Képes vagyok rá...

Persze, hogy képes vagyok rá. Megcsinálom. Hiába, senki nem nézi ki belőlem, de akkor is győzni fogok... Győzni.

Jó ég, mit keres ez a csitri előttem? Kölyök még, és máris ki mer állni az arénában, ráadásul ellenem?!

Sajnálom, hogy nem küzdhetek a saját kardommal. Az sokkal könnyebb, és rövidebb, mint ez. Ez egy férfikard, kétkezes. Én már csak tudom, hiszen kovácsműhelyben nőttem fel.

Vajon a pék lánya? Vagy az ékszerészé? Biztos, hogy nem nemesi családból származik, és senki nem tanította harcolni. Olyan esetlenül fogja azt a kardot, mintha félne tőle. Viszont szép a mellvértje. Képzelem, mi lehet alatta.

Szerencsére a vértet nem vették le rólam. Én magam kovácsoltam, bár nem lett tökéletes. Itt hátul van is rajta egy apró horpadás, mert mellévertem a kalapáccsal. De mindegy is. Remélem nem használja amjd ki, hogy ott vékonyabb. Bár szerintem nem is látja.
Sarokba kellene szorítani, és alkut ajánlani. Igen, ezt fogom tenni. Hol lehet a gyenge pontja? Hehe, jó vicc, inkább azt nézzük, hogy hol nincs gyengepontja. Tuti nem tud mozogni abban a nehéz mellvértben.

Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, nehézkesen mozgok. Ezt ki is fogom használni. Csak a kard ne lenne ilyen nehéz...

A lába, igen, azt fogom támadni. Kisodrom alóla, és ránehezedek. A testsúlyommal fogom legyőzni. És akkor jöhet az ajánlat.

Rendben, megvan a hajtűm. Alattomos egy szerszám, bevallom. Hosszú, hegyes, erős fémrúd, bár én inkább kerek tőrnek nevezném. Szúrni tökéletes, és váratlan meglepetést okozhatok vele, ha előkapom a hajamból. Ékszernek látszik csupán.

Nos, támadok. Nem is várok többet. Hátralépek, és egyenesen nekifutok, hogy leteperjem.

A rákent méregről nem is beszélve. Pár óra múlva eltűnik a szervezetből, és senki nem tudja majd, miért halt meg.

Úgy áll ott, mintha várna. Kétségbeejtő megrendíthetetlenséggel. Én csak rohanok, és csak pár lépés...

Nem volt nehéz elugrani előle, sőt, utánarúgni sem. Most elhasalt. Egy pillanatra gondoltam rá, hogy nem hagyom felállni, de rájöttem, pillanatok alatt ledob magáról. Messzebb megyek, hogy következő támadásához még nagyobb lendületet vegyen.

Most rámugrik, és belém vágja a kardot... Nem... nem? Nem bizony. Elmenekült. Lám, valóban csak egy kislány. Hát akkor nem menekül. Futok.

Nahát, most ugrott is. Én elléptem alóla, de a kardot tartó kezeim otthagytam, markolattal a földre támasztva. Egyenesen beleesett. Könnyű volt, túl könnyű. Alig hallottam a roppanást, de annál inkább látom természetellenes szögben megtörő bal alkarom. Ráesett. Ezzel jó ideig nem dolgozhatok. Viszont a hajtűm nem kellett használni. Megmarad a következő körre... Kérdés, hogy törött kézzel túlélem-e?