Kézfogás

Egy pillanatra csend lett, ahogy összefonódott a tekintetünk. A kezek rutinosan kapaszkodtak össze, noha csak a vicc kedvéért választottuk az üdvözlés ezen formáját. Lepillantottam, és láttam, ahogy hosszú, fehér ujjaid ráfonódnak az én bütykös maszatos kezemre. A szemed szikráiból tudtam, téged is mulattat a látvány: a lovász, és az író..
Egy pillanat tört részéig érezhettem az egész életed, a sorsod, az örömöd, a fájdalmadat, mert összesimultak a barázdák a tenyerünkben. És kezed vonásai beleégették lenyomatukat a tenyerembe, ahogy a létezésed is kiolvasható volt már onnan egy ideje… Nem emlékszem, hideg volt-e a kezed, csak arra a furcsa érzésre, ami tetőtől talpig végigbizsergetett.
Egy negyed másodperccel tovább tartott, mint egy egyszerű üdvözlés. Vonakodva engedtem el a kezed. Nem szabadott volna. Hagyni kellett volna még egy kis időt a vonalaknak, hogy összeforrjanak, hogy ugyanarra görbüljenek és párhuzamosan fussanak a végtelenbe, ahol összetalálkozhatnak…