Julia Clyme - Negyedik fejezet

Julia már meg sem lepődött a rengeteg kérdésen, amire szeretett volna választ kapni.
Igazán megszokhatta volna már, hogy amikor Rosa nénitől kap levelet, az olyan titokzatos, hogy legszívesebben több órán keresztül faggatná. Mindenesetre arra gondolt, bármennyire is rejtélyes, vagy különös Rosa személye, mégis nagyon szerette, mert mindig megértette, Julia mit érez, és mindig megvigasztalta. Ezért ha tényleg igaz, hogy segít Rosa néninek ezzel, amiről egyelőre fogalma sincs, akkor megteszi. Minden kérdésével majd később bombázza Rosa nénit, most azonban megpróbálja minden figyelmét erre a feladatra összpontosítani. Elővette tehát a versikét, és olvasni kezdte.

„Iskolád földjén…”, írja a vers. Julia egyelőre nem is olvasott tovább, csak begyűrte a papírt sötétkék zekéje zsebébe, leszaladt a lépcsőn, és már rohant is a gimnázium felé.
Futás közben ott zengtek a fülében Rosa néni szavai: „Ezt senkinek, még Carol- nak se mondd el, tartsd titokban, ez fontos!”

Vajon miért? Úgy érezte magát, mintha egy mese kellős közepébe csöppent volna.
Egy boszorkány titkos leveleket, rímbefoglalt útmutatókat küld neki, és kitalálja a gondolatait. Julia még a komoly hivatás hevében is felkuncogott. Ez tényleg elég lehetetlenül hangzott. Úgy érezte, hogy ő már nem ugyanaz a Julia Clyme, mint aki két hónapja volt. Mióta megismerte Rosa Pupper -t, minden egészen más lett.
Addig csak élte a mindennapjait, most pedig minden olyan furcsa…
Befordult a sarkon, és lihegve megállt az iskola bejárata előtt. Hátradobta hosszú, göndör, vörösesbarna haját, vett egy nagy levegőt, és belépett. Mr. Burry, a portás
normális körülmények között, ilyenkor, jóval a tanítási idő után már rég kirúgta volna a betolakodókat, akkor is, ha –úgy mint Julia- az iskola diákjai. Mr. Burry azonban most békésen aludt a portásfülkében, görcsösen markolva az ölében lévő pálinkásüveget.
Julia örült a szerencsének, ezért beosont, lehuppant az aulában elhelyezett padra, és zsebéből újra elővette a gyűrött papírt.
„ A feladat helyszíne kék függönnyel van lefedve…”

Kék függöny, kék függöny… Hát persze! A tanári szoba ajtaja előtt van kék függöny, ez az! Julia felpattant, majd lábujjhegyen elindult a portásfülke felé. Mr. Burry hangosan szuszogott, és feje bal vállára billent. Bizonyára valami nagyon szépet álmodhatott, mert még a nyála is kicsordult. Juliának már régi vágya volt, hogy egyszer bejusson a portásfülkébe, ahol az összes kulcsot megtalálja, most azonban nem volt idő a bámészkodásra, mert egy fontos dologban jár el. Elkezdte nézegetni a kulcsokat, és szinte azonnal megtalálta a pici ezüstkulcsot, és elolvasta a rajta lévő kék bilétát:
Tanári pót. Julia leakasztotta a kulcsot, felszaladt a lépcsőn és izgatottan
megállt a hosszú sötétkék függöny előtt. Felemelte, és remegő kézzel bedugta a kulcsot, és ahogy a zárban elfordította, egyre jobban felerősödött benne az érzés: a tilosban jár.

Belépett, és csodálkozva megállt az ajtóban. Hát itt dolgozik az összes tanár? Faasztalok sorakoztak, mindegyiknek oldalán egy-egy tanár nevével. Julia odasétált Mr. Smoilly asztalához, és elmosolyodott. Az asztalon csendéletek, grafikonok, és portrék hevertek nagy összevisszaságban. Mrs. Houlmann –ról már tudták a diákok, hogy mindig előre kijelölte a felelőket, az órán mégis úgy tesz, mintha éppen ott találná ki a neveket. Julia belelapozott a tanárnő jegyzetfüzetébe, kikereste következő órájuk dátumát, és elámult. A lapon ennyi állt: Clyme. Julia éppen rádöbbent, mennyire nincs ideje erre, amikor hirtelen összerezzent: zajt hallott odalentről. Nagyon megijedt, felpattant, újra bezárta az ajtót, kikapta a kulcsot, és bebújt Mrs. Houlmann asztala alá. Egy perccel azután, hogy Julia magára húzta a széket, kattant a zár, és belépett Mrs. Houlmann. A tanárnő dúdolgatva odasétált az asztalához, és leült.

Juliának be kellett húznia a térdét, nehogy hozzáérjen a tanárnő cipőjéhez. A tanárnő
megszólalt: - Nyitva hagytam volna a noteszomat? Julia ekkor döbbent rá, elfelejtette becsukni a jegyzetfüzetet. Hogy lehetett ilyen ostoba? Szerencséjére azonban Mrs. Houlmann feledékeny volt, így csupán ennyit mondott: -Majd legközelebb jobban figyelek, nehogy valamelyik kollégának szabad útja legyen a kukkoláshoz! Julia az asztal alatt nagyon megkönnyebbült. A tanárnő ekkor írt valamit a jegyzetfüzetbe, a lány hallotta a töltőtoll sercegését. Miután végzett, Mrs. Houlmann felállt, valamit felmarkolt az asztalról, kulcscsörgés hallatszott és távolodó léptek zaja, majd az ajtó becsukódott.
Julia még nem mert előjönni, várt egy picit, hátha itt felejtett valamit, de a tanárnő nem tért vissza. Pár perc után kimászott, és az ajtóhoz lépett. Óvatosan kidugta fejét, körülnézett, és mikor meggyőződött arról, hogy tiszta a levegő, becsukta az ajtót.
Hevesen vert a szíve, mikor újra elővette az „útmutatót”.
„…Kutass a fiókban, a naplók között…”

Julia mikor először olvasta a verset, nem értette, milyen naplókról van szó, de most már tudta: Az osztálynaplók! Az ajtótól jobbra egy fából készült fiókon fehér felirat hirdette: OSZTÁLYNAPLÓK. Julia félve húzta ki, mert tudta, ezzel szabályt sért. Először a naplók közti helyet nézte meg, majd kipakolta az összeset. Jól megnézte a fiókot, mire észrevette, hogy az egyik sarkán a fabélés le van ragasztva. A lány letépte a tapaszt, megfogta a saroknál felfelé kunkorodó lapot, és elkezdte húzni. Mikor az egész bélést letépte, csodálkozva hőkölt hátra. Egy mélyedésben egy díszes keretű, piszkos tükör feküdt. Julia kiemelte a tükröt, és gondolkodni kezdett. Hogy lehet az, hogy a város harmadik legnagyobb gimnáziumában, ahol majdnem hetven tanár tanít, egy meglehetősen központi helyen csak úgy el van rejtve egy tükör, és senki sem vette észre?
De akkor ki ragasztotta le? Vagy a tanárok látják, csak nem törődnek vele? Azt hiszik, csak a fa hibásodott meg?

A nap éppen lemenni készült, vöröses csíkokat festve a tanári szobára. Julia az ablak felé emelte a kis tükröt, és látta, hogy keretét valaki kézzel, aprólékos munkával faragta ki. Még egyszer elolvasta a verset, és elkeseredett. A varázstükörről szóló sor után így szól: „A dobozban a kulcs található…”
Milyen doboz? Julia körülnézett, de dobozt nem látott sehol. Most hogyan tovább?
Nem hátrálhatott meg most, mikor már idáig eljutott!

Julia azt sem értette, ezt a tükröt miért nevezte Rosa néni varázstükörnek.
Mindenesetre ott volt a kezében egy tükör, mi mást is tehetett volna vele, mint hogy belenéz. Egy virágos mezőt látott benne, és akkor olyat érzett, amit addig még soha, és amiről azt hitte, hogy csak a mesékben létezik. Érezte, hogy lába eltávolodik a földtől, egyszerűen felemelkedett, és elkezdett forogni. Ez a kavargás azonban nem émelyítő volt, hanem kellemes érzés, Julia bár nagyon kíváncsi volt arra, mi történik vele, mégis jobbnak látta, ha becsukja a szemét. Előre zuhant, négykézlábon érkezett, és keze friss füvet érintett. Mikor aztán újra kinyitotta a szemét, nem akarta elhinni, amit lát.

Azon a virágos mezőn találta magát, amit a tükörben látott. A tükör most is a kezében volt.
De hát mi történt vele? Vagy csak álmodja ezt az egészet? Ez olyan hihetetlen! A kör alakú tisztás nem volt túl nagy, gyönyörű zsenge zöld fű, és rózsaszín virágok voltak rajta. Julia úgy érezte, itt megtalálta lelki békéjét. Legszívesebben örökre itt maradt volna. De hiszen azt sem tudta, hol van.
Lehet, hogy csak egy mesebeli helyszínen! Éppen ettől volt az egész olyan gyönyörű!
A lány felemelte kezeit, pörgött egy kicsit, miközben beszippantotta a levegő kellemes illatát, majd megállt és ezt mondta magának: Most egy dobozt keresünk.
Nem kellett sokáig keresnie. A tisztás kellős közepén egy párnán volt elhelyezve.
Julia odasétált a pici, fekete, fafaragású dobozkához, és kinyitotta. Egy boríték volt benne. Kivette, kinyitotta, és szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna.
A boríték üres volt. Nem volt benne semmi. Hát egy üres, fehér borítékért csinálta volna az egészet? Itt nincs semmiféle kulcs! Ő pedig azt hitte, már megtalálta! Valamiért még ebben a szörnyű, megsemmisítő állapotban is úgy érezte, hogy Rosa néninek éppen erre a borítékra, és erre a dobozra van szüksége. Ezért hát megfogta a dobozt, és úgy próbált elmenni, ahogy érkezett: belenézett a tükörbe, és gimnáziuma tanári szobáját látta.

Ismét felemelkedett, és hiába tartotta nyitva a szemét, csak formák és színek elmosódott kavalkádját látta. Hirtelen azt érezte, hogy lassulni kezd, majd ismét előrebukott, és körülnézett. A tanári szobában volt, az antik bútorok között. Ránézett az órájára, fél hét volt. Sabrina már biztos aggódott érte. A földre kipakolt naplóknak nyoma sem volt, és mikor Julia kinyitotta a fiókot, látta, hogy a naplók rendben sorakoznak, a bélésnek pedig ismét csak a széle van leragasztva. De akkor mit tegyen a tükörrel? Julia még egyszer körülnézett. Mrs. Houlmann jegyzetfüzete csukva feküdt az asztalon. Majd beletette a tükröt is a dobozba a boríték mellé, és az ajtóhoz lépett. Mikor lement a lépcsőn, megdermedt. A portásfülke üres volt, Mr. Burry viszont kint beszélgetett az iskola előtt. Julia óvatosan térdre ereszkedett, majd úgy, hogy senki ne lássa, visszaakasztotta a kulcsot a helyére, és távozott az iskola hátsó bejáratán át.

Bár biztos volt benne, hogy Rosa néni várja, mégis hazament. Kimerült volt, és ismerve édesanyját, tudta, hogy már így is nagyon izgult. Julia büszke volt magára, hogy elvégezte a feladatot, de ennyi izgalom elég is volt neki egy időre. Szívesen eldicsekedett volna kalandos történetével, de a titoktartás kötelezte, ezért –bár alig bírta ki- nem járt el a szája. Sabrina nem tudott Rosa néniről semmit. Mikor Julia elmesélte otthon, hogy segített egy asszonyon, aki kificamította a bokáját, Sabrina azt hitte, itt lezárult a
kapcsolatuk. Nem tudta, hogy lány folyamatosan találkozgatott vele, Julia pedig egyelőre titkolta ezt a különös viszonyt. Felment az emeletre, letusolt, és közben úgy érezte, még most sem fogta fel, mi történt vele. A dobozkát ágya matraca alá rejtette, és
amint lefeküdt, elnyomta az álom.

Másnap reggel Julia korán ébredt. Bő, sötétzöld felsőt, és farmert húzott. Mivel aznap egy városi ünnepnap volt, elmaradt nekik a tanítás. Julia pedig kihasználva ezt az alkalmat elhívta magához Carolt, Tomot, és Cathrint, mivel úgy érezte, mostanában elhanyagolta barátait. Míg szülei elvitték Sam -et az állatkertbe, ők kivettek egy videofilmet, és pizzát rendeltek. Remekül szórakoztak, mígnem Carol előhozott egy Julia számára kellemetlen témát, ami mostanában teljesen kiment a fejéből.
- Igaz, hogy meg akarod látogatni Ross –t?
Cathrin is beszállt a társalgásba.
- Ja, tényleg! Hallottam, már több, mint egy hónapja nem hallat magáról! Nem akarlak megbántani, de én a te helyedben nem lennék biztos abban, hogy szeret!
- Tudom. Megértem a jó szándékotokat, és nekem is furcsa, hogy nem hív, nem ír, és még csak elérni sem lehet. Ezért meg fogom látogatni. Tudom, hogy nektek ez egy elég buta ötletnek tűnik, de így legalább személyesen le tudom tisztázni vele, mi van köztünk. És most … nem beszélhetnénk valami másról?

A délután további része nagyszerűen telt. Jókat beszélgettek, és hatalmasakat nevettek együtt. A lányok még egyszer előhozták ezt a Ross témát, de Tom kiállt Julia mellett, és elmondta, hogy szerinte mindenkinek a magánügye, hogy kivel hogyan viselkedik, és azt is, hogy Julia sem szól bele abba, hogy Carol mit tegyen Dave- vel. Ez az őszinteség elég meggyőzőnek bizonyult, mert bár Carolon és Cathrinen látszott, hogy elég nehezükre esett, de a továbbiakban kerülték ezt a dolgot. Tom még búcsúzáskor is azzal nyugtatta Juliát, hogy a nők alaptermészetének része, hogy beleszóljanak mások dolgaiba. A lány titokban nagyon hálás volt neki ezért, barátnőire pedig nem haragudott, mert mikor azok elmenőben megkérdezték, neheztel-e rájuk, Julia mosolyogva csak ennyit mondott:
-Hát lehet rátok?

Julia és Tom kedden rajzóra előtt kiültek szokásos helyükre, az ablakpárkányra, és beszélgetni kezdtek.
- Tegnap felhívott Dave. –Újságolta Julia.
- Mit akart?
- Arra kért, adjak tanácsot, mit vegyen Carolnak, közelgő névnapjára.
- És mit tanácsoltál neki?
- Azt mondtam, adjon egy nagy csokor liliomot, mert Carol imádja a liliomot, és esetleg valami kis ékszert. Nagyon örült, hogy tudtam neki tanácsolni valamit. Na és mi a helyzet a húgoddal?
- Lillyvel? Fülig szerelmes George –ba. Úgy látom, George is szereti őt. Azért ez furcsa, nem?
- Micsoda?
- Hát, hogy az én húgomnak pont az a George kell, akinek a bátyja Leilával kever.
- Mi ebben a furcsa?
- Nem értem, hogy lehetnek Dave, és Mark ilyen jó barátok, ha a csajokban ennyire különböző az ízlésük. Mert Carol tök jó fej, Leiláról pedig inkább ne is beszéljünk.
- Nem, Leila és Mark már nem járnak.
- Tényleg? Miért, mi történt?
- Állítólag Mark- nak elege lett abból, hogy Leila többet jár szoláriumba, és kozmetikushoz, mint amennyit vele találkozik.
-Hát ezt meg tudom érteni.

Ekkor a folyosó végén megjelent az éppen emlegetett Leila Censy kézen fogva egy szőke fiúval. Leila szokásos lesajnáló tekintetét vette elő Juliára pillantva, és adott egy puszit a fiúnak.

- Úgy látom, a kisasszonyt nem viselte meg túlzottan a szakítás. –mondta Julia.
- Hát igen. Tom ekkor a lányhoz fordult. Mondanom kell neked valamit.
- Julia kérdő tekintettel nézett a fiúra, ekkor azonban megszólalt a csengő, így Julia nem tudta meg, Tom mit akar neki mondani, mert be kellett menniük a terembe.

Aznap Juliának már nem volt lehetősége beszélni Tommal, pedig kíváncsi volt, mit akart neki mondani a fiú. Elhatározta, hogy iskola után elviszi Rosa néninek
a dobozkát, amely most is iskolatáskájában lapult, de erről mélyen hallgatott.
Így hát hetedik órájának vége után még ebédelni sem ment, mert úgy érezte, az izgalomtól egy falat sem ment volna le a torkán. Rögtön Rosa nénihez ment, és elővette a dobozt. Nagyon meglepődött, mikor kiemelte a kis tárgyat, hiszen érezhetően sokkal nehezebb volt, mint amikor a tisztáson felvette. A lány leguggolt Rosa néni ajtaja előtt, hiszen kopogására senki sem felelt.

Kinyitotta a dobozt, de most is csak a tükör, és a boríték volt benne. Julia nem értette, mitől lehet most mégis olyan nehéz. A lány kinyitotta a borítékot, és nem hitt a szemének. Bár az idős hölgy házához közeledve Julia azt hitte, mindenre felkészült, de erre azért nem számított. A tegnap még üres borítékban most egy nagy, rézből készült kulcs lapult. Hát ez elképesztő! A lány kivette a kulcsot, és belepróbálta a zárba. Az ajtó egy pillanat múlva már nyitva volt. Julia felvette a dobozt, és belépett. Soundy azonnal a lábához dörgölőzött.
Az asztalon egy levél várta, jellegzetes kézírással. A levél így szólt:
Kedves Julia!
Nagyon büszke vagyok Rád! Tudtam, hogy képes vagy rá.
Sajnos most el kellett utaznom egy időre, így arra szeretnélek kérni, ápold a cicáimat, amíg vissza nem térek.

Te vagy a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Gratulálok, és köszönök mindent.
Őszinte szeretettel:
Rosa Pupper

Julia miután elolvasta a levelet, elmosolyodott. Eszméletlen, hogy ez a Rosa néni milyen furfangos. Az utolsó előtti mondat nagyon jól esett neki.
Rájött, hogy akármilyen furcsa dolgai legyenek is, ő mindezek ellenére nagyon szereti Rosa Puppert.