Kéjutazás (3.fejezet: Dolgos hétköznapok)

… Ez a szinemás-kópé az elkövetkező napokban már nem tudott reális-banális tenni-venni valóira összpontosítani. Átment hadvezér szerepbe: milyen taktikát és stratégiát válasszon, hogy meghódítson, kelepcéjébe csaljon, hogy aztán lazán maga alá gyűrhessen. Szegénykém, ha tudta volna, hogy már az első végzetes percben megpecsételődtem, biztosan nem töri magát olyan intenzíven. Rotyogott a bográcsban ö kelme, hogy még az agy-vize is bugyogott, így aztán elég szánalmas Napóleonná töpörödött. Malört malörre halmozott: dadogni kezdett, esetlenül pózolgatott és egy alkalommal szerintem még a nadrágjába is vizelt. Hát mit mondjak?! Felemelő érzés lehetett domesztikálni egy vadon élő állatfajt!

S ha már szemet vetettem a porondmesteri pálcára, nemcsak szelídítek, de bűvészkedni is akarok-gondoltam.
Nem kérek az add uram, de rögtönből, az egyenesen az égből ölembe hulló falatból. Én, kérem alássan, becsületesen akarok dolgozni, aprólékosan megművelni, kérgeseimmel a talajt. Bő termést, nemesített magvakat akarok betakarítani. Szirupos szőlő buja fürtjét szeretném ujjaim közé csippenteni. Nem kell a türelmetlen kertész által leszakított vétlen gyümölcs vackor-savanya.
S mivel tudatában voltam, hogy az idő, a napsugár és kitartó gondoskodás megteszi hatását, szorgos kis Micsurin lánnyá képződtem. Ez a mesterség amúgy is közel állt hozzám. Tősgyökeres rügyfakasztó és salátabár termesztő származásomnak köszönhetően az oltványozás és dugványozás szeretete mindig is az ereimben csörgedezett.

Mindig is felnéztem a maximalistákra. Csodálatos, hogy mennyi energia és kitartás mozgatja megrögzött rugóikat. Hírből sem ismerik a fércmunka hányaveti odalökését. Csak bámulom, ahogy letérnek az összkomfortos cammogásra való kitaposott ösvényről, és az ismeretlen veszélybe vágnak rendet bajonétjaikkal… Vajon az újonnan született kis csermely honnét veszi a kurázsit, hogy serpa nélkül nekiveselkedjen a nagy útnak? Talán a vakbuzgóság, hogy egyszer büszke folyammá áradjon…

Nos, vakbuzgalomnak nem voltam híján. Nagy vehemenciával láttam neki a feladatnak. Majd én megmutatom-dohogtam, csak adjatok egy kemény vesszőt és sarkaiból forgatom ki a világmindenséget!
Libidóm azonban, amit még az idő-tér-alagútban kapott szérum is meghatványozott, komoly veszélyt jelentett: félő volt, hogy tervem masszívra épített gátját az én bőséges mirigyváladékozós zuhatagom orvul elsodorhatja.

Tüzes mentalitásom fel-felcsapó lángnyelveit is sűrűn poroltóztam, mert a mestergerendákból ácsolt konstrukciót csúnya tűzhalál fenyegette. Ezért aztán már kora esténként szobám magányába zárkóztam. Hol kézimunkázásra termett ujjaim fürgeségét használtam ki, hol a bevált segédeszköz adta lehetőségekkel éltem, hol egyéb játékszerekhez nyúltam: a küld-fény- kurír szolgálat, külön kérésre elküldte gyerekkori óriás plüssmackómat. Szegényke, hamarosan megismerhette az alul vagyok- agyonnyomódok -és most ne mozduljak fílinget. A gyakori használattól pár nap után már nyekeregni kezdett, amit én obszcén provokálássá, erotikus hangokká szinkronizáltam. Ettől aztán végképp bepörögtem, s macikám fekete gomb orrát szenvedélyesen, szomjas -éhesen faltam. A rémült kaucsuk szemek csak úgy záporozták a kérdőjeleket… a szomszédba pedig már bérletet váltott az egykori, mozigépész mellé belopódzó kisgyerek…

Efféle pótcselekvések járó-keretjébe kapaszkodva sikerült hosszúra aszfaltoznom már szinte fanatikussá váló cél-egyenesemet.
Tudtam, hogy napról- napra ritkább kincs leszek, az idő csillagokba repíti szorzó-tényezőm, ezzel növelve értékemet már-már az elérhetetlenségig és a megfizethetetlenségig, amit sajnos mintegy törvényszerűen a beteljesülés utáni árcsökkenés zuhanórepülése követ.
Ezért aztán ezt az időszakot még jobban emlékezetessé akartam tenni, hogy majd élemedett koromban is, hosszan elrévedezve gondoljak rá vissza. Kétesélyesnek sugallni a végkifejletet, gyötrő bizonytalanságban tartani a tesztoszteron nagyvadat: Istenem, mindig is erre a szerepre vágytam.
A nagyteremben álló kandallótól indulva eljártam az ősi tangót: ma hármat előre, holnap egyet vissza, ma: mézesmadzag, holnap: hátrább az agarakkal.
Ez az igazi praktika, ami elhivatott ápolónő módjára takarosan megveti és előmelegíti a nászágyat, hogy egyáltalán ne fázzanak a pöre, libabőrös testek a vad egymásra találásban…

A selyemgubó belsejében már látni véltem egy kis pislákolást.
Míg a felszínen vihogós fruskává fiatalodtam, a mélyben ravasz bestiává értem. Bár még kissé remegő kézzel huzigáltam a rafinéria láthatatlan hálóján fennakadt férfilelket…

Mondanom sem kell, hogy csak úgy gyűlt és gyűlt a sok felhasználatlan szexuális energia, amit egy svédcsavarral befogtam mindennapjaim szélmalmába.
Amilyen gyorsan zakatolt a propeller, annyival lett tisztább a kastély összes kockaköve. Legalább addig távol tartottam magam grófom mágneses mezejétől. Máskor viszont előre megfontolt szándékkal az útját kereszteztem. A kaméleon is csak ámulhatott és bámulhatott rajtam, pedig az aztán betéve tudja a „ A színes ceruzák használata a mimikri szolgálatában” című kézikönyvet.

Egy harmatcseppes üde hajnalon, amikor grófom reggelijét egyensúlyoztam a gaz áruló csörömpöléses porcelánon, és óvatosan lehelyeztem elé az asztalra, lopva rásandítottam. Egy elszabadult hajtincs éppen a homlokába hullott és szeme sugarát szimmetrikusan kettészelte. Talán ez volt az ominózus gyufaszál, vagy talán az optika csodája, ahogy az ablaknál álló jegenyefa rezzenéstelen levelei között áthatoló kis sugárnyaláb, ami még átvetült a gyémántragyogásúvá glancolt ablaküvegen és az íriszben fókuszált… Nem tudom, de a fény-összeesküvésből valami galád tűz gyúlt. Egy gonoszkodó kis szikra átszökkent remegő melleim halmára és kérdezetlenül lyukat ütött lelkem kellős közepébe. Egy kallantyút felnyitva szemtelenül beljebb furakodott, tüdőmből forró sóhaj szállt. A pofátlanja tovább haladt, végigszánkázott aortám rostos csúszdáján.

Hihetetlen, de rögtön megtalálta a bal kamra alsópolcán eldugott rozsdás kulcsot. A retesz felnyikordult, téglavörös vaspor sercent szét bensőmben. Meleg fuvallat támadt, meglengette a súlyos pókhálófüggönyöket és pernyévé pörkölte őket. A piszok kis szikra nem érte be ennyivel. Lefelé vágtatott a garádicson, a gyomromat aszalt-almányira zsugorította, gyutacsot dobott májam burgundi- szivacsára, melankóliám ripsz-ropsz kifüstölődött. A csillogó kis küldönc ezután gurgulázva felkacagott, majd fejest ugrott és viháncolva táncolt zsigerről zsigerre, egyre lejjebb és lejjebb, lejjebb és lejjebb…

Ó, jaj, ne, még…