Kísértés - 1. rész

Szemerkélt aznap. Nem annyira, hogy elővegyem az esernyőt, csak épp annyira, hogy az apró pöttyök mini nagyítókként, idegesítően felnagyítsák a mobilom képernyőjének bizonyos pontjait. Csak, hogy véletlenül se legyen egyszerű SMS-t írni. „Mindjárt ottho…”, gépeltem épp, amikor bal lábam alól kifutott a járda, és lehuppantam az úttestre.  Hátranéztem, hogy lássam, miféle gátlástalan útpadka használta ki figyelmetlenségemet, de mentem tovább. Ekkor történt. Ekkor ért az acél a szövethez, vált el a gumi az aszfalttól, a telefon a kezemtől. Felrepültem pár méterre, ahogy a kék kisbusz elcsapott a zebrán, a mobil a befejezetlen SMS-sel egy közeli könyvárus standjára repült, én pedig a furgon szélvédőjébe zuhantam vissza. Nos, így haltam meg.
Ott álltam a holttestem mellett, néztem, ahogy a piros OMSZ overálos mentők próbálnak újraéleszteni. Dühös voltam, tehetetlen, ijedt. Minden hirtelen eltávozott így kezdi. Miután végre el tudtam szakadni a hullaháztól, ahol a testem feküdt, napokig bolyongtam, próbáltam kapcsolatba lépni a még élőkkel, de senki nem reagált. A család, a barátok, az idegenek az utcán. Számukra – heh, szó szerint – halott voltam. Talán hónapok is elteltek, mire elkezdtem megnyugodni, és felfogni, milyen új lehetőségek tárultak elém. Tulajdonképpen kaptam egy láthatatlanná tévő köpenyt. Na meg repkedni is tudtam össze-vissza, mint szupermen. Jó, jó, az életemért cserébe, de, ahogy Amerikában mondják: ha citromot kapsz, csinálj limonádét. És érdekes módon, ha éhes, álmos, fáradt soha nem is voltam, bizonyos igényeim megmaradtak. Egyre többet lógtam hát a különböző egyetemek épületeiben, amelyek a friss, fiatal husik gyűjtőhelyei voltak. Jogi kar, közgáz, vendéglátás, izgatóbbnál izgatóbb, éppen nagykorúvá lett csajok. Persze, eleinte, mint azt a pubertás elején lévő hülyegyerek teszik napszemüvegben, gátlástalanul bámultam a felsőkből kiugró melleket, néztem a kerek fenekeket, lestem be a szoknyák alá, lábak közé, blúzokba, a lányvécébe. Egész nap a csajok tengerében rohangáltam, azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, annyian voltak. Hamar rájöttem azonban, hogy ennél sokkal többet tehetek.
Egy idő után sokkal izgalmasabbnak találtam, ha ráállok egy lányra, és végigkövetem az egész napját. Az első ilyen napon épp az egyik vendéglátós főiskola aulájában üldögéltem, és mustráltam a felhozatalt. Tavaszodott, ez erősen kedvezett az öltözködésnek (az én szempontomból mármint). Rövid szoknyák, cicanacik, nyári ruhák mindenütt. A központi tér forgatagából három lány tűnt elő, egyenesen felém tartottak. Megálltak a lépcső előtt, amelyen ültem, beszélgetni még egy kicsit, mielőtt elválnak útjaik aznapra. A bal szélsőn vékony anyagú, bő, virágmintás nadrág volt barna övvel, felül fehér trikó, alatta fehér melltartó – ha nem láttam a héten ebből a kombinációból már ötvenet, akkor egyet sem. A csaj maga szép volt, de semmi extra nem fogott meg benne. Szolibarna bőr, sötét haj, fehér keretes napszemüveg beletűzve. A jobb szélső szőke is egy tucatkombinációt választott: répafarmer és szűk, feliratos póló. Számára sem volt ismeretlen a mesterséges napozás. A középső lánytól viszont azonnal tátva maradt a szám. 160-as kiscsaj lehetett, tépett végű, vállig érő világosbarna hajjal, zöld szemmel. Termetéhez képest gyönyörűen kerek melle volt, majd’ szétfeszítette a közepesen kivágott, bézs-fehér csíkos, spagettipántos felsőjét. Karamellszínű fodros szoknyája csak feléig takarta formás combját, a két ruhadarabot pedig barna bőr öv kapcsolta össze.
Szája sarka aranyosan felkunkorodott, ott hordozva a mosoly lehetőségét, de a tekintete fogott meg igazán. Volt benne valami szomorú, mint akit megtört az élet, és szomorú múltján mereng. Tipikusan az a fajta rejtett drágakő volt, akit környezete messze nem értékel eléggé. A nézés láttán óhatatlanul is ölelni, simogatni, csókolni akartam volna, csak, hogy felviduljon. Míg vizsgálgattam Bettit – egyik barátnője szólította közben nevén – épp elköszönőben voltak. Sietős pusziváltás után a két tucatlány jobbra távozott, Betti pedig fellépkedett a lépcsőn, egyenesen keresztülsétálva rajtam. Még mindig megborzongtam, amikor ezt tették velem, de felpattantam, és követtem.
Aranyos, ruganyos járással ment a folyosó közepén – elmosolyodtam ezen, mert még életemben állapítottam meg, hogy a legtöbb, ilyen járású lánynak jó feneke van, ez esetünkben is stimmelt. Hamarosan betért balra, egy nagyobb forma előadóba. A terem katedrája és a hátsó bejárat közt tekintélyes, kb. 15 méteres szintkülönbség is volt, az üléssorok amfiteátrum-szerűen voltak elrendezve. Leült az egyik hátsó sor közepére, és elkezdte kipakolni dolgait: fél literes ásványvíz, jegyzetfüzet, színes tollak – Istenem, ha nem láttam ezeket minden egyes lánynál, akkor egynél sem, én nem is tudom, mintha kötelezővé tették volna valami titkos csajgyülekezeten. No mindegy, lassan eljött a negyed öt, de alig lettek többen: elszórtan ült csak pár hallgató. Nem is nagyon értettem a dolgot egészen addig, amíg be nem jött az oktató – egy ősz szakállú tanár – és el nem kezdte vetíteni a diáit. Egy olyan szabadon választható tárgy volt, amelyet csak átlagnövelésre vesznek fel hallgatók, és amelyre év közben senki nem jár be, csak a ZH-k erejéig. Leültem Betti mellé, és néztem. Amíg a katedra felől monoton hang beszélt mutatókról, grafikonokról, tendenciákról, ő kiskutyát, napocskát, virágot rajzolt az egyik üres füzetlapra, amelynek tetején mindössze az „5. előadás” felirat szerepelt. Átsiklottam a padon, és az előtte lévő székről néztem fel rá. Amíg rajzolt, szája kinyílt résnyire, és ettől olyan aranyos, és csábos lett egyszerre, hogy nem bírtam tovább magammal. Egész közel hajoltam arcához, és… megcsókoltam. Levegő után kapott, kiesett a toll a kezéből, és ijedten nézett előre. Én ezzel egyidőben pedig első riadalmamban kirepültem az előadóból, de még az épületből is, és másodperceken belül 70 méterről néztem az egyetem tetejét. Kalapált a szívem… vagy legalábbis úgy éreztem, és fogalmam sem volt, hogy mi történt. Még soha nem csináltam ilyet, teljesen váratlanul ért, hogy hatással volt egy élő emberre. Ludak szálltak el fölöttem V alakban, ez visszazökkentett a valóságba. Lassan visszaereszkedtem az előadó mennyezetéig, és óvatosan átdugtam a fejem rajta. A lány feje megint lefelé állt, újra a rajzolgatással volt elfoglalva. Lesiklottam mellé, és figyelmesen néztem, de úgy tűnt, nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Betudta a képzeletének, mint azt a legtöbben szokták. „Biztos csak a szél volt”, mondta az egyik kedvenc filmes közhelyem.
De minél tovább néztem, annál jobban eluralkodott rajtam a vágy, hogy örömet, hogy gyönyört okozzak neki, hogy kényeztessem. Na, meg persze veszettül jól nézett ki, és kíváncsi voltam, mit rejthet az amúgy sem sokat rejteni igyekvő ruha. Bemásztam hát a pad alá, egyenesen a lábai közé. Meleg volt a teremben, és mivel a padok lábtere elölről zárt volt, nyugodt szívvel nyithatta szét combjait. A szoknya lágyan omlott két combja közé, de kicsit látni engedte fehér, mintátlan bugyiját, amelyen keresztül látszott telt szeméremajkainak körvonala. És nagy meglepetésemre kis nedvességet véltem felfedezni a falatnyi textilen. Csak nem továbbképzelte az iménti – szerinte – érzéki csalódást? Hát magányos vagy, kicsim? Fészkelődött kicsit, és szélesebbre tárta lábait, szoknyája is feljebb emelkedett. Itt volt előttem ennek a gyönyörű lánynak a gyönyörű puncija, és nem tehettem semmit. Hacsak…? Ha a csókot érezte, vajon mást is? Hüvelykujjam lassan kinyújtottam, és egészen óvatosan odaérintettem bugyija szövetéhez, pont ott, ahol kelyhének vágása elkezdődött. Fura volt, mert nem is éreztem úgy, hogy megfogom, de nem is tudtam akadály nélkül továbbmozdulni. Mintha érezné is, meg nem is. De ahogy lassan elkezdtem lehúzni a vágáson a kezem, hallottam, hogy felsóhajt, ami után rögtön összeszorította lábait. Érdekes, a kezem nem szorult be közéjük… Létezik, hogy tudnám ezt irányítani?
Pár pillanat múlva megint szétnyíltak a formás combok: biztos nem ez volt az első ilyen esete fantáziálás közben. Megint ott fehérlett előttem a cukifalat bugyija, hát gondoltam, próbáljuk ki a teóriámat. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy belehatoljak a lányba, megmerevítettem jobb kezem mutató- és középső ujját, és becsúsztattam Betti hüvelyébe. Félig nyögés, félig sikoltás hagyta el a száját, tolla mellém esett a földre. Szája elé kapta kezét, és rémülten nézett körbe. Én is a pad fölé emelkedtem, és láttam, hogy mindenki őt nézi, halk moraj fut végig a termen. A tanárt láthatóan nem nagyon akasztotta meg a dolog, gondolom, látott már különbet is, folytatta is az előadást, lassan a hallgatók is újra a katedra felé fordultak. De Betti nagyon elpirult, összekapkodta kézitáskájába dolgait, és amilyen csendben csak lehetett, kisurrant az egyik hátsó kijáraton.
A nemrég még nyüzsgő folyosó kihalt volt: a legtöbb ember már végzett aznapra, aki pedig nem, az épp az utolsó óráján ült. Betti sietős léptekkel tartott a folyosó vége felé, a fodros szoknya táncolt a popsiján, ahogy belökte a női mosdó ajtaját. Benézett a kabinokhoz, hogy nincs-e benn senki, majd ledobta táskáját a mosdópult oldalára, megtámaszkodott az egyik mosdókagylón, és magát nézte a tükörben. Szemmel láthatóan nem értette, mi történt az előbb. A szoknyán keresztül óvatosan végigsimította vénuszdombját, de semmi különöset nem érzett. Amíg értetlenül nézett a tükörbe, én letérdeltem, és – igen, éretlen hülyegyerek mód aktiválva – benéztem a szoknyája alá. Istenem, a popsija szebb volt, mint gondoltam. Két majdnem tökéletes félgömböt fedett a lágy textil, köztük szolídan feszült a fehér tanga. Ekkor éreztem, hogy egyre jobban feszít az erekcióm, és egyre inkább elönt a vágy. Felálltam, a mosdókagylón támaszkodó kezei mellé tenyereltem, és mögésimultam. Megfeszítettem farkamat, és ahogy az előbb, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy belehatoljak ebbe a csábos ajkú, kerek popsijú, formás mellű kislányba. Éppen lefelé nézett, amikor éreztem, hogy a makkom csúcsa a bugyin áthatolva nagyajkaihoz ér. Megakadt a lélegzete, elnyílt a szája, és ahogy egyre toltam mélyebbre magam a rettenetesen szűk punciba, feje hátrabicsaklott, egyenesen a vállamra. Tövig benn voltam, éreztem, ahogy az a kerek popsi feszül az ágyékomnak, amelyet az előbb még sóvárogva néztem. Feszül is, meg nem is, benn is vagyok, meg nem is. Nem értettem, hogy működik, de akkor éppen nem is érdekelt.  Visszahúztam a farkam, a makkom peremét cirógatta hüvelyének fala, és ahogy újra benyomultam, vénuszdombjánál fogva húztam magamra jobban a lányt. Ahogy egyre gyorsítottam az ütemen, ő egyre hangosabban nyögött, zihált, sikítozott. Ott pucsított – a többiek szemszögéből – egyedül, a női mosdó közepén, a mosdókagylóra támaszkodva, és szemmel láthatóan közeledett az orgazmus felé. Ahogy egyre gyorsabban mozogtam benne, átkaroltam, és kezembe fogtam dús melleit. A felsőjén nem látszott a tenyerem lenyomata, nem is húzódott félre az anyag, mégis éreztem a lágy kebleket a kezemben. Behunyt szemmel élvezte, ahogy elönti az adrenalinnal vegyes gyönyör, ez a megmagyarázhatatlan beteljesülés. Ahogy egyre csak pumpáltam, éreztem, ahogy gyűlik a kilövellésre kész orgazmus az ágyékomban, és amikor a lány hangos sikolyai közepette végre kitört, nem olyan volt, mint egy sima ejakuláció, hanem mintha magát az orgazmust lövelltem, spricceltem volna a testébe. Egész testében remegett, térdei megrogytak, éppen, hogy csak meg tudott kapaszkodni a mosdókagylóban. Felsője átizzadt, bugyija tocsogott a nedvességtől, amelyből egy kevés még a combja belső oldalán is folyt le. Én kimerülve zuhantam neki a mögöttem lévő falnak, és néztem a lányt, akit alig egy perce juttattam el az orgazmusig. Hangosan lihegett, amint lassan feltápászkodott a tükörhöz, és ekkor – az aktus kezdete óta először – ismét belenézett. Ekkor fagyott meg a vér az ereimben. Dermedten, elakadt lélegzettel, ijedten egyenesen a szemembe nézett.