Kockázat... 5.rész

05. rész – Emese

Két hét telt el. Két teljesen átlagos hét. Melóval, haverokkal néha csak úgy magányos iszogatásokkal. Laura felől semmi hír, én sem kerestem, ő sem keresett engem. Nem is vagyok benne biztos, hogy jó lenne újból találkozni. Talán kínos lenne, sőt mi több, egyenesen kikészítő. Este hét körül jár az idő, épp vacsorát készítek. Gyros lesz, a salátát már össze is vágtam, egész könnyű kaja és nagyon finom. Viszont tortillát semmi kedvem csinálni, vettem friss zsömlét, az is épp úgy megteszi. Neki is fogok a hús bekeveréséhez, épp nyakig az olajban és a fűszerekben úszkálok, mikor megcsörren a telefonom. Hát persze! Mikor máskor? Egyértelmű, hogy akkor, amikor az embernek még csak esélye sincs odasétálni és lazán felvenni. Tiszta trutyi a kezem… gyorsan csap alá rakom, teszek rá egy kis mosogató szert, aztán leitatom róla a vizet papírtörlővel. Végül, csak odajutok a telefonhoz és még sikerül híváson kapni az illetőt, kitartó személy szerencsére. Ismeretlen a szám…
- Igen? – szólok bele és a konyhapultnak dőlök. Szememmel a húst nézegetem, már szinte érzem a számban az ízét.
- Emese? La… Laura vagyok – szólal meg a túloldal felől az illető.
Persze, még a bemutatkozás előtt felismerem a hangot, össze is rándul a gyomrom. Meglep az is, hogy tudja a számom, de biztos adatfelvételkor került hozzá.
- Szia – futok neki újból. Aztán nem is folytatom, úgyis mondani fogja, hisz valamiért felhívott.
- Szia – érkezik meg a válasz, majd egy kis szünet után folytatja – szóval, behívtak ma a bíróságra, pénteken lesz a tárgyalásod, délelőtt 11kor.
Fellapozom a mögöttem levő naptárat, közben ügyesen leverem az előtte heverő tollat. Nagy koppanással landol a földön, ahonnan még pattan egyet. Basszus! Lehajolok érte, aztán beírom a naptárba pénteki nap rovatába, hogy 11óra.
- Öööh rendben – bár furcsállom, hogy erről Laura tájékoztat, annyira mégsem bánom a dolgot. – Gondolom, előbb kell odamenni – ez inkább egy kérdés lett volna… na, mindegy.
- Igen, oda tudnál érni 10körül? Beszélni szeretnék még veled előtte.
Egy egész órával korábban?! Ilyen sok megbeszélnivalónk lenne még?
- Persze – mondom pár másodperc csend után. És hol talállak meg?
A háttérben mintha a körmével kopogna az asztalon, vagy valahol.
- Találkozzunk a bejáratnál, ott foglak várni.
- Rendben, ott leszek.
Érzem, ahogy hirtelen nagyon közelinek tűnik ez az időpont, és valljuk be legutóbb elég kellemetlenül váltunk el.
- Remek! Akkor… pénteken találkozunk – mondja végül egy kis habozás után.
- Igen, úgy néz ki – mosolyodok el hallhatóan. – Akkor további szép hetet addig – pontosabban két napot…
Hallani, ahogy nyel egy nagyot. – Neked is – mondja gyorsan, majd kinyomja a telefont.
Leteszem a konyhapultra a telefonomat, nézem még egy ideig. Majd visszarakom a tollra a kupakot, a naptárat a helyére, és visszatérek a vacsorakészítéshez.
Péntek reggel elég kényelmesen készülődöm, és még egészen elegánsba is vágom magam. Egy sötétkék hosszú ujjú inget veszek fel, az ujjait visszatűröm szépen könyékig. Fekete lekeskenyített nyakkendőt kötök hozzá, és szépen eligazgatom a gallért. Egy fekete nadrágot veszek fel, de csak egy simát nem a szaggatottat. Valahogy az ünneplő gatyákat mindig is utáltam. Csak nagyon különleges eseményre vagyok hajlandó olyat húzni. Ilyen különleges eseményre meg inkább nem járok. Lesétálok az emeletről, az előszobai tükörbe még megigazítom a hajamat, felhúzom a cipőm, leakasztom a kocsi kulcsot, aztán indulok is. Már 9.45-re a parkolóban vagyok. Gyorsabban ide értem, mint ahogy számoltam, nem volt valami nagy a forgalom. Még van időm elszívni egy cigit is, aztán elindulok a bejárat felé. Az épülethez közeledve már az üvegajtón keresztül meglátom Laurát. Fekete térdig érő, egyenes szabású szoknya van rajta, fehér blúz és egy sötét blézer begombolva. Haja szigorú kontyba van fogva, egy tincs sem lóg ki. Táskáját szorongatva vár a bejárat előtt, ahogy megbeszéltük. Kis szorongást érzek a mellkasomban, ahogy közeledek. Igazából… nem is értem mi ez a szorongás. Hisz megközelíthetném úgy is, hogy csak egy nő, akivel smároltam egy jót. Most pedig találkozom vele, nem kellene ezt éreznem. Odaérek az ajtóhoz már feltűnően Laurát figyelve, majd kinyitom. Belépek az ajtón és hagyom becsukódni magam mögött. Mosolyognom kéne, de nem megy. Még csak megerőltetni sincs kedvem magam, ahhoz, hogy mosolyt hívjak az arcomra. Sőt, ami azt illeti, köszönni sincs kedvem, olyan természetes, hogy utána úgyis tökmásról lesz szó.
- Itt fogunk bent beszélni? – kezdem valami mással, mint a köszönés mikor elé érek.
- Hol szeretnél? – nyel egy nagyot, de mintha legszívesebben hátat fordítana nekem.
- Nekem igazából teljesen mindegy – vonom meg a vállamat együgyűen.
Bólint, és maga mögé mutat. – Menjünk a könyvtárba, az kicsit csendesebb.
- Egy bíróságnak még könyvtára is van? – erre már muszáj elmosolyodnom. Azonnal elindulok az általa mutatott irányba
- Meglepődnél, hogy mi mindene van egy bíróságnak – szemem sarkából látom, hogy ő is megindul utánam.
- Ez könnyen elképzelhető, de ugye medencéje az nincs?
Zsebre teszem a kezem, miközben sétálok mögötte, mivel nem tudom pontosan hova is megyünk így próbálok mindig egy picivel lemaradva menni utána. Megvonja a vállát.
- Ami késik, nem múlik.
Nem megyünk messzire, egy nyitott ajtón keresztül érve egy nagyobb helyiségbe érkezünk. Tele padlótól plafonig tartó könyvespolcokkal. Asztalokkal, és székekkel. Megcsap a könyvillat. Nem is tudom utoljára hányadikos koromban merészkedtem könyvtárba, de akkor se valami sokáig. Talán azt hiszem hatodikos voltam.
Egyszer sem néz hátra, keres egy félre eső fal melletti kétszemélyes asztalt és oda sétál. Leül az egyik székre, majd előveszi a mappáját, amiben az iratai vannak, és maga elé veszi őket. Vele szembe ülök le, elhelyezkedek a széken, felteszem a kezem az asztalra, az ujjaimat összekulcsolom. Majd még veszek egy levegőt, mielőtt rá néznék. Figyelem, megnézem a haját részletesen, majd végig az arcát. Az ujján levő gyűrűhöz érve eszembe jut, hogy legutóbb összekapott Márkkal. Nem lenne a legszerencsésebb rákérdezni, hogy mikor ment haza.
A jegyzeteit nézegeti, egyszer csak felpillant rám és elmosolyodik.
- Ha kérhetem, ne mondj olyanokat, hogy „ezúttal nem versenyezni mentetek ki. Mert ezzel beismered, hogy máskor előfordult már és nem fognak örülni neki. Annak meg te nem fogsz örülni.
Veszek egy nagy levegőt, majd lassan kiengedem, közben bólintok egyet.
- Kihagyható a történetből. Bár nem tudom, ki mit mond majd. De gondolom, senkinek nem lenne előnyös ez a mondat.
- Az nem lényeg. Úgy tudom nem vészes a helyzeted, de tényleg figyelj oda, hogy mit és hogyan mondasz. Ha valaki rosszat akar neked, akkor gond nélkül kiforgatja a szavaidat, és azzal is meggyanúsítanak, amihez semmi közöd.
- Rendben majd figyelek rá, miket mondok. Csak nem lehet olyan nehéz…
- Sok dologtól függhet, de úgy tudom te a normálisabb bírót kaptad – elmosolyodik. – És én vagyok az ügyvéded, rosszul már nem járhatsz.
Most én mosolyodok el és megcsóválom a fejemet.
- Igen, azt hiszem, ezzel nem vitatkozom.
- Csak akkor megszólalni, és csak akkor, ha kérdeznek. Majd én beszélek.
- Magyarul kussoljak, amíg nem szólítanak? – ismét elmosolyodok. – Nagyon jó hallgatóság vagyok – teszem hozzá.
Habozik kicsit a válasszal, majd sóhajt egyet.
- Örülök, ez jól fog jönni.
Kezdek kicsit feloldódni. Nem is értettem a kezdeti szorongást a közelében. Laura a papírokat nézegeti, rendezgeti. Aztán bezárja a mappát és elrakja.
- Lassan mehetünk is, hamarabb bent kell lenni.
- Tényleg, Gábor is ott lesz? – felállok közben, visszatolom a széket.
Rám néz és bólint. – Igen, és Ricsi is.
- Óh, nem tudtam biztosan, hogy Gábor köpött… csak várható volt.
- Hát, köpött és nagyobb szarban van, mint te.
- Ha esetleg a tárgyalás után megfojtom Gábort, akkor ugye leszel ismét az ügyvédem? – elvigyorodok, és elindulok kifele a könyvtárból.
Felnyög egy kicsit és csak a fejét csóválja, indul utánam. Az ajtóhoz érve már ő vezet tovább, én nem tudom a járást olyan jól. Végig megyünk egy folyosón, majd jobbra fordulunk, megint végig egy folyosón és egy nagy kétszárnyas ajtóra mutat.
- Az lesz az.
Benézek a terembe ez ugyan az a terem, amiben anno volt Zoli tárgyalása. Lehet tárgyaló teremből csak egy van? Nem megyünk egyből be még felesleges. Laura be se néz, megáll az ajtó mellett. Lépteket hallani a folyosó másik végéből. Mivel Laura nem megy beljebb így én sem, nekidőlök a falnak mellette. A léptek felé fordítom a fejem. Azonnal leáll bennem a vérkeringés, amikor meglátom. Mosolyogva közelít felénk, majd lelassít, amikor odaér.
- Nocsak… nocsak, hogy kicsípted magad. Hol marad a szakadt farmer az ing mellé? – Elvigyorodik, majd Laurára néz, akit láthatóan meglepett a jelenet. – Laura… - bólint egyet a fejével, ahogy elhalad mellettünk köszönésképp. – Azért az autóversenyzésekért még egyszer behozlak… - szól még vissza a válla felett, majd befordul a folyosó végén és eltűnik a szemem elől.
Most nyelek először mióta megláttam. Laura csodálkozva néz rám. Szinte látszódnak a kérdőjelek a tekintetében. Nem is akarok rá nézni, de érzem, ahogy perzsel a tekintete. Várom, hogy kérdezzen, vagy nekem essen, hogy ez mégis mi a franc volt!? De nem érkezik a várt reakció.
- Ugye, ő nem lesz bent? – teszem fel félve a kérdést.
Megköszörüli a torkát. – Csak akkor nem, ha nem akar.
Most már nagyobbat nyelek. Picsába! Tuti, hogy be fog ülni. Nincs az az isten, hogy ezt kihagyja. Ha már csak azt sem tudta megállni, hogy ide ne szóljon. Laura közben ránéz az órájára. Az emberek is elkezdenek gyűlni, egyre többen mennek be az ajtón. Tesz egy lépést ő is.
- Gyere, lassan kezdődik.
Ellököm magam a faltól, ránézek, majd bólintok. Benézek a terembe is, aztán elkezdek végigsétálni a székek között. Laura mögöttem jön. Jó pár ember rá is köszön. Mutatja, hogy hova üljek le elöl. A következő pár percben megérkezik Gábor és Ricsi is az ügyvédjeikkel. Leülök, kifújom magam aztán lassan el is kezdődik a tárgyalás. Először persze elmondják, a történteket, hogy miért is vagyunk itt pontosan. Aztán mindenkit egyesével kihallgatnak, meghallgatják az ügyvédeket is, ki milyen érvet, ellenérvet tud felhozni. Szerencsére Laura elég meggyőző érveket hoz fel mellettem. Mentségemre szól az is, hogy rögtön belementem a házkutatásba, nem találtak semmit és még segítettem is a nyomozást. A verekedésen és az ideiglenes drogbirtokláson kívül nem tudnak mást rám bizonyítani. Gábor, is az én pártomon áll, beismeri, hogy nekem nincs közöm a droghoz, csak rosszkor voltam rossz helyen. Az eset óta nem is találkoztunk. Nem mer a szemem elé állni, ő is tudja, hogy ezt nagyon elcseszte és jobban teszi, ha nagyívben elkerül. Nagyjából egy óra alatt lezajlik a dolog. Megszületik az ítélet. Ricsit nyilván lecsukják a drogok miatt. Nekem 120 óra közmunkát ítélnek, amit Laura azonnal el is fogad, így szabadon távozhatok.
Mindenki szálingózik ki a teremből a tárgyalás végén. Mi is elindulunk ki a teremből. Megyek Laura mellett, még másokkal is beszélnem kell. Egész sokan eljöttek. Csak pár szót váltok mindenkivel, próbálok nem elmaradni Laura mellől. Páran őt is megállítják és gratulálnak neki, hogy mennyire ügyesen elsimította nekem az ügyet. Persze próbál nem nagyra lenni magával. Kiérve az aulába már egészen feloszlott a tömeg. Félre állunk és felém fordul.
- Megvagy?
Mikor már épp belekezdenék, hogy megköszönjem a dolgot, megkocogtatják a vállamat hátulról. Fordítanám a tekintetem, de már mellettünk van az illető. Gábor az… Először Laurának hálálkodik, aztán hozzám fordul.
- Jaj, Emese… én annyira nagyon saj… - kezdené a nyomasztó szövegét, de leintem.
Érzem, ahogy nyílik a bicska a zsebemben. Látni sem akarom, nem hogy beszélni vele.
- Te, takarodj a szemem elől – szakítom félbe a mondanivalóját, mielőtt még nagyon belevegyülne.
Laura érdeklődve figyel minket. Nyilván látni rajtam a feszültséget, talán kicsit aggódó is a tekintete, hogy nem fogok-e hülyeséget csinálni.
Gábor csak értetlenül pislog rám, szerintem erre a reakciómra nem számított, de nem szól semmit.
- Arra van az ajtó – mutatok a kijárat fele, mikor még mindig nem mozdul. Nem is nézek rá, inkább a kijáratot nézem.
Erre már csak sarkon fordul, és szó nélkül hagy ott minket.
- Nem voltál kicsit durva? – kérdezi tőlem Laura a távolodó srácot nézve.
- Nem tudom, ügyvédek szemében mit lehet kicsit durvának nevezni. Amúgy, nagyot alkottál bent – elmosolyodok, a mosoly most teljesen őszinte – Köszönöm.
Elmosolyodik és bólint. – Ugyan, ezért vagyok.
Ismét mellénk érkezik egy illető, ezúttal egy nő. Ahogy megcsap az illata, ismét összerándul a gyomrom. Megint köszönés nélkül kezd bele a dologba, de most még a vállamat is megfogja.
- Ó… micsoda ügyvédet szereztél magadnak! Gratulálok – fordul ezzel a szóval Laurához, majd ismét felém néz. – Csak nem megfektetted őt is, hogy bebiztosítsd magad?
Laurára pillantok, aki a kérdést hallva szinte fal fehérré változott. Nagyot nyelek aztán ismét a nőre pillantok.
- Nézd Liz… nekem ehhez semmi kedvem.
Erre felnevet egész hangosan.
- Jaj, de kár, azt hittem, hogy szereted megfektetni az utadba kerülő nőket. Na jó – ismét Laurára pillant – akkor nem is zavarok tovább. Még biztos rengeteg megbeszélnivalótok van.
Laura tekintete kettőnk között cikázik. Majd Liz köszönés kép még bólint egyet és tovább sétál. Jó, ez most kínos volt. Tudom, hogy gyűlöl… de ennyire bosszúszomjas? Laura csak néz Liz után értetlenül.
- Kezdem azt hinni, hogy itt nem tudok veled két szót nyugodtan váltani. – kicsit félénken pillantok Laurára. Fogalmam sincs mik futhattak át az agyán.
Rám pillant, összeszorítja kicsit a száját, aztán szó nélkül elindul. Mivel nem ismer, így könnyen hihetőek Liz szavai. Állok még egy darabig, ökölbe szorul a kezem, aztán szép lassan kiengedem és utána megyek. Nem néz hátra, meg sem áll. Zsebre teszem a kezem, csak bizonytalanul követem. Egyelőre még azt sem tudom beazonosítani, hogy merre megy. Két kanyar után a bejárat felé veszi az irányt. Felsóhajtok. Megyek utána, de azt sem tudom van-e értelme. Amikor kiér az ajtón, a lépcső tetején megáll, nem indul le rögtön. Hátra néz rám.
- Dolgozd le azt a 120 órát, magadnak segítesz vele – mondja, mikor utolérem. – És vigyázz magadra – magára erőltet egy kisebb mosolyt, majd elindul le a lépcsőn a parkoló felé.
Válaszolnék neki, de ismét faképnél hagy. Nézek utána egy ideig… Francba! Lesietek a lépcsőn és utána megyek.
- Laura… - szólok utána úgy tíz lépés távolságból. Bár még magam sem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
Megáll, amint mellé érek és rám néz. Az arca teljesen közömbös.
- Igen?
- Nem tudom, hogy sajnálnom kéne-e a múltkor történteket. Igazából elég jó volt ahhoz, hogy ne sajnáljam. De nem állt szándékomban olyan, amit az imént hallottál.
Összehúzza a szemeit. – Arra a részre gondolsz, hogy szereted megfektetni az utadba kerülő nőket? – elmosolyodik gúnyosan. – Nyugi, nem vettem magamra. Nem vagyok az áldozatod, és nem is leszek. Az én strigulámról lemondhatsz – azzal elfordul és tovább sétál.
- Ugyan, ne mondd, hogy nem élvezted! – tárom szét a karjaimat két oldalra. Majd én is megfordulok, választ már nem várok.
A kocsim felé veszem az irányt, de még a fejemet csóválom. A kocsimhoz érve már mosolygok is. Úgy döntöttem, hogy csak mosolyodni tudok a történteken. Beszállok, és kifújom magam. Ezen is túl vagyok. Még ülök egy darabig, nem indulok azonnal. Szabad a napom további része, így úgy döntök, estére betérek valami szórakozó helyre. Összeszedek valami éjszakás kalandot. Laurát, ha minden igaz többet már úgysem igen látom.