Kérlek, ne keresd ŐT többé!

Történetem - melyet most megosztok Veletek - 1987-ben esett meg velem. Ekkor töltöttem be a 16-ot. Tele energiával, a hormonoktól hajtva - viszont egy óriási csalódással a hátam mögött – érkeztem meg családommal Münchenbe. Kicsit nehezen indult ez a két hetes nyári vakáció. Ha családostól nyaral egy kamasz, az bizony feszültségeket szül. Ezek a kisebb csatározások már útközben megkezdődtek, így némi keserűséggel szívemben kezdtem kipakolni a kempingben. Nem tetszett a hely, nem tetszettek az idegen emberek, az idegen nyelv. Úgy általában meg voltam róla győződve, hogy ez egy olyan nyár lesz, aminek emléke már az őszt sem éri meg.

Az igazat megvallva az első nap keserűsége hamar tovaszállt, és rájöttem, hogy azért a táj csodaszép, az emberek sem olyan közönségesek, mint elsőre gondoltam, inkább csak nyelvi nehézségek miatt gondoltam róluk ezt-azt. Csak egy valamivel nem voltam még most sem megbékélve. És ezek a német lányok voltak. Valahogy nem sikerült olyan lánnyal összefutnom, aki szimpatikus lett volna. Nem nyerték meg a tetszésemet. Lehetséges, hogy az én ízlésem tette magasra a mércét, de úgy gondolom, hogy itthon klasszisokkal szebbek a lányok. Ettem is a kefét, hogyan fogok így felejteni. Úgy éreztem, hogy az itthoni csalódás után egy kis kalandra lenne szükségem ahhoz, hogy újra két lábbal állhassak a földön. Mivel a „becsajozás” nem akart össze jönni, ezért éjszakánként kiköltöztem (vagy inkább beköltöztem) a kocsiba, és a frissen vásárolt kis TV-t a kocsi akkura kapcsolva a sport, zene, és erotika műsorok között szörfözve töltöttem az időt.

És egyszer csak becsapott a villám. A negyedik napon történt. Mivel aznap éppen Wartburg váránál kirándultunk, nem vettem észre, hogy új lakók „költöztek” a szomszédunkba. Így este, amikor ismét csak TV nézőbe indultam a kocsiba, vettem észre Őt. Gyönyörű volt. Egyszerűen földbe gyökerezett a lábam az autó mellett, mikor megpillantottam. Koromfekete vállon túlérő hosszú, majdnem teljesen egyenes haj, karcsú, sportos alkat, éppen csak ott gömbölyű, ahol kell. De ami igazán megfogott benne, azok a szemei voltak. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű zöld szemeket. Elvesztem benne, nem tudtam elszakítani róla a tekintetemet. Átfutott az agyamon, hogy visszavonom az összes eddigi előítéletemet a német lányokkal kapcsolatban, hiszen itt van Ő. És ekkor koppant az állam. Megszólított, méghozzá magyarul. A hangja hallatán a gerincemben megindult egy bizsergés a derekamtól felfelé egészen a tarkómig, ott egy pillanatra megállt, de csak hogy az agyamat még jobban leblokkolja, aztán visszatért a kiindulási pontra. Beletelt egy pár másodpercbe, amíg az agyam értelmezte a szavakat.
- Ennyire tetszem, vagy csak már régóta nyaralsz távol az otthonról. – kérdezte Ő. Alig sikerült kipréselnem magamból azt a néhány szót, miszerint még csak 4 napja vagyok itt, és IGEN, őrületesen tetszik.

Így indult a dolog Andival – ugyanis így hívták a lányt. A kezdeti kábulatból magamhoz térve átbeszélgettük az éjszakát. Nevettünk, ugrattuk egymást. Isteni volt Vele, mert mindenről tudtunk nyíltan beszélgetni. Szépen fokozatosan „tanultuk” egymást. Megismertük egymás szüleit, már a családi programokat is kihagytuk, és együtt fedeztük fel ezt a számunkra idegen világot, és természetesen egymást. Furcsa módon egyikünk családja sem nézte rossz szemmel a dolgokat, így egészen szabadnak éreztük magunkat. A város felderítése után egyre többet jártunk a szabadba. Parkokban, állatkertben sétáltunk kéz a kézben. Itt csattant el az első csók is. Annyira magától értetődően és spontán hajoltunk egymáshoz, mintha már ezer éve együtt járnánk. Lágy volt a csók és édes, mint a tavaszi fuvallat, mikor a virágok illatát hozza feléd. De a csókon kívül egyelőre nem történt közöttünk semmi. Kimondatlanul úgy éreztük mind a ketten, hogy ez még nem a megfelelő alkalom. Egyre mélyültek az érzéseink, már tudtuk, hogy ez a Szerelem. Már az sem zavart minket, hogy otthon egy fél ország fog elválasztani minket egymástól. Nem számított. Úgy éreztük, hogy ez nem jelenthet akadályt egy ilyen kapcsolatban. Viszont már csak pár napunk volt hátra. Illetve nekem, mert mi pár nappal hamarabb jöttünk. Ők még maradtak néhány napot.

Aznap este nem volt kedvünk csavarogni, így beültünk a kocsiba tévézni. Az ablakokat letakartam körben lepedővel, hogy a kemping fényei ne zavarjanak minket. Nem is gondoltam rá, hogy ami ezután következik, az szinte beleég majd az agyamba, és kitörölhetetlen emlékként sok álmatlan éjszakát okoz nekem. Eleinte csak beszélgettünk, élveztük a TV-ből áradó kellemes zenét. Néha csókolóztunk, aztán újra csak beszélgettünk. Észrevétlenül lettek egyre rövidebbek a beszélgetések, és egyre hosszabbak, szenvedélyesebbek a csókok. Mire az első kábulatból magamhoz tértem, kezem már jócskán a pólója alá vándorolt, és a kőkeményre duzzadt bimbókkal játszadozott. Az Ő keze pedig az én mellkasomat simogatta. Zavaromban kérdően néztem rá, mire megnyugtatóan rám mosolygott, és aprót bólintott. Tehát eljött az idő, hogy maradék bátorságomat összeszedve folytassam azt, ami eddig csak vágyként élt bennem. Életemben először szeretkezzek egy lánnyal.

Zavaromat látva Andi volt az, aki megtette az első lépést, és kiszabadította férfiasságomat igen csak szűkké vált nadrágomból. Így már nekem is teljesen természetes volt, hogy miután csókokkal borítottam minden négyzetcentimétert a testén, kezemmel végre a bugyi alatt is kalandos túrába kezdjek. Egyre jobban elragadott minket a szenvedély. Agyam utolsó morzsáit összelapátolva feltettem azt a kérdést, ami még az önfeledt szeretkezés útjában állt. „Mi lesz, ha a szülők ránk törnek?” A válasz gyors volt, és egyértelmű. Egy pici vállrándítással, és egy „Kit érdekel.” fülembe suttogásával már le is volt söpörve a probléma a napirendről. Ezután már semmi sem állhatott az elsöprő érzelmi hullám útjába. Csókoltuk és simogattuk egymást, ahol csak értük. Nem számított már sem a hely, sem az idő. Csak MI voltunk. Ahogy a maradék ruhák lekerültek és ott ült teljesen benedvesedve az ölemben csak egyetlen szót tudtam kinyögni. „Szeretlek!” Benne is hasonló játszódhatott le, mert ezt az egy szót egyszerre suttogtuk bele a sötétbe. Aztán olyan lassan ült bele, hogy szinte észre sem vettem, mikor vettem el a szüzességét. Egy egészen halk szisszenés volt csak a jel. Ezután a mozgásunk egészen lassan indult el. Közben mindkettőnk keze szabad volt, így kedvünkre kényeztettük egymást.

Én persze csodálatos mellein időztem legtöbbet. Nem voltak nagyok, éppen hogy csak kitöltötték a tenyeremet, éppen úgy, ahogy az nekem tetszik. Ő a nyakamat simogatta, ujjait a hajamba túrta. Azt vártam, hogy az iram gyorsulni fog, ahogy a szenvedély egyre magasabbra korbácsolódott közöttünk. De nem ez történt. Nem hogy gyorsultunk, hanem még inkább lassabbak lettek a mozdulatok. Sokkal bensőségesebb volt a dolog, mint valaha is álmodtam. Egyre szaporábban kapkodtunk levegő után. A kocsiban szinte felforrt a levegő. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom tartani magam. És akkor megéreztem, amint görcsös rángatózás fut át több hullámban a punciján. Abban a pillanatban az agyamban végképp elszabadult valami, és én is a mámor tengerén lebegve élveztem el. Csodálatos volt, különösen, hogy még vagy félóráig pihegtünk így egymásban, egymást átölelve. Hallgatva, hogyan csillapodik a másikban az extázis. Aztán összekaptuk magunkat, mert kezdtek ismerős hangok beszűrődni az autóba. Még egyszer ismétlődött meg a csoda, mielőtt elérkezett volna a búcsú pillanata.

Megbeszéltük, hogy amint hazaér, rögtön ír levelet, és levélben folytatjuk a kapcsolatunkat. Aztán majd meglátjuk, hogyan tudjuk megoldani a találkozásokat. Aznap este – mikor elindultunk haza – még egyszer forrón megcsókoltuk egymást. Könnyek csorogtak az arcán, hiába vigasztaltam, hogy ez nem elválás, és hogy találok rá megoldást, hogy sűrűn találkozzunk. Vigasztalhatatlan volt. Nem bírtam a kocsiban aludni, egyre csak a csillagos eget figyeltem a fejemet az ablakhoz szorítva, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy talán Ő is ezekben a csillagokban gyönyörködik most. Az elválás miatt szomorúság volt szívemben, de a lelkem szárnyalt, mert úgy éreztem, megtaláltam az igazit.

Hazaértünk szerencsésen és én türelmetlenül vártam a levelét. Így telt el 2 hét, de mindhiába vártam. Aztán döntöttem, és én írtam. Aztán még egyszer írtam, és csak vártam, és vártam. Semmi válasz. Két hónapig tartott a türelmem, és nem akartam elhinni, hogy ennyi. Képtelenségnek tűnt, hogy ismét csak pofára estem. Pedig nagyon olyan szaga volt a dolognak. A barátaim győzködtek, hogy felejtsem el, meg hogy a távolság úgy is felemésztette volna a kapcsolatot. Nem tudtam bele nyugodni. Felszálltam a vonatra. Hosszas keresgélés után megtaláltam a házat. Teljes csend honolt a portán. Elöntötte a vörös köd az agyamat, a kétségbeesés. „Nem igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy átutazom érte a fél országot, és nincs is itthon!” morogtam magam elé. Nem tudom, hogy meddig téblábolhattam a ház előtt, de egyszer csak egy öreg Skoda fékezett a kapubejáróban. Ez nem az Ő autójuk - gondoltam. A kiszálló idős házaspár is furcsa szemmel méregetett. Aztán meg is kérdezték, hogy mi járatban vagyok. Elmeséltem, hogy ki vagyok, és kit keresek.

Furcsálltam, hogy a nénike szemébe könny szökött, de nem tudtam miért. Csak akkor értettem meg, mikor a bácsika a vállamra tette a kezét, és azt mondta:
- Hazafelé úton autóbaleset érte őket. „Kérlek, ne keresd ŐT többé!” Megfordult velem a világ. Csak tompán hallottam a külső zajokat. Nem is tudom merre indultam pontosan. Találtam egy kocsmát, ahol megtudtam, hogyan jutok ki a temetőbe. Egész délután ott bolyongtam, mire rátaláltam a keresett sírra. Lerogytam, és akkora volt a fájdalmam, hogy még csak sírni sem tudtam. Egy könnycseppet sem tudtam ejteni a szeretett lényért, pedig a lelkem zokogott. Aztán letéptem nyakamból legféltettebb kincsemet, a nyakláncomat, és a fejfa tövében elástam. Nem emlékszem mai napig sem, hogyan is jutottam haza. Csak az ismerős pályaudvar látványára eszméltem. Semmi nem maradt utána, csak a mélységes fájdalom, és a csodaszép nyár emléke.