Képek

Állt a napsütötte szobám közepén egy festőállvány. Rajta kopottas, az idő által sárgára festett, üres vászon, amit az ablaküvegen beáramló, szikrázó napsugarak különlegessé tettek. Az ablakot bordó bársonyfüggöny szegélyezte, ami mindig két oldalra volt kötve, mert imádtam, amikor a Nap táncot lejtett a szobám falán, amikor az üvegen át melegítette a bőröm. Sokat nézegettem így a vásznat, sejtve, hogy mi fog rá kerülni, csak azt nem tudtam, hogy mikor.

Aztán megismertelek téged. Amikor először jártál nálam, megkérdezted ez az állvány mi célt szolgál itt, miért üres. Erre azt feleltem, majd erre festem fel a jövőm. Kis részletekre osztom és minden álmom, és vágyam felkerül rá pici képekben, ha teljesül. Elmélázva válaszoltam, tekintetem a vásznat pásztázta, de a szemem sarkából láttam, mosolyra húzódik a szád. Kedves, megértő mosoly volt ez. - Jól van kicsim. Érzem nagyon színes lesz ez a festmény. – mondtad, miközben átöleltél. – Tudom. – válaszoltam és mosolyogva mellkasodra hajtottam a fejem. Még sokáig álltunk így, a vásznat nézve, elgondolkodva azon az ismeretlen jövőn. Reménykedve, hogy utunk közös lesz, egy irányba halad és a végén sorsunk összefonódik.
Napok teltek el, hónapok és évek. A vásznat színesre festetted. Hónapról hónapra gyűltek rajta az örömmel teli események. Az első évforduló, a második, a harmadik, az összeköltözés, és az eljegyzés. A Napnál is világosabb volt, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, minket nem választ el semmi, és senki egymástól.

Csodás tavaszi nap volt, már csak egy hónap volt az esküvőig. Én voltam a világ legboldogabb menyasszonya, madarat lehetett volna velem fogatni. Csak álltunk az ezer színben pompázó festményünk előtt, és képzeletben az esküvő és a gyermekáldás képeit skiccelgettük. Bár bevallom nem akadálymentesen, mert mindig ki kellett javítanom, amit te rajzoltál. Mindig rossz helyre húztad a vonalat, te fiút akartál először, én pedig lányt. No de ez nem szeghette kedvem, még ha a te vonalad ott is maradt, mert az a büszke apai érzés, ami az arcodra volt írva, és a szemeidben csillogott kárpótolt mindenért. Engedtem neked, bár tudtam, ezt úgyis a sors dönti el.

Állt a szobám sötét sarkában egy festőállvány. Körülötte a földön pici darabokra tépett, színes vászondarabok, amik alig voltak láthatóak a szobára telepedő sötétség miatt. A bársonyfüggöny gondosan be volt húzva, ügyelve arra, hogy egyetlen kósza napsugár se tévedjen be. Érzéketlenül révedtem a vászon üres helyére. Oly nehezemre esett szememnek felkutatni a sötétben a festménydarabokat, az életem, a jövőm foszlányait. Hirtelen a szél ereje meglibbentette a nehéz bársonyfüggönyt, és beszökött egy napsugár a szobába. Először furcsa és kínzó volt a fény, szememet lehunyva fejem lehajtottam. Mikor újra kinyitottam, lábam előtt felfedeztem vele egy képdarabot. Egy rossz helyre húzott vonal volt rajta, amin viccesen vitatkoztunk akkoriban.

Először mosolyra húzódott a szám, de azután elkomorodtam. Csak álltam lefelé nézve, szemeim elhomályosodtak, arcomon szép lassan könnyeim folytak végig, egyenesen a képre hullva. A mi gyerekeink sose fognak megszületni, se fiú, se lány, soha. Az égiek tévedtek. Elmentél, és már nem jössz vissza hozzám soha, nem festjük tovább a vásznat, a színek kifakultak. A kép, amit festettél darabokra hullott, az álom, amit ígértél szertefoszlott.