Kezdődjék

1. Kezdődjék

Elhagyatott játszótér romjai között lépdel egy betegesen vékony alak, akinek a sziluettje egyre erősebben kitűnik a többi árny közül. Cipőjének talpa alatt néha megroppan egy korhadt faág, vagy egy lebomlott kődarab.

Egykoron virágzó, gyermeki kacajtól vidám terület volt, ahol most jár, de mára csak egy újabb romhalmaz, szeméttelep díszíti a várost. Senki nem tesz ellene semmit, hogy ne így legyen, ezért a kialakult bandák szabadul garázdálkodhatnak. A sötétből kibontakozó alak megtorpan, és leül az egyik körhinta maradványaira. Mozdulatai keservesek és fáradtak, egyszerűen kiölte az élet a lelkéből a mosolyt, a csillogást, a vidámságot. Az egyik hatalmas terebélyes tölgy vaskos ágai között, az utcai lámpák tört fénye szűrődik át, hogy végre megvilágítsa az érkező arcát.

Hollófekete hajfürtök megtörten hullnak alá a nyak vonaláig, míg az egykor a világra csodálkozó jégkék szempár, sötét, komor szomorú lélektükrökké vált. Beesett porcelánfehér arc, mely kitudja, mikor látott utoljára napfényt. A vértelen ajkak lefelé görbülnek. Nincs élet a nő közelében, olyan, mintha egy halott lenne, aki felébredt ezeréves álmából, hogy végignézzen a gyarló emberiségen, mit tettek a világukkal. Nem több, csupán egy jelenés, egy sötét lidércnyomás, amely előbb vagy utóbb de örökre a feledésbe vesz. Senkinek nem fog hiányozni, senki soha nem fog beszélni arról, hogy valaha is létezett.
Erősebb fuvallat söpör végig a poros emléktemetőn, s egy apró lap indul el végtelen útjára, mely igazán csak most kezdődik el… meg fogja tapasztalni milyen az élet, mit kell végigélnie egy embernek, mikor a Földre érkezik. Talán szakadtan tönkretetten tér majd vissza nem létező gazdájához, akit már hiába fog várni. Egy fénykép száll messze, messze, s nem tudni hol ér földet.

Hatalmas könnycsepp gördül végig a meggyötört arcon, meg-megállva a mély barázdáknál, amiket az élet éles tőre hasított. Egy csepp, két csepp, majd megállíthatatlanul törnek elő a könnyek, hogy eláztassák az egykor vidám fiatal arcot, mely most a kelleténél öregebbnek hat. Nem egy hull a porba, hogy ott lelje meg örök nyugadalmát, amint a föld mohó szomjúsággal szippantja magába. Hosszú idő telik el így, és előkerül valahonnan a sötét kabát zsebéből egy fadoboz, egy régi ezüstös fadoboz. Vérvörös száradt rózsaszirmokat kap fel a szél, hogy a fénykép mellé társuljanak, s egy kisebb tölcsért alkotva ők is végleg eltűnjenek. Búcsúpillantást vetnek az emlékek a kuporgó asszonyra, és útjukra indulnak. Maradni nehéz lenne, elmenni még nehezebb.

Sárgás összehajtogatott papírkát emelnek ki a remegő kezek a dobozból, gyufával egyetemben. Pislákoló lángocska, egyre éledő tűz, amely mindent felemészt, s hull a gazok közé a régi levél, amin a szépen kanyarított betűk sokasága eltűnik… elpusztítja őket a forró láng, a tisztítótűz.
Nincs maradása, nincs semminek maradása, mely erre az életre emlékezteti a nőt. Feladja az addigi létét, egy újért cserébe… hogy egyáltalán bírni fogja-e, az kérdéses, de érzi, hogy meg kell tennie. Búcsúzik, lassú mozdulatokkal felemelkedik ültéből, megtapossa a keletkezett hamut, és elindul. Már nem tud sírni, képtelen rá. Az égiek megszánva az idegent, könyörületesen esőcseppekkel áztatják el mindenét, s ők sírnak helyette. Az ég zokog az ártatlan lélek helyett.

Villámlik, zuhog, és dörög. A karcsú alak ruhája vizesen tapad testére, haja palástként védi a kíváncsi pillantásoktól. Az éj rövid, így nincs már maradása. Amint a házak között megpillantja az első napsugarakat, eltűnik olyan egyszerűséggel, mintha soha az életben nem járt volna erre, egyedül a macskakövekre hulló vörös szirom emlékezteti a helyet. A jelenés véget ért… egy lét befejeződött… egy élet viszont csak most kezdődött el…