KF08 - Karmazsin Folyó: Nyolcadik fejezet

FIGYELMEZTETÉS:

A regényben fellelhetők részletesen taglalt EROTIKUS, ERŐSZAKOS, KÖZERKÖLCSÖT SÉRTŐ részek, elolvasása csak 18 éven felülieknek ajánlott.



Első fejezet
(lektorált változat)



A sivatag nem volt valami kellemes hely. Főleg nem este. Se egy normális ágy, se normális, emberi étel: csak fejadagok. Persze Sarah is katona volt, de nem véletlenül kapaszkodott fel a felső vezetéshez. Most kénytelen volt ismét eltűrni azt az igénytelenséget, ami a feláldozható, magára nem adó söpredéket jellemezte. Ráadásul most még a felállás is rosszabb volt: túsz volt. És az egészet megkoronázandó egy háborodott EFL-es Vörös Ligás túsza.
– Hé, Arina! – szólt ki a sátorból Janet – Nem hajlandó enni, és egyfolytában szentségel!
– Akkor nem eszik! – kiáltotta komoran a nő, és nagyot szürcsölt a leveséből.
– De hát már tegnap este sem evett!
–Biztos hiányzik neki valami – jegyezte meg Ryana rosszindulatú fintorral az arcán – Nekünk is hiányzik Rover, tudod.
– Érdekes ezt épp tőled hallani – merengett el a Dingó.
– Merthogy?
– Nem nagyon beszéltetek.
– Az lehet, de az utóbbi időben megismertem. Egyszerű, de jó ember volt.

Ron biccentett. Egy darabig némán folytatódott az étkezés. Csak Arina sátrából hallatszott Valkűr győzködése, és a parancsnok acsargása.
– Nehéz lesz bánni ezzel a szukával, ugye tudod? – szólalt meg egyszerre Ottó. Arina felkapta a fejét:
– Tessék? Óh. Igen. Számítottam rá.
– Arina – kezdte Nitty – Miért hoztad magaddal ezt a nőt?
– Mert meg akarom neki mutatni, hogy ez a bolygó nemcsak arról a háborúról szól, amit a Légió és az Ellenállás vív. Itt a puszta túlélés a cél.
– És minek kellett ez a bazinagy dög? – bökött orrával a guggolva pihenő géppáncél felé Vipera – És különben is, mi a neve?
– Karmazsin Folyó. De Malcolm parancsnok csak Urielnek hívja.
– Uriel – lehelte a szavakat Ottó – a halál angyala. Tudod… illik hozzád. Ez a név: Angyal.
– Ugyan! Hol vagyok én egy angyaltól? – legyintett a nő.
– Öt méterre – felelte kacéran Nitty, majd kitört belőle a kacagás.
Arina nem értette, a lány pedig készségesen odasétált Angelához, és a vállára tette a kezét:
– Ő Angela. Én neveztem el.
Az ápoló szemérmesen elpirult a szemek kereszttüzében.
– Ha már itt tartunk – kezdte Dingó – ideje rendesen bemutatkoznunk.
– Na, megint kezdi – csóválta meg a fejét Ryana.
– Arina, kérlek hozd elő a foglyodat!

A nő értetlenül pislogott kettőt. Ron folytatta:
– És a Valkűrt is. Tényleg, Skorpió hol van?
– Keresi Dianát – felelte komoran Ryana.
– Vagy úgy. Mindegy, akkor ők ebből kimaradnak.
A férfi kivárta, míg Arina kirángatja a levest tartó Janetet és az undorkodó Saraht, majd megköszörülte a torkát:
– Khm… Üdvözlök minden újoncot! Az én nevem Ron. Ron, a Dingó. Én vagyok a falka vezére, az alfahím, ha úgy jobban tetszik. Ketten közületek már most szabadon távozhatnak, ha akarnak, bár jármű és élelem híján elég nehezen boldogulnátok idekint. Aki itt marad, azt a falka tagjának tekintjük. Miután egyikőtök – mint arra korábban utaltam – fogoly, ezért ő csak korlátozottan érvényesítheti jogait. Mint azt láthatjátok, portyázásból – amolyan vámszedésből – élünk itt, a sivatagban. Ez az első szabály. A második: a falka szent. Megvan a belső rendszere a vitás ügyek rendezésének. Előbb-utóbb ebbe is belejöttök. A harmadik dolog, hogy sürgősen meg kell tanulnotok motorozni. Ennek a vörösnek, Ryanának is van egy kis lemaradása némi kényszerpihenő miatt, majd vele kezdtek. Mielőtt a többiekkel is megismerkednétek, szeretném először a ti neveteket hallani! Téged már valamennyire ismerünk, úgyhogy gyere te, Hófehérke! Halljuk, ki vagy, és mit keresel itt?

– A nevem… – kezdte Nitty, majd megrázta a fejét – …nem Hófehérke. Az én nevem Anita Daybreak. A barátaim szólíthatnak Nittynek. Az Egyesült Földi Légió egyik gyalogosa voltam, mígnem én is elvesztem ezen a bolygón. Nemrég megtanultam használni a neogének különleges képességeit. Mikor barbár támadás érte a helyet, ahol eddig tartózkodtam, súlyosan megsérültem, a Mars Ellenállás pedig kimentett. Ekkor ismertem meg a mellettem álló genonővért is.
– Rendben – nyugtázta Ron – Akkor halljuk az ő verzióját is!
Az ápoló felállt, és kissé meghajolt.
– A nevem Angela. Sorszámom huszonegyes. Magasságom százhatvanhét centiméter…
Sarah Malcolm arcára először a felismerés, majd a döbbenet, végül valami iszonyatos bosszúság ült ki. – Ez az a kis kurva? Ezt ápolta ez a hasznavehetetlen liba?! Ez tényleg ismeri ezt az Arinát!?!
– …a nevemet pedig Nitty kisasszonytól kaptam.
– Örülök, hogy végre egy hivatásos ápoló is van a csapatban! – biccentett Ron – Végezetül te is mutatkozz be! – fordult oda a parancsnokhoz.
– A nevem Sarah Malcolm parancsnok. Az azonosító számom…
– Malcolm parancsnok egy igazán remek és végtelenül fegyelmezett, eltökélt és bátor katona – szakította félbe az értelmetlen kódsort megelőzve Arina – Bár én egy nála ötször nagyobb, tökéletesen bepáncélozott robotban ültem, ő mégis meg merte kockáztatni, hogy rakétavetővel támad rám, mikor pedig a manipulátorba fogtam, egy egész pisztolytárat beleeresztett a szélvédőbe. Úgy érzem, a kezdeti nehézségei ellenére képes lesz beilleszkedni, és a falka hatékony tagjává válni – akár „póráz” nélkül is.

– Sohasem fogok megbocsátani neked – sziszegte a nő, és zöld szemei valósággal villámokat szórtak – Több tucat emberemet és társamat megölted. Soha. Érted? Soha nem bocsátok me!
– Nem is várom – felelte még mindig diplomatikus arccal Arina – Ilyen a háború. Az embereid szembeszálltak velem, én pedig válaszlépéseket tettem. Rover – a barátunk – úgyszintén meghalt ott. Az ő haláláért is felelek.
– Leszarom! Nem érdekel! Dögölj meg! Rohadj el a pokolban, te odvas szívű, álszent kurva!
Arina erre már nem válaszolt. Dingó még várt egy darabig, azután beterelte a másik két jövevényt a többiek közé.

Nitty szóba elegyedett a Triumvirátussal, három kopasz, gyakorlatilag teljesen egy vágásra járó agyú, az édeniekéhez nagyon hasonló öltözködésű férfival, akik készséggel segítettek neki megválaszolni pár – a neogénekkel kapcsolatos – kérdését. Angela elsősorban őt követte, azonban Nitty inkább odavezette Ryanához.

– Te jó ég! H-hogy megerőszakolnak? – kérdezte riadtan a nővér.
– Pontosan. – biccentett Ryana.
– É-és mivel?
– Öö… hát… tudod… azzal, ami a lábuk között van…
Ryana kezdett rájönni, hogy a hölgy nem olyan tapasztalt, mint amilyen képzett.
– Mármint… És pontosan mit is tesznek vele?
– Hát… beteszik… izé… a… te lábad közé, na! – Te jó ég! Tegnap Patak, ma meg ez… Minden kölyköt én kell kioktassak?
– Juj! – szorította kezeit az ajkára Angela – És az nagyon fájdalmas?
– Nos… Nem… Talán csak egy kicsit… de ez egyéntől is függ… szóval… ez inkább jól esik.
– Akkor nem értem…
– Mit?
– Mi a baj abban, hogy megerőszakolnak?
– Hogy akaratodon kívül teszik, és rosszabb esetben gyerek is lehet belőle!
– De ha jól esik…
– Nem, a vita lezárva! Egy nő válogassa meg, hogy kinek adja oda a bájait!
– Óh… Értem…
– Jó ég, már előre látom, hogy te leszel, aki átveszi Patak helyét mint a falka kéjnője!
– Kéjnő?
– Nem, felejtsd el!
– D-de… most már tényleg nem értek semmit…
– Figyelj, a lényeg: csak annak add oda magad, akit a legjobban szeretsz! Érted?
– Odaadni?
– Szexuális értelemben.
– Óh, vagy úgy… De… mit csináljak, ha valaki mégis megpróbálja ezt a megerőszakolást?
– Akkor? Rúgd tökön! Attól egy jó ideig kifekszik.
– De az fáj neki, nem?
– Dehogynem!
– De hiszen ő csak valami kellemeset akar csinálni velem. Nem?
– Te jó ég, ez reménytelen! Tudod mit? Majd megtudod, és megérted. Legalábbis remélem. Különben is, hány éves vagy te egyáltalán? Kinézel vagy tizenhétnek, mégse tudsz semmit!
– Én… még csak két és fél éves vagyok.
– H-hogy mennyi?? – Ryana szemei úgy elkerekedtek, hogy Angela már-már azt hitte, ki is esnek.
– K-két és fél? – pirult el a nővér.
– Úristen… tényleg csupa kölyköket pesztrálok! Ehhez én szerintem kevés vagyok. Várj, ott van… öö… Látod azt a nagydarab nőt, ott, a robotnál? Az Jetta! Ő szerintem jobban meg tudja veled beszélni a dolgokat, legalább nem unatkozik, amíg javítgatja a gépet! Menj oda hozzá, és ő majd mindent elmesél!

Ezalatt Sarah Arina sátrában tovább vergődött a köteleivel. Sajnos nem tudta eloldani őket, pedig jó pár technikát kipróbált. Végül bebújt a nő is:
– Fölösleges, Sarah – a megjegyzést csak gyilkos pillantások fogadták. Arina folytatta:
– Tudod, kezdek rájönni, hogy nem szabad olyan komolyan venni ezt az egészet. Mikor elindultam, még azt fontolgattam, hogy bosszút állok, hogy belopózom, beülök a gépbe, aztán porig rombolom a bázist, és visszatérek a Légióhoz. De nem ezt tettem. És tudod, miért?
Újabb gyűlöletes pillantás.
– Mert rájöttem, hogy idelent ez az egész háború értelmetlen! Az összes kolónián lázadoznak az emberek, meg függetlenségi mozgalmakat alapítanak! Ez a bolygó nem tűr meg egy akkora, egységes hatalmat, mint az EFL vagy az ME. A legkomolyabb diplomáciával kapaszkodtam fel odáig, hogy bevegyenek a Vörös Ligába. Most lemondtam mindenről a pozíciómról, a megbecsülésről. Miért? Mert itt ennek már semmi értelme.
– Mellesleg örülhetsz, hogy az én túszom vagy, és megkaptam Rover sátrát… a férfiak errefelé… igen nyomatékosan adják a másik tudtára, ha akarnak valamit.
– Nyald ki – vetette oda neki Sarah.
– Tessék? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Arina.
– Igen! Jól hallottad!! Nyald ki, te büdös ribanc!
– Oké, te akartad! – felelte Arina, és egy gyors mozdulattal kigombolta a nő nadrágját, majd lehúzta a cipzárt is.
– H-hé! Mit akarsz csinálni velem!?
– Pontosan azt, amit mondtál! – felelte megszállott félmosollyal Arina, lerántva a nadrágot.
– N-ne! Meg ne próbáld!! – vonaglott teljes erejéből Sarah, hasztalan.
– Különben mi? Kinek szólsz itt? Kit érdekel szerinted a kintiek közül, ha bármi történik veled? – vicsorodott el kajánul Arina.
– S-sikítani fogok! – kiáltotta végső elkeseredésében a nő. A másik keze hirtelen megállt. Majd felnyitotta a sátor bejáratát, és kiszólt:
– Hé, Ottó, lehet, hogy kicsit hangosak leszünk az új lánnyal. Nagy gond?
– Öö… hát én… – a Pöröly kissé összezavarodott a hirtelen kérdéstől, de gyorsan megrázta a fejét, és válaszolt – Nem baj. De gondolom, tudod, hogy híre mehet a dolognak…
– Óh, az nem baj! – felelte a nő, azzal behúzta a cipzárt, és visszafordult a döbbenettől megnémult Sarahhoz.
– Most pedig, parancsnokom, megtudod, milyen is idekint az élet. Ha akarsz, sikíthatsz… Én már kellően nagyot zuhantam ahhoz, hogy vállalhassak egy ilyen apróságot. De ha rám hallgatsz, inkább csak megpróbálod élvezni a dolgot.
– Ne merészeld…!! – sipította elfúló hangon Sarah, de Arina szemében olyan beteges elszántság táncolt, amiből rájött, hogy nem menekülhet.

– Tudod, a gépek is olyanok kicsit, mint az emberek. Főleg a régebbiek – magyarázta Jetta – Mintha lelkük lenne. Ápold őket, bánj velük kedvesen, és hűséges társaiddá válnak.
Angela hatalmas, kerek szemekkel és végtelen érdeklődéssel figyelt.
– Ez itt például a féktárcsa. Markinson motorján állandóan döglődik. Biztos, mert sokat farolgat vele. Neki ez a technikája. Ha egyszer elfelejteném neki megvizsgálni, szinte biztos, hogy szétmenne egy bevetésen.
– Ez olyasmi, mint a hormonrendszer.
– Igen? – vonta fel Jetta a szemöldökét, megolajozva a nagy fémkorongot.
– Igen, tudod, amikor az ember veszélyhelyzetbe kerül, adrenalin szabadul fel a testében. Ennek hatására gyorsul a pulzus, a szemnél található és a limbális erek kitágulnak, mialatt a bélperisztartika gyakorlatilag megáll, az érzékszervek teljesítménye fokozódik, ezek ellátására megnő a vércukor szint. Azonban, ha az ember csak megijed, az adrenalin akkor is cukrot szabadít fel, és ilyenkor nincs meg az izommozgás, ami ezt az energiát felhasználja, ezért káros.
– Ahham… – vonta össze a szemöldökét Jetta, és próbálta megérteni az elhangzottakat.
– Tulajdonképpen a gépek is élőlények, csak furán működnek és szaporodnak.
– Szaporodnak?
– Igen! Tulajdonképpen egyfajta anyagcserét is végeznek, hiszen elhasználják az üzemanyagot, amit a generátoruk termel. Szimbiózisban élnek az emberrel, mint ahogy az ember bélrendszerében is baktériumok laknak. És szaporodnak is, igaz, szintén az emberek által. Még alig képesek önálló gondolkodásra. Tulajdonképpen a gép-lét is egyfajta evolúciót él át. Ki tudja? Talán majd évmilliók múlva a gépeknek is lesznek érzéseik.
– Érdekes gondolat… – töprengett el a nő, és be kellett lássa, hogy a lány értelmesen is képes gondolkodni.
– Helló, Doki, hogy áll a paripám? – könyökölt a nyeregre Markinson.
– Megint túlhajszoltad.
– Hé, mindenki pucolt a helyszínről. Miért pont engem veszel elő?
– Te kérdezted, mi van vele.
– És Ön, nővérke? Mi a helyzet? Ismerkedik a helyi szokásokkal?
– Hát… én… Igen – felelte zavartan Angela.
– Na ne aggódjon, a Keselyű majd megvédi!
– Milyen Keselyű?
– Hát én! Tudod, én vagyok Markinson. A többiek gyakran hívnak Keselyűnek.
– Mert lecsap minden útjába eső nőre! – csapta hátba a férfit Janet – Szia, Angela. Valkűr vagyok. Mondhatjuk úgy, hogy a helyettes nővér.
– Örvendek a szerencsének! – mosolygott Angela.
– Markinson, te meg ne akard, hogy a hölgy kelljen kioperálja a tököd a medencédből… Ezt az egyet hagyd békén, amíg megért pár dolgot. Különben is, nem vagy te pedofil, hogy holmi háromévesekkel kezdj.
– Három? – kérdezte Markinson hitetlenkedve, de a nővérke naiv és igenlő pillantása megerősíteni látszott az információt.

Arina bal alkarjával a földhöz préselte nő vállait, másikkal pedig szépen sorban elkezdte kigombolni fekete uniformisának a felső részét.
– Hagyd abba! Hagyd abba, most azonnal! – kiabálta Sarah.
– Sajnálom, parancsnok, de most megtagadom az utasítást – kuncogott Arina, és terpeszben fölétérdelt:
– Tudod, én is csak nemrég jöttem rá, hogy ilyen vagyok. De azóta sokkal jobban érzem magam… Lehullott minden álarc.
– Őrült vagy…
– Neeem… – mosolyodott el lágyan Arina – Csak megszállott. És csak egy egészen picit – felelte, azzal megmarkolta a nő jobb mellét.
– Milyen finom anyagú blúz! – jegyezte meg elismerően, majd elkezdte gyengéden simogatni.
– Ne nyúlj hozzám! Szállj már le rólam! – kiáltotta Sarah.
– Óh… csak még egy kicsit légy türelemmel! Még egy picit kísérletezek veled, azután, ha valóban ennyire undorodsz egy nő érintésétől, akkor behívom Markinsont.
– Ne merészeld… Figyelmezteh…
A nő mondatát Arina bal keze szakította félbe, ahogy kecsesen besiklott a bugyija alá. Tiszta erejéből szorította össze a lábait, de az ujjak már köztük voltak.

Vipera éppen a kését tisztogatta a tábor szélén, amikor Patak odatelepedett mellé.
– Mondd – szólalt meg a férfi.
– Vipi… nem akarsz… esetleg…
– Igen? – kérdezte Vipera. A lány gyengéden köré fonta hátulról a karját.
– V-Vipi, én… sze-szeretném, ha… ha… – hebegte pironkodva.
– Bökd már ki, nem vagyok telepata.
– Vipi, én… én…
A férfi látta, hogy ez így nem fog összejönni, ezért inkább odafordult a lányhoz, aki hirtelen, lopva megcsókolta. Vipera nem tudta mire vélni a gesztust.
– Vipi, szeretlek! – tette gyorsan egymás után a szavakat, de abban a pillanatban, amint kimondta, páni félelem tört rá, és hátrált két lépést, majd még egyet… aztán megfordult, és elkezdett futni.
Hangosan felsikkantott, ahogy Vipera elkapta a vállát. Egy pillanatra az egész tábor elnémult. Még Arináék a sátorban is. Csak a férfi és a nő állt a tábor fénykörén kívül, az éjszakában. Egymás szemébe néztek. Vipera fénylő zöld tekintete most is megigézte Patakot.
– É-én… én nem akartam… én nem…
– Patak.
– De nem, én tényleg… bo-bocsánat, én… én…
– Semmi baj.
A lány szorosan átkarolta a férfit, és zokogva a mellkasába fúrta a fejét. Vipera magához ölelte. Egy darabig csak így álltak. Lassan visszatért a táborba az élet. Végül Vipera szólalt meg:
– Sajnálom.
A lány könnyekkel teli, kérdő szemmel pillantott fel a férfira.
– N-nem a te hibád… É-én csak… én… én tényleg nem akartam…
– Nem. Úgy értem, sajnálom, hogy nem adhatom meg neked, amit szeretnél. De… végül is ott vannak a többiek, nem igaz?
A lány a kétségbeesetten tántorodott hátra:
– D-de én akkor is szeretlek… Senki mást nem szeretek így… N-nem értem… Miért!?
– Engem harcra terveztek. Minden egyes szinapszisom arra lett kihegyezve, hogy képes legyek tökéletesen gyilkolni. Én… nem szerethetek senkit.
– Ez… ez nem igaz! – csattant fel a lány – Kimentetted azt a másik nőt is! Miért mentetted ki, ha nem azért, mert emberi vagy?
– Azért… mert… Azért, mert… mert biztos úgy kódolták a génjeim, hogy ösztönösen megvédjem a civileket…
– Hülye! – csapott a mellkasára az öklével Patak – És én szerinted katona vagyok? Vagy gyilkos!?
– N-nem, én ezt egy szóval sem mondtam… csupán…
– Téged akarlak!! Fogd már föl végre!!! Még ha megölsz, akkor is csak te kellesz nekem!!
– Patak… Én csak nem akarom, hogy bajod es…
– Miféle gyáva alak vagy te, hogy még szeretni is félsz!?
Viperának elakadt a szava, és életében először őszinte döbbenet ült ki az arcára. – Miért mondasz egyszerre ilyeneket nekem? Nem értem… Mit akarsz tőlem, hogy hirtelen ilyen fontos lettem neked?
– Hogy lehetsz ilyen gyáva? – Patak szemét újra elöntötte a könny, és elkezdte ököllel ütni Vipera mellét. A férfi nem védte az ütéseket. Nem is ütött vissza. Bár valahol egy hang belül azt súgta, hogy az lenne a dolga. De még mélyebben, valahol egészen legbelül valahogy megértette, hogy mit érez a lány.
Fogta, és magához szorította. Patak először el akarta tolni magát, de a férfi nem engedte. Utána átkarolta, és úgy zokogott tovább, egészen addig, míg a férfi meg nem csókolta a feje búbját. Akkor tágra nyíltak a szemei, és egy új remény lángja lobbant bennük.
– Nem tudom megmagyarázni, hogy miért… – szólalt meg tétován Vipera – de úgy érzem, igazad van. És egy harcos nem lehet gyáva akkor sem, ha élni kell, és nem meghalni.
A lány mosolyogva hunyta le a szemét, és odasimult a férfihoz.

Sarah egy elhaló „Ne!” kíséretében felnyögött.
– Valld be, nem is olyan szörnyű! – suttogta kéjesen Arina – Csak engedd el magad, és bízd rám a többit… Nézd, máris milyen nedves vagy!
– Szemét állat… – lihegte a nő.
Egyáltalán nem volt ínyére, hogy éppen az akarja gyönyörhöz juttatni, akit legszívesebben kínhalált halni látna. Gyűlölte, hogy még ezzel is megalázta. Igen, minden itteni ember előtt megalázta! És ezért még véres bosszút fog…
– Nnh!
– Óh, ez így tetszik? – kérdezte pajzán hanglejtésben Arina – Akkor ezt folytatom.
Tovább ingerelve Sarah csiklóját, lassan feltűrte a blúzát is. Szabad balkezével ráfogott a nő jobb mellére, majd gyengéden körbenyalta a bimbóját. A szorosra zárt combokban megremegtek az izmok.
– Nocsak… lehet, hogy mégis megbocsátasz? Olyan szépen kééérleeek… – fogta ujjai közé a mellbimbót Arina, és elkezdte gyengéden morzsolgatni, ajkával pedig a bal mellet szopogatta lágyan.
– Ne! Hagyd abb– Ah!! Neh!! Haah!!! – kiáltotta a sóhajtások ütemében Sarah.
– Rendben, ha ennyire szeretnéd, akkor nem hagyom… – felelte Arina.
– Nheeehh!! Hha… haagyd abbah!! Könyörgaaahhahaa!! Aah! Nngh! Nnneaah!!
– Mmm… Az ajkad hazudhat, sőt, még az elméd is… de a tested mindent elárul!
– Kérlek… Könyörgök! Ne folytasd!! Ne csináld, különben… – de Sarah elkésett – Uramisten… Aauuuaaahh!! Hhhnnaah!!! Hhaaah!! O-oh! N-nee… Óh, n-nehee… Hhh… hha… Ah! Hah… A khurvaah életbe… hh… h… hh…
– Látod? Nincs ebben semmi rossz… Hiszen ez nem szól másról, csak a szeretetről.
– N-nem… ez csak… élettani reakció volt… t-te pedig egy rohadt, perverz kurva vagy!
– Hmm… a kurván még gondolkodom – mosolyodott el szelíden Arina.
– Ha még egy ujjal hozzám érsz…
– Akkor mi lesz? – vonta fel a szemöldökét kacéran a nő, és mutatóujját lágyan végigsimított a nő karján felfelé, és a vállánál megállt.
– Dögölj meg! – köpte arcon Sarah.
Arina tétován elemelte a kezét a nőtől, és ugyanazzal a mutatóujjal fogta, és letörölte magáról a nyálat:
– Látom, még puhítgatni kell egy kicsit – felelte, és a nedves ujj a lábak közé csusszant.

– Hé, kislány! – somfordált oda Nittyhez a Keselyű.
– Te mindenkit le akarsz fektetni, nem igaz? – kérdezett vissza közönyösen.
– Nos… dehogynem. Tulajdonképp épp ezzel kapcsolatban szeretnék érdeklődni… Ezzel a Jeremyvel végül is akkor szakítottatok, vagy mi történt?
– Nos… úgy is mondhatjuk. Meghalt.
– Még jó, hogy te életben vagy! Figyelj, ne szomorkodj miatta! Biztos csak kihasznált…
– Ez most már lényegtelen – felelte fagyosan Nitty.
– Nos… igazad van. Akkor… esetleg próbálkozhatok nálad? Meghívhatlak egy italra, vagy valami?
– Nem. Ha meg is hívnál, sőt, ha leitatnál, akkor se feküdnék le veled.
– Óh… És ha csak valami lájtosabb dologról lenne szó? Esetleg egy laza petting?
– Sajnálom. Van valakim.
– Hubazeg, gyászról még nem hallottál?
Nitty pillantása olyan gyilkosan fagyos volt, hogy Markinson talpra szökkent.

– Nocsak – mosolyodott el Ron.
– Mi az? – kérdezte Ryana, még mindig a lángokat nézve.
– Hófehérke elhessegette a Keselyűt.
– Nocsak… – ismételte mosolyogva a nő.

Az éj nyugodt volt a tábor szélén. Patak összegömbölyödve aludt Vipera ölében. A férfinak eszébe jutott egy régi mondás, amit egyetlen betű elvételével ki tudott forgatni úgy, hogy ide vágjon: „Kígyó melengetett a keblén…”
– Miért is ne? – mondta a csillagoknak – Miért ne lehetne megpróbálni?

Angela és Janet átbeszélgették az éjjelt. A Valkűr készségesen elmagyarázott a lánynak mindent: a civilizált társadalmi normákról, arról, hogy mire mit reagálna egy átlagember, és persze azt is, hogy itt, a falkában hogy tekintenek azokra, akik mindezeket betartják:
– Friss hús.
– Hogyan? – pislogott értetlenül Angela.
– Friss hús. Átvitt értelemben. Új tag, akivel bármit meg lehet tenni, és a velejéig ki lehet használni.
– Óh… Tehát lehet, hogy engem is ki fognak használni?
– Sőt… szinte biztos. A legjobb, amit tehetsz, hogy igyekszel megérteni az észjárásukat. Belelátni kicsit a fejükbe.
– De én nem vagyok gondolatolvasó…
– Nem kell ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy megtudd, mi jár például egy férfi fejében: elég megnézni, hogy nem dudorodik-e a nadrágjuk. Na jó, nem ilyen egyszerű, de a lényegét érted: „Feláll a fasz, megáll az ész!”
– F-fasz?
– A hímtag egyik alpári megnevezése.
– Értem. De… hogyhogy megáll? Agyhalál, vagy…?
– Dehogy! Jaj, neked még tényleg sokat kell tanulnod, csöppség! Csak olyankor mindig azon jár az eszük.
– Az agyhalálon?
– Nem! A szexen! Általában, ha „arra” gondolunk, akkor azt a szexre, vagy más, nagymértékben intim dologra gondolunk. Például a hónapnak „az” az időszaka a nőknél.
– Az az időszaka… Óh! A menzesz!
– Nem vagy te hülye, tudtam én, csak egy kicsit tapasztalatlan!
– Nekem nincs menzeszem… – komorodott el hirtelen Angela.
– Tessék?
– Nekem… nincs menzeszem. És soha nem is volt, és nem is lehet soha. Mert nem arra terveztek. Nem tudom miért, de ez mindig elszomorít. Pedig nem akarok gyereket. Csak az, hogy valamit nem tehetek meg, ami minden embernek megadatott… Mintha én nem is ember lennék.
– Te szegény… – simogatta meg Janet a lány fejét – megértelek.
– Köszönöm, Valkűr. Ez jól esik.
– A megértés mindenkinek.
– Nemcsak az… ahogy hozzám érsz.
A nő először köpni-nyelni nem tudott, de aztán megkérdezte, hátha csak rosszul hallott valamit:
– A-ahogy hozzád érek? M-m-miért?
– Azért, mert így még soha senki nem ért hozzám. Ilyen lágyan. Ez jól esik.
– Öm… izé… tudod, az emberek gyengédek azokhoz, akiket szeretnek.
– Azt én is tudom. De hozzám még nem volt gyengéd senki. Megmondták, mit hogyan csináljak, és én úgy is tettem. Néha megvizsgáltak. Máskor csak félrelöktek.
– Te jó ég, hogy lehet egy emberrel így bánni?
– De nem panaszkodom, mert én is a civilekkel ettem, és menüből választhattam, hogy mit kérek.
– De szobád azért volt, ugye?
– Igen, pontosabban kabin. Volt benne ágy, zuhanyzó és illemhely. Tényleg, ti idekint hogyan fürödtök?
– Portyák alkalmával néha – úgy évente egyszer – elkap minket a zápor. Egyébként a testünk öntisztítását használjuk.
– Ahhoz képest nem érzem igazán a szagotok. Pedig én a betegséget felismerem néha szag alapján.
– Akkor ezt most bóknak veszem.
– Bók?
– Öö… hagyjuk.

Jetta végzett az utolsó motorral is. Hullafáradt volt. Ez a mentőakció hazavágta a teljes gépparkot. Most legszívesebben elmerült volna egy kád forró vízben.
– Helló – kopogtatott Markinson az egyik járművön.
– Mondd, mit nézzek meg neked? – pillantott fel a nő, de látszott rajta, hogy már szívesebben pihenne.
– Hát, igazából arra gondoltam, hogy esetleg megszomjaztál a munkában, ezért készítettem egy teát.
– Milyen italból?
– Nem, nincs benne alkohol. Rendes teafű, amit még a Telepen vettem.
Jetta átvette a meleg pléhbögrét, és nagyot húzott belőle.
– Kösz. Jól esik.
– Ez volt az egyik ok.
– A másik? – kérdezte Jetta, és gyanakvóan felhúzta a szemöldökét.
– Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit közösen.
– Hmf. Ne is álmodj róla, haver – mosolyodott el cinikusan a nő.
– Doki, tudom, hogy egy hónap nem hosszú idő, de ennél azért jobban ismerlek.
– Akkor minek próbálkozol?
– Tulajdonképpen semmi olyanra nem gondoltam… Illetve fogalmazzunk úgy, hogy esetedben beérném azzal is, ha végre egy percig lazítani látnálak.
– Lazítani? Miért, úgy nézek ki, mint aki görcsöl?
– Nem, de sohasem beszélsz senkivel. Mindig csak ezeket a vacakokat nyüstölöd. Tudod, arra gondoltam, hogy miután megittuk a teát, te fogod, félrevonulsz, levetkőzöl toplessre, én pedig…
– Piszkos a fantáziád. Hagyj ki belőle.
– Én pedig kimasszíroznám a hátadból a görcsöt! – fejezte be csak azért is a Keselyű.
Jetta arcára egy pillanatig meglepetés ült ki. Azután mérlegelte a helyzetet, megvonta a vállát, és azt mondta:
– Üsse kavics! Szavadon foglak! De: nem leskelődsz, nem próbálod megfogni a mellemet, és végképp nem próbálsz meg leteperni.
– Nem terveztem. Miért, mi lenne, ha igen?
– A golyóid az öklöm szorításában fognak péppé válni.
– Nyomós érv. Akkor csak egy hátmasszázs.
– Se több, se kevesebb. Várjunk csak… és mit akarsz cserébe?
– Hogy javítgasd tovább a motoromat. Ennyi. Ez most nem üzlet, pusztán szívesség.
– Gyanús ez nekem.
– Jobban féltem én a tökömet…
– Jó – elelte Jetta, majd megitta a maradék teát, bement a motorok közé, levette a trikóját, majd ráhasalt.
– Jöhetsz, megvagyok! – szólt oda Markinsonnak, aki egy villanás alatt mellette termett egy tégellyel.
– Hé! Abban meg mi van? – pillantott oda Jetta.
– Ez? Görcsoldó és Izomlazító. Eredeti terrán cucc.
– Hmm. Azért csak csínján bánj vele. Holnap is letéphetem a tökeid, tudod…
– Tudom, a fenébe is! Nem kell állandóan emlékeztetned. A te szabályaid szerint játszom.
– Ajánlom is.
A Keselyű felvitt egy adag olajat a nő hátára. Ahogy eloszlatta a zsibbasztóan égető anyagot, kitapintotta a kidolgozott hátizmokon a csomókat. A nő testén nem egy heg volt.
– Jetta – kérdezte Markinson – Ezt a hatalmas heget hol szerezted?
– Azt? Akkor, amikor itt, a Garius II-n elkaptak minket. Ott is leszedtem pár golyót, mielőtt sikerült lekapcsolniuk.
– Uhh… már megint ez a herélős téma. Nincs valami kellemesebb?
Markinson elkezdte hüvelykujjal masszírozni a nő nyakát. Az izmok lassan engedtek a nyomásnak, és elkezdtek meglazulni. Jetta egy darabig nem hozott föl témát.
– Te mi voltál annak idején? Mikor még nem portyáztál – kérdezte végül.
– Én? – a férfi keze egy pillanatra lelassult, amíg előidézte az emlékeket – Én, kérlek szépen, kémikus.
– Mármint vegyész?
– Az. Persze a Légiónál. Többnyire vegyi- és/vagy robbanóanyagokat gyártottam, a munkatársaimmal. Aztán azt mondták, hogy tegyük tisztába a légkört. Azt feleltem: „Nem, ez lehetetlen.” Mire ők: „Óh, akkor majd vagy megteszed a lehetetlent, vagy itt rohadsz meg, a Gariuson.”

Jetta nyakában már nem feszült az izom, így a férfi elkezdte tenyérrel nyújtani a lapockák fölötti részt is.
– Erre én azt feleltem: „Hát, akkor úgy rohadok meg itt, ahogy én akarok!” És megpattantam pár haverral, akik már régóta terveztek valamit. Ezek egyike volt Dingó is. Sajnos a többségük már vagy máshol van, vagy halott. Mint Rover. Ő is, megunta, hogy őrposzton várja, mikor lövi át a fejét egy mesterlövész. Legalább úgy halt meg, ahogyan meg akart… Igazi, méltó harc közben.
Jetta felnyitotta a szemét. Még mindig előtte volt a kép: ahogy valami hatalmasat csattan, majd por száll fel mögüle. Megfordul, és csak azt látja, hogy Rover csurom véresen áll, és lő. A többiek talpra kászálódnak, és futásnak erednek.
– Rover… – szólalt meg egyszerre – igazi harcos volt.
– Az – felelte Markinson, és most a gerinc melletti izomkötegekre koncentrált:
– Te jó ég, mi vagy te, kiborg?
– Elég régóta megy ez a hajtás. Nem a Garius II-vel kezdődött. Már jóval előtte is csak szereltem mindent. Szereltem, mert szerettem, és mert értettem is hozzá. Állítólag én meg tudom értetni magamat a gépekkel. Mintha bármilyen valós értelmük lenne. Bár… néha tényleg olyanok, mint valami élőlények.
– Jah… – felelte Markinson, majd hozzátette – Mint valami rossz feleség!
– Hát… sajnos nem éppen egy papucsférj, az biztos! – kacagott fel ironikusan Jetta.
– Hú, figyelj, de ezek az izmok itt, a gerinc mellett…
– Igen, nagyon jól esik… mármint… érzem, ahogy lazulnak.
– Nocsak, egy egyszerű hátmasszázzsal beloptam magam a szívedbe?
– Markinson… A tökeiddel játszol… – jegyezte meg okításképp a nő.
– Egyébként nagyon szép tested van. De tényleg. Nem azért, mert fűzni akarlak.
– Ez az átka, ha ezt mondod minden csajnak. Hitelét veszti. Eltűnik a varázsa.
A férfi keze már nagyon zsibbadt. Kénytelen volt egy kicsit visszarázza bele az életet.
– Hú, bocs, egy pillanat, és folytatom.
– Nem, kösz, ez bőven elég volt egy hétre is. Na, szállj le rólam, hadd öltözzek vissza.
– Bocs, de nem tehetem. Nem végzek félmunkát.
Jetta megpróbált felkelni, de a férfi még időben ránehézkedett a hátára, így egy kritikus pillanat elmúltával ismét visszaomlott a földre. Az egyik bordája hangos roppanással a helyére ugrott.
– Uh… ennek már nagyon ideje volt – vágta rá megadóan.
– Máris elkezdett lazulni fölötte az izom. Naná, hogy görcsöl, ha nyomja a csont! Na várj, mindjárt megleszünk.
– Ühüm – felelte lassan biccentve a nő.
Markinson alaposan kilazított minden hátizmot. Mikor végzett, felegyenesedett, kicsit megropogtatta a saját tagjait is, és azt mondta:
– Oké, azt hiszem, hogy most már készen vagyunk. De, ha most megbocsátasz, sürgősen el kell mennem szunyálni.

Jetta nem válaszolt. Ahogy a Keselyű jobban megnézte, aludt, mint a bunda. Dús keblei kissé kitüremkedtek oldalt a teste alól. Az ajka angyali félmosolyra húzódott. Biztos valami kellemeset álmodhatott.
Először elgondolkodott rajta, hogy legalább a fenekére adhatna egy apró csókocskát, de végül letett róla. Inkább hozott egy csomó meleg pokrócot, és betakarta.