Ki ad bűnbocsánatot?

Lenézek a ruhámra. Szakadt, sáros,és csepeg belőle a víz. Nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Talán már órák óta sétálgatok a szakadó esőben,talán csak öt perce,nem emlékszem. Annyit tudok, hogy kirontottam otthonról,és futottam,ameddig csak bírtam. Azt tettem fizikailag, amit lélekben lett volna jó. Elfutni előle. Elfutni a fájdalom,a bűntudat előle. Őelőle. A két szeme és esdeklő arca elől,melyet most már valahányszor lehunyom a szemem,magam előtt látok. Bele fogok őrülni. Tudom. Érzem.
Egy férfi megy el mellettem, megdöbbenéssel és undorral az arcán mér végig. Képzelem, milyen látványt nyújthatok. Egy fiatal lány, lucskos barna haja a szemébe lóg, bőrig ázva, két papírlapot szorongatva tántorog az utcán. Megáll egy pillanatra, rám néz, mintha szólni akarna… de aztán vállat von és továbbmegy. Én is ezt teszem. Vonszolom magam tovább.
Jó, hogy esik az eső. Szeretem. Így senki sem láthatja a patakzó könnyeimet. Nem is akarom, hogy lássák. Az emberben,mikor nagyon magányos,valahol mindig ott él a remény,hogy meglátják rajta,hogy mennyire nagy a bánata, és esetleg valaki megkérdi:Mi bánt?
De bennem már ez sem él. Nekem sem kéne már élnem. Nem tudok tovább menni. Leülök a földre, valami nagy fa tövébe. Lehunyom a szemem és nagy levegőt veszek,majd lassan szétbontom az egyik összegyűrt levelet, amit a kezemben tartok. Kézzel írt, ismerős betűk néznek vissza rám.

„Zavargások törtek ki, újabb bevetésre küldenek, így lehet, hogy egy ideig nem tudok írni. Sajnálom, hogy úgy váltunk el. Tudod, mit érzek, és ez nem fog változni. Remélem jól vagy, bár nem tudom, megkapod-e a leveleimet, mert sosem válaszolsz rájuk. Ha nagyon szépen megkérlek, elküldenéd azok közül a képek közül az egyiket, amik nyáron készültek, és amin ketten állunk egymás mellett? Sokat jelentene nekem, itt olyan magányos vagyok.
Maradok hű barátod: Norbert. ”

Alatta egy dátum. Most erőt veszek magamon, és kisimítom a másik levelet is. Ezen 12 nappal későbbi dátum található.

„Tisztelt Hozzátartozó!

Sajnálattal kell közölnöm,hogy Kiss Norbert két nappal ezelőtti bevetésünkön egy tűzharcban életét vesztette. Személyes dolgait a honvédséghez küldjük, az ön lakóhelyén található laktanyában átveheti.
Azért kapja ezt a levelet, mert a fent nevezett tiszt magát nevezte meg,mint baj esetén értesítendő személyt.

Mély részvéttel:.. ”
A többi az ez esetben megszokott szöveg. Szinte már tudom kívülről a levelet, annyiszor elolvastam. De az az érzésem, még most sem fogtam fel.
Nem válaszoltam Norbert levelére. Miért is tettem volna? Alább adjak a büszkeségemből, mikor eddig sem tettem? Még mit nem. Képet sem küldtem neki. Egy árva szót sem írtam. Semmit. Semmit! SEMMIT! Már megint zokogok. Nem tudom abbahagyni. Képtelen vagyok rá.
Előttem van az utolsó találkozásunk. Azt mondta, vaknak tetetem magam,és kínzom őt azzal,hogy csak barátként kezelem,és nem veszek tudomást róla,hogy ő szerelmes belém. Mondtam neki, hogy nem tudok mit tenni, felnőtt emberek vagyunk, tanulja meg elfogadni,hogy így van. Hűvös voltam, tárgyilagos. Érzéketlen. Ugyanaz a szomorúság ült ki a szemébe, mint mindig, mikor erről beszéltünk. Mintha pofon vágták volna a szavaim. Aztán elköszönt. Tétován kinyúlt a karja az arcom felé, hogy utoljára megsimítsa. Elfordítottam a fejem.
- Olyan ritkán látom az arcod, legalább most nézz rám, kérlek! - mondta.
Felemeltem a fejem. Könny csillogott a szemében, és vigasztalhatatlan szomorúságot árasztott az egész lénye. Újra éreztem az elkeseredettséget, hogy fájdalmat okozok az egyik legjobb barátomnak. Fájdalmasan megszerettem azt a könnycseppet, mi lassan gördült lefelé az arcán, mert én okoztam. Összeszorult a szívem. Éreztem, hogy nem bírom már tovább. Ha most nem megy el, elsírom magam.
- Menj! - mondtam.
- De…
- Menj már! Isten veled!
- Ég veled! - mondta, majd még egyszer rám nézett és elment.
Akkor láttam utoljára.

Szerettem, mint barátot. És ezzel megkeserítettem az életét. Tessék, most itt a kezemben a bizonyíték,hogy meghalt. És én sosem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem. Soha. Élveztem, hízelgett a hiúságomnak, amit a szemében láttam, mikor rám nézett. Talán nem is akartam tenni ellene. Kegyetlen voltam vele. Soha nem teljesítettem a kéréseit, kívánságait,pedig tudtam,mennyit jelentene neki.
Ő már elment. Békére lelt. Máshol jár. És soha többé nem lesz itt velem. Rettenetesen hiányzik. De talán jogom sincs hozzá,hogy hiányozzon nekem. Végülis mi voltam én neki? Kín.
Eláznak a kezemben a papírok, én mégis tisztán látom az elmosódott betűket: Maradok hű barátod…
- Nekem ki ad bűnbocsánatot azért, amit vele tettem? - hangzik elkeseredett ordításom az esőtől nedves parkban. De tudom a választ: senki. Nincs lény,mely feloldozást tudna adni nekem ezentúl.