
Szóval, csak beletrafált. Hát ez egyszerűen remek! Én barom meg… Összeszorítom a számat, lesütöm inkább a szememet is. El sem hiszem, hogy bedőltem neki.
- És mire jó neked, hogy tudod? – kérdezem kicsit félénkebben még mindig az asztalt bámulva.
- Csak érdekel, hogy jól ismerem-e Emesét, meg volt egy megérzésem veletek kapcsolatban, amikor rátok pillantottam. Nyugi, nem akarok neked ártani semmivel. Nincs veled semmi bajom – kicsit bíztatóan mosolyodik el. Amit szinte azonnal le is hervasztok a következő kérdésemmel.
- És vele? – bár Emesétől már hallottam, érdekelne a másik verzió is.
- Ő egy kis féreg… nem is értem mit bírsz benne. Na jó, azt azért tudom, de még tuti csak a cuki oldalát mutatta meg.
Nagyot nyelek, majd a székre mutatok előttem. – Miért nem ülsz vissza, és meséled el a nem cuki oldalát is?
Sóhajt egyet a fejét csóválja. Aztán visszaül. – Lőjem le neked előre a dolgokat?
- Én mentettem meg, nem igaz? Jó lenne tudni ki is ő valójában.
- Talán meggondolod magad, és visszajuttatod a dutyiba?
Figyelem, nem vagyok benne biztos, hogy hihetek a szavainak. – Talán… - belemegyek a játékba, hülyítsük egymást. Egy pillanat… - Vissza?
Elvigyorodik majd határozottan bólint. – Azt ne mondd, hogy nem tudtál róla, hogy már ült. Vagy talán sikerült átsiklanod felette?
Én is hibázhatok, emberből vagyok, de ekkorát!? Ráadásul eddig miért nem közölte velem ezt senki? Kicsit tétovázva ülök és nézem az asztalt, majd végül felpillantok rá. – Te… honnan tudsz róla?
Elmosolyodik. – Első körökben ő dicsekedett nekem erről, engem meg érdekelt, hogy csak hülyít vagy tényleg igaz. Aztán kicsit utána néztem a dolognak mikor kisült, hogy tényleg igaz. Akkor kérdeztem rá nála újból, hogy mit követett el.
Alig akarok hinni a fülemnek. Én ennek miért nem néztem utána? A bíróságon ez miért nem jött fel egyszer sem? Az aktájába, hogy-hogy nem szerepelt? Miért nem említette meg egyetlen egy őr sem ezt eddig?
- És mit mondott, mikor rákérdeztél? – nézek ismét Lizre.
Megköszörüli egy kicsit a torkát. Láthatóan elgondolkozik rajta, hogy elmondja-e. Aztán végül megint előre dől egy kicsit.
- Tudtad, hogy volt kutyája?
Lassan megrázom a fejem. – Nem. Erről még sosem mesélt. Bár… talán egyszer utalt rá – a kutyafuttatónál. Miért nem kérdeztem akkor rá nála?
- Igazából nem csodálom, hogy nem beszél róla szívesen. Lehet, hogy én sem tenném – tart egy kis szünetet, de végül megadja magát. – Nagyjából a kutya mellette nőtt fel. Egészek kicsi volt, amikor magához vette. Az utcán találta este egy kupac szemetet szaglászott kétségbeesve. Egy gyönyörű szürke, ráadásul fajtiszta pitbull volt. Mutatott róla képet is. Olyan mértékben vele nőtt fel az állat, hogy állandóan vitte magával mindenhová. Éveken keresztül semmi baj sem volt egyszer sem. A versenyekre is mindig magával vitte, ott szabadlábon mászkálgatott, míg nem egyszer tragikus eset történt. Egy száguldó kocsis, már csak nagyon későn vette észre a kutyát, aki meg lefagyva követte végig az eseményeket. Nem tudott elugrani a kocsi elől, ami füstölgő nyikorgó gumikkal közeledett felé. Telibe kapta az állatot. Emese persze azonnal odarohant, a kutya még nyüszített a fájdalmaitól, de nem sokáig… pár pillanatig tudták már csak egymást nézni. Mire a sofőr csak lehúzta az ablakot és kiszólt Emesének, hogy „mi a fasznak kell ide kutyát hozni? ez nem kutya sétáltató hely, hanem autóverseny terep”. Emesének sem kellett több, persze hogy egyből teljesen elborult az agya. Ott hagyta szerencsétlen állatot, felpattant. Kirángatta a faszit az autójából, és püfölni kezdte. Elég rendesen szétverte a csávó képét mire leszedték róla. Ha akkor ott nem állítják le simán megölte volna puszta kézzel. A csávó feljelentette testi sértésért. Mivel a versenyek titkos dolgok így Emesének esélye sem volt visszavágni. Vagy csak szart bele az egészbe, akkor semmi nem érdekelte. Így a fickó megnyerte a pert.
Egyszer sem szakítom félbe. Szinte néha kényszeríteni kellett magam, hogy ne tátott szájjal hallgassam a történetet. Köpni, nyelni alig tudok. Ez azért nagyon durva, meg az is, hogy még csak meg sem próbálta megvédeni magát… pont Emese? Hagyta, hogy csak úgy a nyakába varrjanak mindent? Mondjuk tény, hogy a bíróság nem túlzottan vette volna figyelembe az ítéletnél, hogy miért cselekedett így, de legalább a fickó is veszíthetett volna ezt-azt.
- Ez, nagyon kemény – mondom végül, még mindig döbbent arccal.
- Nem is gondolnád róla igaz? Menő kocsis jó kislány, remek vezetői stílussal…
- Én inkább egyedinek mondanám.
- Fogadjunk, nem szokott érdekelni mennyivel közlekedik a belvárosban. Pedig azért ügyvéd szemmel sem lehet annyira más, mint rendőr szemmel.
- Valóban, nem támogatom – összehúzott szemekkel figyelem.
Ismét sóhajt egyet. – Na jó, mit szeretnél még tudni róla?
Előre hajolok kicsit. – Rólad akarom tudni, hogy miért pikkelsz rá. Elég egyértelmű volt már a tárgyalása napján is.
Elgondolkozva néz egy darabig, majd karba teszi a kezét és hátradől. Állom a tekintetét, türelmesen várok, mint egy kihallgatáson.
- Nos, egy darabig nagyon jól megvoltunk. Nem is érdekelt komolyabban, hogy miket művel – megcsóválja a fejét. – Igen, lehet, hogy foglalkoznom kellett volna vele.
- Mire gondolsz? – lehet, nem akarok mindent tudni, hisz nincsenek komoly szándékaim. Igaz?
- Versenyzések, piálások, részeg vezetések, verekedések, ott vannak a drog bizniszek… bár, az az egy igaz, hogy ő sosem használta.
Kicsit megkönnyebbülök, bár a többi nem nyugtat meg. – Ezt rendőrként hagytad neki?
Bólint egyet. – Én is hibázhatok.
Én is bólintok egy aprót, de nem akarom félbeszakítani.
- Egyszer egy verekedés alkalmával csúnyán alul maradt. Két srác esett neki. Úgy láttam, hogy jobban teszem, ha beavatkozom, mert csúnya vége is lehetett volna. Az egyik meglépett, a másikat viszont elfogtam. Még most is üli a büntetését. Na és itt buktam el a szemében – kicsit elgondolkozva maga elé néz.
Nem tudom, hogy elhiggyem-e ezt a mesét, vagy sem. – Azért mert segítettél neki?
Megrázza a fejét. – Azért mert zsaru vagyok.
Próbálok meglepett arcot vágni, de úgy érzem nem sikerül. – Gondolom nem tetszett neki.
- Teljesen kiakadt. Kifordult magából. Pedig, ha rosszat akartam volna neki, már rég megtehettem volna, de szerinte csak a megfelelő alkalmat vártam minél jobban a közelébe férkőzve.
Lesütöm a szemem egy pillanatra. Megköszörülöm a torkom. Nem biztos, hogy találkozni akarok vele, amikor ideges.
- Igen, nyilván – jegyzem meg.
Elmosolyodik végül. – Amíg ügyvédi pályán vagy, gondolom nincs félnivalód tőle. Azt hiszem, hogy most már hagylak dolgozni.
- Miért amúgy lenne okom félni? – nézek rá komolyan.
Megvonja a vállát. – Kitudja – most már elvigyorodik, aztán megrázza a fejét. – Na jó, talán nem.
Végig nézek rajta, és bólintok. – Talán nem – ismétlem meg halkan.
Már kitolnia nem kell magát, csak feláll, leengedi a kezeit.
- Akkor további jó munkát – bólint.
Csak bólintok én is. Aztán a papírjaimat kezdem bámulni, amint ott hagy. Gyorsan befejezem, amiért jöttem, aztán haza sietek Márkhoz. Most nem akarok Emesével foglalkozni, aztán lehet, hogy soha többet nem akarok már.