Kegyetlen nász

Szép márciusi nap volt, amikor megérkezett a kikelet. Új szelek hoztak új illatokat, az új illatok pedig új érzéseket keltettek a zsigerekben, és az ifjú érezte, hogy az ő életében is változások indulnak meg ezzel. Nézte a harmatos füvet, hallgatta a madarak boldog énekét a park árnyas fái alatt, és olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Szikrázva sütött a Nap, rekkenő forrósággal árasztotta el a világot, hogy ismét új életet fakasszon belőle, mert a télben szunnyadó erők felébredtek, olyan utakat törve maguknak, amelyeket egy évben csak egyszer járnak be.
Jázminillat és borzongató szél. A tavasz sóhajai.
Az ifjúnak kiszáradt a torka. Hűsítőt venni lépett be a boltba, ahol azonnal észrevette a nőt. Háttal állt neki, és az egyik polcon keresgetett valamit, de ő nem látta, mi után kutat, mert nem tudta elszakítani tekintetét körvonalairól. Pedig első pillantásra semmi különöset nem látott benne. Erős testalkatú és magas, mint minden más nő náluk. Lazán öltözködött, bár a haja ápolt, blúza furcsán, érdekesen lógott rajta. Na, de a nadrágja, az feszült rajta, de pattanásig. Az ifjú nézte elakadt lélegzettel, és azt hitte, menten szétrobban a szíve, olyan hangosan kezdett el dobogni.
- Biztosan mindenki hallja! – gondolta riadtan, s kezét a mellkasára szorította, mintha ezzel csillapítani tudná vére lüktetését. Majd körül akart nézni, hogy ellenőrizze: nem vette-e észre a többi vásárló a rátörő izgalmat. Ám a nő alakjához láncolt szeme nem engedelmeskedett akaratának. Csak állt, meredten az ajtóban, ahol vékonyka, alacsony testével eggyé akart válni a mellette levő fallal. Vére forrón tüzelt, ereiben különös áramlatok indultak, miközben lábai önálló életre keltek, és valami delejes vonzásnak engedelmeskedve előre vitték. Előre a nő felé.
Nem értette, mi ez, hiszen még soha sem érzett hasonlót. Szinte reszketett az izgalomtól, tenyere izzadni kezdett. Őrült kíváncsiság fogta el, hogy láthassa a nő meztelen testét. Pedig olyan egyszerű volt eddig az élet. Izgalmak nélkül tette mindenki a dolgát, külön a nők, és külön ő, az ifjú… most azonban minden összezavarodott egyetlen pillanat alatt. Mintha valami megérett volna, hogy mély gyökeret eresztve életre keljen benne.
Vágy! – csapott belé villámként a felismerés. A delejes vonzás, ami vadul szaggatja érzékeit, már az igazi VÁGY. Erről mesélt az anyja. Óvta tőle, a lelkére kötötte: ha megérzi, fordítson hátat neki. De ő csak állt dermedten, és nem mozdult. Hirtelen kibírhatatlanul vágyott arra, hogy megérintse azt a nőt, áhítozott rá, hogy a húsába markoljon, hogy megérezze ízét, beszívja páráját.
Jázmin és borzongás. Maga az élet áradt, tüzesen és megállíthatatlanul vadul az ereiben.
Megint érezte… már a nő felől érezte az illatot, amitől végigfutott a gerincén valami féktelen bizsergés. Úgy tűnt, mintha elcsavartak volna egy kapcsolót a testében, mire visszafordíthatatlan folyamatok indultak el benne, és a vágy hervadhatatlanul ágaskodó fává terebélyesedett ifjú lelkében… és a nadrágjában.
Ott érezte, lent az ágyékában a vágy feszítő erejét, mikor a nő lábujjhegyre állt, hogy levegyen a felső polcról egy üveget. Mert a szoros nadrág, amelyről azt hitte, hogy jobban már nem feszülhet, még jobban kidomborodott a mozdulattól. Noha nem volt testhezálló darab, mégis teljesen megtöltötte az a kicsattanóan buja és masszív test, amiről még mindig nem tudta levenni a szemét.
Hirtelen tudatosult benne, hogy a nő fenekének félholdjai között mélyülő völgyben egy papírlapot sem lehetne elhúzni. Vajon milyen lehet, amikor az a keményen szétomló fenék őrölni kezd egy vad szerelmeskedésben? Még nem tudta… nem tudhatta, milyen egy nő közelről. Gyorsan vette a levegőt és megremegett. Lábai önkéntelenül haladtak, ám mielőtt megállt volna a nő közvetlen közelében, mégis sikerült becsuknia a szemeit, és léptei tovább vitték.
Hangos csörömpölésre eszmélt, amikor véletlenül nekiment egy konzerves polcnak. Lopva nézett vissza, és meglátta a nő ragadozó tekintetét, amellyel őt vizslatja. Mintha kést vágtak volna belé, olyan fájdalmas ijedtség szállt rá erre. Zavartan igazgatta egy darabig a konzerveket, és ettől lelohadt kissé izgalma.
Továbbment az italokat rejtő sorba, ahol keresgélés közben eszébe ötlött népük törvénye. Tanítónői szigorúan beleverték a Törvény visszavonhatatlanságát. Nem dacolhat vele! Ha eljön az idő, nem állhat neki ellent… márpedig az anyja mást mondott! Vajon mi az igazság? Bárcsak az apját meg tudná kérdezni… de hogy is tudná, hiszen meghalt mielőtt ő született…
Levett egy üdítőt, aztán a pénztár felé indult. Gondolatai olyan zavarosan csapkodtak közben, hogy alig bírta azokat összerendezgetni, ám zavarodottsága furcsa beletörődéssé enyhült, amikor újra megpillantotta azt a nőt, ráadásul pont az orra előtt.
Parfümillat szállt. Ugyanaz a jázmin borzongás…  amire vére forrón és  hömpölyögve indult el az előbb.
Szemei újra fogságba estek. A nő éppen fizetett, és ahogy nyújtotta a pénzt, blúza bő hónaljkivágásában kilátszott a bőre. Nem viselt melltartót. Fehéren villant keble a ruha árnyékában, játékosan ringott minden mozdulatára, míg az ifjú oldalról csodálhatta domborodó omlását, érzéki vonalát, amely titokzatos árnyékba veszett a blúz alatt.
A nő észrevette, hogy leplezetlenül nézik. Fejét oldalra fordította, és hosszú szempillái alatt hűvösen az ifjúra nézett. Nem rosszallónak, inkább érdeklődőnek tűnt a tekintete. Az arcán már látszott, hogy középkorú, de telt ajkai, mélybarna szemei mindent feledtettek.
Az ifjú mégis elszégyellte magát. Oldalra nézett, és kosarával babrált zavarában, majd ahogy lopva felpillantott, még látta a nő arcán átfutó halvány mosolyt. Nyelt egy nagyot, lesütötte a szemét, de pillantása visszatért rá, amikor az elindult.
Vágyának tárgya csak pár lépést tett meg a közeli pakolópolcig, de feneke és combjai olyan érzéki táncba kezdtek ezalatt, hogy az ifjú megszédült. Most mindennél jobban érezte a vonzerőt, remegő lábakkal vitte kosarát ő is arra, kutyaként követve a nő nyomát. Közben elmúlt a félelem, elfeledte anyja intéseit, kizárólag valami puha folyékonyság maradt, ami körbefonta levegő helyett, és amiben szabadon elmerülhetett.
Egyetlen üdítőjét hihetetlenül lassú mozdulattal emelte ki a kosarából, közben éhesen itta a parfüm illatát, hallgatta vére robaját.
- Segítesz? – kérdezte a nő teljesen természetesen, mikor mellé ért.
- Ho… hogyne – nyögte az ifjú, majd tétován visszatette az üdítőt, de szemének most sem tudott parancsolni, pillantása rátapadt a nő blúza mellrészének két hegyes dombjára.
Pakoltak szótlanul. A mellek ide-oda jártak a ruha alatt, mintha csak kergetőznének vagy bújócskáznának egymással, de előremeredő bimbóik minduntalan megmutatták, merre rejtőznek. A nő dereka vékony volt, csípője széles, karjai vaskosabbak az átlagnál, és combjai bőségével ellentétben álltak vékony bokái. Mikor végeztek a pakolással, várakozóan nézett az ifjú arcába, majd csábosan odavetette:
- Nem lakom messze.
Ahogy elindult, hullámos haját hátravetve rámosolygott az ifjúra, és ebből a mosolyból iszonyúan sok érzékiség, báj és ellenállhatatlan igézet sugárzott.
- Til ra Hil vagyok. Láttam, észrevetted, hogy nem viselek melltartót – kezdte a beszélgetést a nő, mikor már az utcán sétáltak. Aztán meglátta az ifjú bizonytalanságát, ezért kacsintva hozzátette: - Ugyan már! Ha zavarna, hogy nézik, elrejteném őket. Egyébként is szeretem, ahogy a blúz végigsúrolja bimbóimat.
Battyogtak pár lépést, mire az ifjú is felbátorodott.
- Engem Dar ga Mornak hívnak. Na és mondd… alsóneműt sem viselsz?
A nő élesen felkacagott.
- Szeretnéd megnézni? – kérdezte közel hajolva, majd választ sem várva, fejét újra hátravetette.
- Imádom a tavaszt! Táncoljunk!
Az ifjút elragadta a nő lazasága, mellette érezte a szabadság bársonyát. A madarak daloltak, a Nap szikrázva sütött, a fák levelei elégedetten zizegtek, míg ők gyermekként táncoltak a fényben, karjukon a lebbenő bevásárlószatyrokkal, és bár mozdulataik valóban gyermekinek hatottak, nő kirívóan magaslott csenevész társa mellett.
- Itt vagyunk – állt meg Til ra Hil egy háznál, de olyan hirtelen, hogy a ifjú nekiütközött.
Testük egymásnak nyomódott, s a jázmin illata borzongó érintéssé vált.
A Törvény kegyetlen, ezt Dar ga Mor jól tudta. Jóllehet itt még visszafordulhatott volna, ez volt a legcsekélyebb gondolat, ami eszébe ötlött. Minden más erősebb volt ennél, leginkább a nő veszett vonzereje zárta bilincsbe lábait, az ajzotta vérét, s már nem menekülhetett.
Összeölelkezve jutottak el a kapuig.
- Biztosan engem választasz? – kérdezte Til ra Hil bájos arccal, mikor becsukódott mögöttük az ajtó. – Vannak mások, fiatalabbak, hamvasabbak…
- Nem! – rázta a fejét az ifjú. – A fiatalabbak kevesebbet tudnak.
- De talán mert gyakorlatlanok, hibázhatnak is, és akkor lesz még lehetőséged.
- És ha nem hibáznak? Akkor viszont vége – rebegte az ifjú erőtlenül, mire a nő végigsimította tenyerével az arcát.
- Tetszik a bátorságod, ezért adok még egy lehetőséget – mondta, majd egy mozdulattal lerántotta a blúzát, és a nadrágját kezdte gombolni.
Az előszoba ragyogott a beszűrődő fénytől. Az ifjú előtt teljes pompájában feltárultak Til ra Hil keblei. Buján, hegyesen meredtek felé, gömbjeik játékosan ringtak gazdájuk mozdulataitól. Enyhén megereszkedtek, de komótos billegésük izgalmas teltséget takart. Aztán mikor lekerült a nadrág is, Dar ga Mor nem bírta tovább, hozzásimult a nőhöz. Még a válláig sem ért. Fejét a nagybimbójú mellek közé fúrta, kezeivel a kemény fenékbe markolt.
- Tetszem? – kérdezte Til ra Hil.
Mélyről jövő, ősi nyögés hagyta el a torkát az ifjúnak.
- A legelső percben éreztem, hogy te vagy az, aki megadhat nekem mindent! Senki jelenlétében sem éreztem még ilyen vad vágyat! – suttogta áhítattal, és Til ra Hil elmosolyodott, ahogy magához vonta az ifjú fejét.
- Sokan mondták már ezt.
- És aztán?
- Nincs aztán… és nincs tovább sem – sóhajtott komoran a nő. Két tenyerébe vette Dar ga Mor fejét, és a szemébe nézett. Most jelent meg újra benne az a ragadozótekintetű baljós fény, amit az ifjú a boltban látott, majd kellemesen búgó hangja elfátyolosodott. - Valamiért a fiamra emlékeztetsz, de tudod, a Törvényt nem szeghetem meg senki kedvéért – vont vállat csüggedten, ezután ellökte magától Dar ga Mort, és keményen rászólt: - Senki másnak nem adtam még egy esélyt, de te megkapod. Gondold meg, most elmehetsz, ha akarsz! – kiáltotta, és hangjában szomorúság bújkált.
Az ifjú lassan felállt a földről, kigombolta ingét, a meztelen nőhöz lépett, aztán vékony kezével a hajába túrt, majd a tarkóját fogta át. Erre Til ra Hil lecsukta pilláit, és a szeme sarkában összegyűlt egy könnycsepp.
- Jól választottál – biztatta az ifjút, amíg kézen fogva sétáltak a szobába. Bent, az ablakokra valami árnyékolót raktak, amitől félhomály honolt a helységben, de a jázminillatú szellő oda is bejutott.
- Hadd nézzelek – suttogott Dar ga Mor, és ámulva szemlélte, ahogy a súroló fény még teltebbé varázsolja a nő vonalait. Til ra Hil lassan forgott néhányat, aztán hátat fordított neki. Terjedelmes feneke és combja, mintha egybenőtt volna, majd ki csattant, olyan izmosan duzzadt egész alteste, és bőre sehol sem fordult hurkába.
- Istennő! – hördült fel az ifjú, és míg a nő az ágyra feküdt, ő is megszabadult ruhadarabjaitól.
Til ra Hil széttárta isteni combjait, és láthatóvá vált sima szeméremdombja, az alatta húzódó ingerlő réssel együtt.
- Milyen üdének és romlatlannak tetszel így csupaszon! – kiáltott fel az ifjú, de tudta, az igazság nagyon messze áll ettől.
- Csak tavasszal… amikor vadászni indulok – mennydörögte mély hangon a nő, és laza testtartása ellenére látszott rajta, hogy azért ugrásra kész.
A ifjú ekkor fogta fel, milyen hatalmas is a nő, ahogy az ágyon elterülve, végtagjait szétvetve látta. Mellette törpének érezhette magát, és a félelem első hajtásai ekkor úsztak szívébe. Félelme azonban köddé vált, amikor a buja testet maga előtt látta, aztán a köd az agyára is ráborult, és vadul vetette magát az omló domborulatokra, ráébredt, hogy egész eddigi életében erre várt.
Ízlelgette, falta a melleket, dédelgette kezeiben, gyúrta, gyömöszölte a nő testét, hasát, köldökét nyalta, míg az szapora lélegzettel jelezte, milyen jó neki. Mikor a húsos szeméremajkakat végre beszívhatta, és a szerelemtől duzzadó kelyhet megízlelhette, úgy érezte, ezért érdemes volt élni. Meglepte, milyen lágy és érzéki minden porcikája Til ra Hilnek, éhes nyelvével, mohó ujjaival kalandozott az addig ismeretlen tájakon, bőrének minden pórusával fedezte fel a dombok és völgyek rejtekét, amikor úgy érezte, elérkezett az idő, hogy behatoljon mélységeibe is.
A nő remegett a gyönyörtől, amíg az ifjú felváltva belenyúlt és belenyalt titkos barlangjába, sóhajai az egekbe szálltak, ám egyszer csak eltolta magától.
- Most én jövök, neked több jár – búgta csendesen, és megsimogatta az őt rajongva bámuló ifjút.
Ujjai cirógatva, játszadozva indultak útnak Dar ga Mor testén, majd hamarosan megtalálták a hetykén meredező férfiasságot. Karjai ellentmondást nem tűrően ültették le az ifjút, ő pedig a lábai közé térdelt.
- Innen lentről szeretem nézni – nyalta meg kéjesen a szája szélét, és kezével megragadta a lágy bőrrel borított keménységet. Az ifjú kimeredt szemekkel nézte, ahogy makkja eltűnik a telt ajkak között, de nemsokára olyan intenzíven borította el az öröm, hogy nyögések szakadtak ki belőle, és be kellett csuknia szemét. Beleszédült az élvezetbe, majd amikor ismét kinyitotta a szemét és lenézett, azt látta, hogy Til ra Hil bólogatva szívja keményen vöröslő húsát, míg mellei előre-hátra lengenek, és izgatóbbnál izgatóbb formákat vesznek fel.
- Gyere fölém – súgta a nőnek, aki megértő arckifejezéssel engedelmeskedett, és tűrte, hogy az ifjú újra megragadja keblei bársonyos puhaságát, ajkai közé vegye vérrel teli bimbóit, bolondul tobzódva emelgesse nagyra nőtt gyümölcseit, és amennyire csak tudja, szájába szívja azokat.
Éhes ölével közben rátapadt az ifjú férfiasságára, résével csúszkált rajta előre-hátra, de aztán nem bírta tovább, sóhajtozva lefeküdt, és széttárta combjait.
- Különlegesen szeretsz engem! Ezért mindent megteszek neked, amíg lehet! – zihálta forrón.
Szavai reményt ébresztettek a ifjúban, hirtelen azt gondolta: talán mégis elkerülhető az elkerülhetetlen. Az öreg, féllábú Tor go Dor regélt egyszer - még igazán kisifjú korukban - egy nőről, aki megszegte a Törvényt, de nem sokan hittek neki, mert egyik nap sem ugyanazt mondta, mint másnap. Bár azt sem értette senki, hogy érhetett meg az öreg annyira magas kort, mikor a legidősebb ifjú is csak harmadannyi éves volt, mint ő. Valaki azt mesélte, hogy Tor go Dornak nem csak az egyik lába hiányzik, hanem más testrészt is nélkülöznie kellett kis gyermekkorától fogva. Ez ésszerű magyarázat volt, az öreg azonban sokat kérkedett férfiasságával, és ha megkérdezték a szerelem csodájáról, csak annyit mondott mindig: - Egy életre szóló élmény, fiam!
Ám Tor go Dor egyáltalán nem volt szavahihető, ráadásul a nők is megvetették. A rendes házak közelébe sem engedték, ételmaradékokon tengődött, mint a kutyák. Ezért az ifjú nem is kérdezgette tovább, hanem a tanítónőket próbálta szóra bírni. Ám azok kizárólag egyet hajtottak: Szerelemért öröm jár, életért életet vesznek.
Az ifjú gondolatai azonban nem sokáig kalandoztak, Til ra Hil odaadó sóhajai visszazökkentették őt a valóságba, és régen dédelgetett vágyának gátjai apró szilánkokra szakadtak szét benne. Tágra nyílt pupilláiban látszott a féktelen izgalom. Látszott az elsöprő vágy közeli beteljesedésének pillanata, mert az ifjú férfivá érett. Végre megtehette azt, amit csak álmában remélt.
Ám gyakorlatlan is volt egyben, a Til ra Hil lüktető szeméremajkai között feltáruló nyílás elbizonytalanította, makkjával ügyetlenül körözött közte, ezért a nő segített neki. Türelmetlenül remegő sóhajjal vezette résébe az ifjú sziklaszilárd férfiasságát.
Ha Dar ga Mor eddig azt képzelte, hogy a mennyország kapujában áll, ezután már a mennyország legbelső szobájának puha takarói között találhatta magát. A nő nedves szeméremajkai szinte akadálytalanul és lüktetve szívták magukba kemény férfierejét. Borzasztóan felizgatta a sikamlós alagút puhasága és a tudat, hogy a csodálatos nő testébe hatolt. Az agyára telepedett köd ekkor már sűrű felhővé terebélyesedett, és a gerince mélyéből kiszabaduló ősi ritmus beindította altestét. Az időérzékét is elvesztette, ahogy csúszkált ki és be a gyönyör kapuján. Egyáltalán nem bírt magával, sose gondolta volna, hogy valami ennyire jó lehet. Boldogabb volt, mint eddig bármikor, mert Til ra Hil minden porcikájában duzzadó testében nem csalódott. Az maga volt a kicsattanó élet, és miatta úgy érezte, hogy robbanó bujaságával új élet reményét hozza neki is. Minden fényesnek tűnt, és a Törvény árnyéka elszálló porrá vált.
A nő az ifjú hátába mélyesztette körmeit, és mély torokhangok törtek fel belőle önkéntelenül. Szinte vonaglott Dar ga Mor alatt, amikor egyszer csak állati üvöltést hallatott, arca eltorzult, majd megragadta a vékony ifjú karját, és egy mozdulattal a hátára dobta.
Dar ga Mor fejében ekkor megszólalt egy csengő, s hangjára újra visszatértek a baljós fellegek. Mintha az állati üvöltésre felébredt volna, élénkülő életösztöne a lábaiba pumpált minden erőt.
Felugrott. Tudta, hogy menekülnie kell, ám a nő hosszú karjai elérték, és újra az ágyon találta magát. Egészen meglepte az erő, amellyel leteperték, elborzasztotta az elkerülhetetlen végzet, és újjáéledő félelme jeges tűket szúrt teste minden porcikájába.
- Most már nem engedlek el – sziszegte durván Til ra Hil.
Nem csekély testsúlyával az ifjú fölé kerekedett, az ágyhoz préselte, aztán makkját szemérméhez illesztette. Egy gyors mozdulat volt csupán, ahogy a hímtag elmerült a lucskos hasadékban, Dar ga Mor azonban végérvényesen átlibbent a mennyország kapuján. Gyötrő félelme elszállt, valami delejes vonzás bénította. Moccanni sem tudott a kellemes szorításban, és amikor a nő csípője vad táncba kezdett, azt hitte, hogy a súlytalanul lebeg valahol. Később azt képzelte, folyadékba merült, aminek minden cseppje hevesen simogatja bőrét. A nő medencéje volt a tó, amelybe elmerült, ami puha satuba fogta, olyannyira rászorult férfiasságára, hogy nedveik összetapadtak.
Előre és hátra dobálta magát Til ra Hil. Néha körkörösen mozgott csípője, időnként erőteljesen döfte barlangjába az ifjú lüktető keménységét, mintha fel akarná nyársalni vele magát, máskor finoman hintázott rajta. Far és combizmai felváltva ernyedtek és feszültek meg, A gerince hullámzott, teljesen átadta testét egy olyan ősi erőnek, amely kizárt a tudatából minden más külső ingert, és egészen eluralkodott rajta. Az ifjú szaggatottan érzékelte a valóságot, egy tiszta pillanatában azonban felmerült benne, hogy már hiába szólna a nőnek, az meg sem hallaná, mit mond, mert csak egy aprócska pont lett a szemében, egy kifacsarnivaló gyümölcs, semmi több. Teljes extázisban zihálva ugrált és csúszkált rajta, s ezzel őt is megállíthatatlanul elsodorta szenvedélyével.
Dar ga Morban pillanatokra felmerült a Törvény betűjének ismeretlen végzete, mégis úgy érezte, a lehető legjobban döntött, amikor a nő házába lépett. Nyugalom szállta meg, különleges ajándéknak hitte az egetverő örömet, amit kapott, és amiről nem álmodott soha, de tudta, hogy eljön egyszer.
Végül a kielégülés áradata minden gondolatot szétrobbantott a fejében, szökőárként söpörve végig rajta, és a csúcson Til ra Hil őrjöngve megvonaglott. Az ifjú magja fehér folyamokban szabadult el a mélyben, hogy betöltse rendeltetését, és a titkos járatokon végigrobogva életet adjon. Az elragadtatás pillanatai olyan észvesztőek voltak, hogy Dar ga Mor teljesen elfeledte, milyen kiszolgáltatott helyzetben van, még a félelem hullámai is észrevehetetlen messzeségbe távolodtak tőle, ezért fel se fogta, hogy befejeződött… pedig minden örökre befejeződött számára. Az egyik pillanatban még szerelmes reménnyel gondolt a nő anyai pillantására és odaadó ölelésére, a másikban már vergődni sem tudott, olyan hirtelen érte a vég.
A harapás a nyakát érte.
A méreg azonnal végigszáguldott ereiben, már azt sem érezte, amikor szürcsölő száj tapadt ajkaira, hogy kiszívja az életét. Már nem hallotta anyja intő szavát, és nem tudta felidézni a Törvény egyetlen betűjét sem, amikor a homály elnyelt mindent. Nem gondolkozhatott a tanítónők igéin sem, amelyeket annyiszor kántáltak neki, nem volt lehetősége megérteni, mit is jelentenek.
Mert Til ra Hil nem adott rá időt, hogy megértse, mivel Til ra Hil gyakorlottabb volt, mint a fiatal fekete özvegyek. Sohasem hibázott, és kíméletes volt, mert tudta, hogy jobb, ha nem szenvednek az áldozatok, és a gyönyör érzése az utolsó, amit megtapasztalnak.
- „Életért élet jár. Életért életet veszünk, mert az élet egy cseppje sem mehet veszendőbe” – kántálta a Törvény szavait, miközben könnyeivel küszködve, fáradtan nézte a ifjú halálba merevedett vonásait.
- Jól választottál Dar ga Mor – zárta le a kigúvadt szemeket. Hálás volt neki, hiszen nélküle az élet újabb csodája nem valósulhatott volna meg. Aztán a derekába nyilallt valami, és magában kesergett azon, hogy az évek múltával milyen nehezen viseli a fárasztó enyelgéseket.
- Öregszem. Berozsdásodtak az izmaim – gondolta, majd a derékfájással mit sem törődve felvidult. Reménnyel telve szorította kezeit a hasára. Persze, a fogantatáson nem aggódott, tisztában volt vele, hogy csak sikeres lehetett, hiszen népük sok millió éves evolúciója nem bízott semmit a véletlenre. A remény azt jelentette számára, hogy a gyermek nem fiú lesz. Nem csenevész és rövid életű egyeddé fejlődik, hanem erőtől duzzadó, hatalmas példánnyá, egy új fekete özveggyé, aki ugyanolyan tökéletességgel csábítja majd el a hormonoktól eszüket vesztett kis hímeket, mint ő.
Pára gőzölgött meztelen bőréről. Jázminillat és borzongató szél. A tavasz sóhajai jártak izzadtságcseppekkel borított mellei között…