Kemping

Unottan készülődtem a nyársalásra. Nem igazán volt már kedvem elmenni, de hát megígértem. Ez az egész vasárnap tök jól indult, de aztán Ő bejelentette, hogy nem jön. Hát ettől tisztára lelombozódtam. De most már menni kellett, nem volt mese. Így hát összeszedtem a cuccaimat és indultam. Találka a megbeszélt helyen, megbeszélt időben. Azok voltak ott, akikre számítottam. Örültem nekik, de Miatta mégis csalódott voltam. Végül is jót beszélgettünk már a Meki előtt is, de nem volt teljes valami. És én pontosan tudtam, hogy mi. Rajtam kívül viszont senki még csak nem is sejtette. Aztán indultunk a Kercsegebe. Szép hely. Sokszor voltam már ott. Igazi kis kirándulóhely. Nem túl messze a várostól, de eléggé bent az erdőben. Kiértünk, szétpakoltunk, tüzet raktunk. Minden normális mederben ment. Jó hangulat volt, de én valahogy nem tudtam benne rész venni. Csak sétálgattam a tábor körül. Találtam egy nagy fát, annak a tövéhez ültem, és néztem a többieket. Jó volt külső szemlélőnek lenni. És akkor sorban jöttek a gondolatok. Villanások, képek, érzések. Róla. Nem tudtam befolyásolni az ilyen villanásokat, csak jöttek, és eltűntek. Átsuhantak a lelkemen. És én élveztem mindet. Nem is akartam, hogy eltűnjenek.

Ültem, és bámultam magam elé. Aztán egy furcsa zajt hallottam. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, mire emlékeztet. Ez egy motor hangja. Egyre közeledett. Ahogy a motor hangja egyre erősebb lett, úgy vert az én szívem egyre gyorsabban. De nem mozdultam. Vártam. És akkor megláttam. Begördült hozzánk Ő. Ha akartam se tudtam volna megmozdulni. Megbénultam. Csak néztem, ahogy leszáll, leveszi a sisakját, mindenkit üdvözöl, majd engem keres. Szétnézett, miközben lepakolta a cuccait. Aztán észrevett engem is. Mosolygott, majd még egy pár embernek odaszólt, és elindult felém. A halántékomon éreztem a szívem dobogását, de nyugodtan ültem. Pedig legszívesebben fölpattantam volna, szorosan hozzá simultam volna, és megcsókoltam volna. De hát a többiek miatt nem lehetett. Számukra mi csak kedves ismerősök voltunk, és mi nem akartuk, hogy bárki bármit is tudjon. Lassan odaért hozzám. Fölálltam üdvözölni. Szokásos baráti puszi, egy ide- egy oda. Csak ebben volt valami plusz. Ahogy az arcom hozzá ért a bőréhez, ahogy az illatát érzem, ahogy a tudat belémhasít, hogy végre itt van előttem. Őrjítő. Látom rajta, hogy ő is valami hasonlót érezhet. Bizseregni kezdek.

Szóltak a többiek, hogy igazán odatolhatnánk már mi is a képünket. Így tehát elvegyültünk. De valamiért mindig ott voltunk egymás közelében. Akár tudatosan akár anélkül, nem mentem tőle túl távol, és ő sem tőlem. Nehezen bírtam uralkodni magamon. Izzott a vérem. Vágytam rá. Most még jobban, mint mikor csak a monitor kis villogó ablakában látom a nevét. Hiszen most itt van előttem. Hús-vér állapotában. Néha úgy alakítom a dolgokat, hogy hozzá kelljen érnem. Akár egy szelet kenyér átvételével, akár egy paradicsom átadásával. Meleg a keze. Érzem a bőrét. Selymes, és férfias. Lüktetek. Soha nem kívántam még ennyire senkit, és soha nem kellett még ilyen erősen eltitkolnom valamit. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy valahogy kettesben lehessünk egy kicsit. De ez egy ilyen társaságban, ennyi ember előtt nehéz. Nem tudunk csak úgy eltűnni, az feltűnő lenne, de mégis, hátha van valami megoldás. De az úgy látszik nincs. Kellemesen megebédeltünk, kis szieszta. Aztán duma. Fecsegés ezerrel mindenről. Körbeültünk, mint egy nagy család.

Beszélgettünk mindenféléről. Szórakoztató volt. De nem sikerült mellé ülnöm. De végig őt néztem. A kezét, a száját, az arcát. És minden egyes testrészénél egy-egy villanás. A kezeit elképzeltem a melleimen, ahogy megsimítja őket. Aztán, ahogy a szája követi a kezei vonalát, és azzal kényeztet. Láttam a szemeit, ahogy felnéznek miközben a mellbimbóimat csókolják. Hallottam a sóhaját, amikor megsimítom. Villanások… és én nem megint nem tudok tenni ellenünk semmit. Egy idő után kezdtem megunni a beszélgetést, és elég kényelmetlen volt már az ülés is. Felálltam. Ittam egy pohár vizet. Háttal álltam a társaságnak. Az asztalnál állva éreztem, hogy van valaki mögöttem. Aztán megéreztem az illatát. Ő az. Dobolni kezdett a fejemben a vér. Szorosan mögém állt, mintha csak egy poharat akarna elvenni, de közben éreztem a leheletét a nyakamon. Megrebegette az apró szőrszálakat a nyakamon. Libabőrös lettem tőle. Megremegett a pohár a kezemben. Cikáztak bennem a gondolatok. Szerettem volna elszökni, nem foglalkozni senkivel, nem törődni a többiekkel, és csak vele lenni. Szerettem volna csókolni, simogatni, ölelni. Szerettem volna szeretkezni vele. Élvezni akartam minden porcikáját.

Még mindig ott állt mögöttem. Éreztem, hogy ő is gyorsabban veszi a levegőt. Egyre nehezebben uralkodtam magamon. Aztán megszólalt:
- Gyere velem motorozni!- el sem hittem, amit mondd. Nem tudtam gondolkozni. A józan ész kezdett cserbenhagyni. De hát a többiek… és ha valamit megsejtenek?… De már nem érdekelt. Mint egy kitörni készülő vulkán olyan voltam. Nem érdekeltek a többiek. Bólintottam és indultunk. Fura mód senkinek nem tűnt föl, hogy mit is csinálunk. Senki nem nézett ránk furcsán, senki nem kérdezte, hová megyünk. És mi mentünk. Nem messze. Éppen csak az iskolám fölé. Volt ott egy kis erdős rész, nagyon aranyos kis pihenővel. Ilyenkor senki nincs arrafelé. Odairányítottam. Kicsit nehéz volt vele a motoron kommunikálni, de azért sikerült. Leszálltam a motorról és remegett a lábam. Odabotorkáltam az asztalhoz, és leültem rá. Remegtem. Nem tudtam mitől. Olyan izgalom volt benne, mint még soha. Lassan kicsatoltam a bukósisak pántját, és levettem. Nehéznek éreztem, vagy csak a karom erőtlenedett el.

Letettem magam mellé az asztalra. Néztem. Vártam. Egyre kevésbé hallottam a külvilág zaját. Mintha ezernyi kis manó kezdett volna dobolni az agyamban. Egyre hangosabban…. Megfordult. Lassan odajött hozzám. Belépett a lábaim közé, és egészen közel jött. Éreztem, hogy az ágyéka nekem feszül. Elakadt a lélegzetem, mikor megéreztem, hogy kíván. Egyenesen a szemembe nézett. Ez már sok volt nekem. Elfordítottam a fejem. Megfogta az állam, és visszafordította a szemem. Egy szót sem szólt. Lassan levette a szemüvegem. Közelebb hajolt, mintha csak alaposabban meg akarna nézni. A szája centikre volt az enyémtől. Azt hittem szétrobban a mellkasom, olyan ütemben vert a szívem. Megcsókolt. Még a lélegzetem is elakadt. Szédültem. És az a sok kis manó egyszerre verte a dobot a fejemben, és mindent elnyomott, ami nem róla és rólam szólt.

Lágy volt a szája, és puha, és olyan hívogató… Lassan mozgott, nem kapkodott el semmit. Nem volt durva. Csak ismerkedett a számmal. Közben a kezei átkulcsolták a derekamat. Megdermedtem. És csak ölelt és csókolt. És velem forgott a világ. Lassan meg simogatta a hátamat. Ha lehet, még közelebb húzott magához. Éreztem, hogy a melleimen dübörög a mellkasa. Szorosan magamhoz húztam. Csodás volt. Egyszerre volt forró, jéghideg, kéjes, gyengéd, gyors, lassú. Soha nem éreztem még ilyet. De el kellett válnunk.
Lassan elhúzta a fejét. Számon még éreztem a szája nyomát. Égetett. Kapkodtuk a levegőt mind a ketten. „nyugi, nyugi, nyugi” próbáltam magam nyugtatni, de túlságosan felkorbácsolta a vágyaimat. Nehéz volt lehiggadni, pedig muszáj volt. Engedtem a szorításból, ő sem tartott már olyan szorosan. De még mindig nem akartuk egymást elengedni.

Aztán ahogy eltelt egy kis idő, úgy állt vissza a mi lélegzésünk is a normálisra. Elengedtük egymást. Még egyszer megsimította az arcomat, aztán segített visszavenni a sisakot. Újra felültünk a motorra, és anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna visszamentünk a többiekhez.
Senkinek nem tűnt fel, hogy nem voltunk ott egy darabig, és senki nem tartotta gyanúsnak. Mi pedig leszálltunk a motorról, és ott folytattuk a délutánt, ahol abbahagytuk…