Jéghercegnő

Szikrázó napsütés ragyogta be a kastélyt aznap. A fákon táncot jártak a levelek a könnyed szélben. A kastély udvarára érkező lovasok és lovaskocsit hajtók titkon hálaimát rebegtek érte, mert így csak egy kicsit izzadtak meg a melegben. Nem úgy a kocsikban ülő nemes urak és hölgyek. Ők nagyon is kellemesen utaztak a kocsikban. Élvezve a menetszélt és hűs könnyed bort iszogatva, hogy hangulatba hozzák magukat a mai mulatságra. Bár egyes urak és úrhölgyek inkább a falatozást részesítették előnyben, mint egyfajta bemelegítést az estére, a kocsi elé fogott lovak nagy bánatára, hisz ezen nemeseknek nem csak az étvágy volt nagy, hanem a súlya is.
Az érkező urakat királyi díszőrség és szolgálók egész hada fogadta, akik azonnal odaszaladtak a kocsikhoz, hogy lesegítsék az érkezőket és elhordják a kisebb - nagyobb csomagjaikat.
- Hölgyem, üdvözlöm a Király nyári szállásául szolgáló Gvanhirti Kastélyban. Engedje meg, hogy lesegítsem a hintóról. - Szólt az érkező nemesasszonyhoz a kocsi mellett álló szolgáló.
A testes asszonyság arcán egy kaján mosoly suhant át, amint egy pillantással végigmérte a jó kiállású szolgálót. Rövid, hátrafésült fekete haj, sötétbarna szemek és simára borotvált arc mellé párosult határozott erős kiállás, és  szinte ropogósra vasalt fekete ruha, amit kifejezetten a király szolgálói hordhattak csak.
- Köszönöm - mondta vidáman.
- A csomagjait a szállásukra visszük, kérem fáradjanak beljebb. Nem kell sokat várniuk, hamarosan elkezdődik a mulatság. Érezzék jól magukat. - mosolygott elbűvölően a szolgáló.
- Milyen figyelmes, köszönöm. - mondta az asszonyság és lesétált a lovaskocsiról az odahelyezett lépcsőn. Rögtön utána következett egy fiatal hölgy, a nemes asszony lánya. Dús vörös haja rugalmas csigákban omlott a vállára és a hátára. Vékony arca, kis pisze orra volt, ragyogóan kék szemekkel, amikbe még ha csak egy röpke másodperc erejéig is, de elveszett a szolgáló. A hölgy előrelépett, és karcsú karjával felcsippentette a szoknyáját, miközben a másik kezét kinyújtotta a szolgáló felé. Amint a hölgy közelebb lépett, azonnal kellemes, virágillat csapta meg az orrát. A hölgy igéző jelenség volt a fehér és piros ruhájában.  Az a fajta hölgy volt ő, aki, ha megjelenik valahol, azonnal rátapad minden tekintet. Ehhez persze az eddigieken kívül kellett még az ő karcsú testalkata és hatalmas keblei, amit a ruhája pont annyira hangsúlyozott ki, hogy észrevegye mindenki, de ne legyen túlontúl hivalkodó sem, hisz ami dekoltázsa volt a ruhájának, azt a csipke mind takarta.
A szolgáló megfogta a hölgy kezét és lesegítette a hintóról. Nagyon meleg, puha és selymes tapintású volt a keze.
- Hölgyem, üdvözlöm önt is a Gvanhirti kastélyban. Remélem jól érzi majd magát. Továbbá, ha szabad megjegyeznem, ön roppant jól fest. -  mosolygott a hölgyre a szolgáló.
- Igazán köszönöm, Úgy lesz. - válaszolt csilingelő hangján, majd rámosolygott  a szolgálóra és biccentett a fejével, mielőtt elsétált.
A szolgáló pedig odébbállt, amíg elment a most már üres lovaskocsi, hogy a helyére beállhasson az újabb. Ezalatt a rövidke egy-két perc alatt, amit ez igénybe vett, a szolgáló felnézett a kastélyra. Szélesen elterülő, klasszicista elemekkel gazdagon díszített kastély volt, hatalmas ablakokkal. Önkéntelenül is, ahhoz az ablakhoz tévedt a tekintete, ahogy a legtöbb időt tölti el, a hercegnő szobájának az ablakához.
Bár ő elsősorban királyi szolgáló volt, a hercegnő külön kérése miatt, mindig ő szokta kiszolgálni őt. Kivéve az öltöztetést és egyéb intimitással kapcsolatos teendőket, mert a szokások miatt, na meg a király határozott parancsának köszönhetően azt a hercegnő kedvenc szolgálója nem végezhette el.
Ahogy elkalandozott a tekintete, észrevette az ablaknál a hercegnő karcsú alakját, ahogyan a melle alatt összefont karokkal áll az ablakban és néz, egyenesen felé. A szolgáló csak nyelt egy nagyot, és az éppen begördülő kocsihoz  fordult, hogy segítse az újonnan érkezőket. Az elkövetkezendő egy-másfél óra így telt el a számára, majd utána a bálterem mulatságra való előkészítésében segédkezett. Részben az ő feladata volt koordinálni, hogy minden a megfelelő helyre kerüljön. Megkönnyebbülésére, már sok dolga nem volt, hisz ezeket a feladatokat elvégezték már korábban. Most már csak az utolsó simítások, és a terem ellenőrzése volt hátra csak, az ünnepség előtt. A bálterem ajtaja még zárva volt, de már behallatszódott a vendégek nyüzsgése a terembe.
- Gyerünk, gyerünk emberek! Minden legyen a helyén! Egy perc múlva nyitjuk az ajtókat. - Szólt a királyi főkomornyik, akinek a vállára nehezedett az este levezénylésének a nagy része. - Zenekar! Minden a helyén? - kiáltotta.
- Igen, készen állunk. - Válaszolta a karmester.
- Nagyszerű. - mondta a főkomornyik, majd intett a szolgálók egész hadának, hogy sorakozzanak fel, a vendégek fogadására, ő maga pedig elindult, a királyért. Vendéglátóként ugyanis ez a király feladata volt már ekkor, hogy köszöntse a vendégséget. A hercegnő szolgálója is ott sorakozott már a többiek között, mikor megérkezett a király, jobbján a feleségével a királynéval és mögöttük a hercegnővel.
A király hatalmas termetű ember volt. Széles vállak, markáns, szigorú arc, dús szakáll. Puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy az átlagember meghúzza magát. Ezzel szemben a királyné, pedig maga volt az elegancia. Bár a korát letagadni nem tudta, hisz az első ráncok már megjelentek az arcán, ennek ellenére egy méltóságteljes nő volt, akit nem mellesleg roppant kedves természettel áldott meg a sors. Az udvarban szinte rajongtak érte. Mindenkivel kedves volt és mindenkihez volt egy-két jó szava. Amiért pedig különösen szerették és érezték a hiányát, ha nem volt jelen, az az volt, hogy ő volt képes egyedül lecsillapítani férje tomboló dühét. Mögöttük lépdelt, egyetlen gyermekük, a hercegnő. Karcsú, magas teremtés volt. Hosszúkás nyaka, dús keble és vékony derekának hála kivételesen gyönyörű alakja volt. Rossz szolgálói nyelvek szerint - természetesen csak a hercegnő háta mögött -, ez az alak csak valami gonosz, mágikus módon érhető el. De ez nem volt több buta szóbeszédnél. A valóság az, hogy ő tényleg kivételes szépség. Hosszú, hullámos szőke fürtökkel, smaragdot idéző szemekkel, kis pisze orral és vastag ajkakkal. Első ránézésre azt gondolná az ember, hogy mindenki nagyon szeretheti őt, hisz már csak a gyönyörűsége is örömet okoz, annyira kellemes ránézni. Egyetlen baj volt csak vele, ami miatt az egész palotában utálták a háta mögött a hercegnőt. Ez pedig a személyisége. Szinte kiállhatatlan, undok és jéghideg természete volt. Bár az anyja szépségét örökölte, az apjától viszont az előbbiek mellé a makacsságot sikerült örökölni. Sok szolgáló előre rettegte a pillanatot, amikor őt koronázzák meg uralkodónak, de történetünkben ő még csak hercegnő volt, aki éppen hogy betöltötte a 19. életévét.
A királyi család így elfoglalta a helyét a teremben a szolgálókkal együtt, a főkomornyik pedig  odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta azt. Az ajtók kitárultak, és a bálterem ragyogó fénye elöntötte az elő helyiséget, ami zsúfolásig megtelt a vendégekkel.
- Üdvözlök mindenkit a nyári bálon! Egyetek, igyatok és táncoljatok kedvetekre! Innen senkit nem engedek haza rossz kedvvel! Fáradjatok beljebb!- dörmögte a király mély hangjával.
Hatására a zajongás elült és csak a befelé igyekvő tömeg topogása hallatszott. A szolgáló minden bál alkalmával rácsodálkozott, hogy a király körül ilyenkor lelassul minden. Mindegyik nemes igyekszik a közelébe férkőzni, hogy pár jó szóval is, de kicsit is kedvezőbb helyzetbe hozhassa magát. Ebben a tömegben vette észre a mai napon korábban látott testesebb nemesasszonyságot és a mellette lépdelő gyönyörű lányát. Rajta végignézve, a szolgálónak az az érzése támadt, hogy ő valóban méltó vetélytársa lehet a hercegnőnek. Ez a nemes hölgy is észrevette őt. Ránézett, és egy elragadó mosolyt küldött a szolgálónak, egyfajta jutalomként a kedvességéért. A szolgáló önkéntelenül is visszamosolyodott. A tekintete továbbment előbb a királyi párra majd a hercegnőre. Amint a szolgáló a hercegnőre nézett, ijedtében majdnem ugrott egyet, ugyanis a hercegnő egyenesen rámeredt, bele a szolgáló szemeibe. Ekkor azonban a szolgáló semmi szépséget nem vett észre az ő tekintetében, csak dühöt és szikrázó indulatot.
A szolgáló ismerte már ezt a tekintetét a hercegnőnek és gyorsan összehúzta magát, a mosolyával pedig foglalkoznia sem kellett, hisz az azonnal lefagyott az arcáról. Már előre rettegett attól a pillanattól, amikor a hercegnő behívja magához. Szerencsésnek érzi majd magát, ha pár perc dühöngéssel megússza.
Egy kis idő múltán szinte ezt el is felejtette a szolgáló, legalább is egy rövid időre, ugyanis megkezdődött az evés-ivás és táncolás. Ezzel együtt pedig a sürgés-forgás is. Csak úgy repült számára az idő. Mindig volt egy nemes, aki kért egy kupa bort, vagy épp ételt kért még, vagy esetleg segíteni kellett valamiben a zenekarnak. Nagy megkönnyebbülésére szolgált, mikor nagyjából másfél óra elteltével akadt egy kis nyugalma. Beállt a terem széléhez, ahová az éppen szabad szolgálóknak kell állnia. Igyekezett minél jobban kihasználni a nyugalmas perceket, ezért becsukta a szemeit, hogy legalább a fényeket és a sürgés-forgást kizárja az elméjéből.
Nem is figyelte, meddig lehetett így, amikor is egy kellemes hang ütötte meg a fülét.
- Elnézést - szólt a női hang.
- Bo-bocsánat hölgyem. Kissé elkalandoztam. Állok re- akadt el a szava egy pillanatra a szolgálónak, amikor meglátta, hogy a vörös hajú, szép hölgy az, aki megszólította, majd gyorsan összeszedte magát és fojtatta. - Állok rendelkezésére. - pirult el kissé.
A hölgy kuncogott egy kellemeset, majd rámosolygott.
- Tudna nekem segíteni egy kicsit?
- Persze hölgyem! - felelte lelkesen.
- Tudna nekem ajánlani valami igazán finom és különleges italt?
- Igen hölgyem!
- Ó kérem, hagyja csak a hölgyemezést, szólítson nyugodtan a nevemen. Amelie vagyok. Önben kit tisztelhetek? - mosolygott rá.
- Köszönöm, kedves Amelie - hajolt meg kissé a vörös hajú szépség felé a szolgáló. - Leonard vagyok. Ha megengedi, a neve pont olyan gyönyörű, mint ön. Ajánlani, pedig egy kis habzó bort tudnék. Egészen újfaja ital, és roppant különleges a zamata.
- Valóban? Köszönöm. - mondta kissé pirospozsgás arccal. - Kimennék az erkélyre szívni egy kis friss éjszakai levegőt, hozna utánam egy keveset ebből a habzó borból?
- Természetesen Amelie. Bármi egyébbel szolgálhatok-e esetleg még?
- Igen, maradjon utána velem kérem. Szórakoztasson. Már csak ránézésre megmondom, hogy ön sokkal kellemesebb társaság, mint a nemes urak nagy része. - mondta Amelie.
- Ön túl jó hozzám Amelie. Nem érdemlem meg a kedvességét de a legfinomabbat hozom önnek. - mondta Leonard majd meghajolt és elsietett.
Egy tálcával tért vissza, rajta egy pohárral és egy kissebb kancsóval. Amelie-t valóban az erkélyen találta meg. A kőkorlát mellett állt és tekintetével a csillagokat fürkészte. Leonard megállt, élvezte a pillanatot. Szerencsésnek érezte magát, hogy egy ilyen teremtés figyelt fel rá. Az, hogy ennyire kedves volt vele, csak tovább növelte az ő szépségét.
- Kedves Amelie - lépett oda hozzá - meghoztam az italt ahogy kérte.
- Á köszönöm. - mondta majd elvette a poharat a tálcáról és belekortyolt. - Hmm ez valóban kiváló! Önnek igazán kivételes az ízlése. Mondja csak, nem inna meg velem egy pohárkával? - kérdezte.
- Nem tagadom, nagyon szívesen megtenném, de attól tartok roppant mód kikapnék érte, ha észrevesznek.
- Jajj bocsásson meg. Nem akarnám a világért sem bajba keverni.
- Ön ismét túl kedves, de én tartozom bocsánatkéréssel, hogy ezt a kérését nem teljesíthetem. - Hajolt meg Leonard.
- Semmi gond. - fordult Amelie a csillagok felé, és ivott egy kortyot. - Mondja csak Leonard. Mit gondol a csillagokról? Szerintem a csillagok a mennyeknek az ablakai, ahonnan őseink és még meg nem született rokonaink figyelnek bennünket. - Mondta réveteg tekintettel.
~ Már értem, hogy miért keresett társaságot nálam. A legtöbb nemes csak a politikáról, háborúról beszél és csak a lerészegedéssel és a szoknyákkal törődik. Ő egy igazi kifinomult nő, aki többre vágyik ennél. Ehhez képest.... ~ gondolta Leonard.
- Hát kedves Amelie, tudja nekem nincs sok időm megfigyelni a csillagokat és nem is vagyok túl tanult a tudományokban vagy teológiában ahhoz, hogy ezekre választ adjak, de, ha rájuk nézek, végtelenül kicsinek érzem magam. Mint amilyennek ők tűnnek nekem. - Válaszolta Leonard.
- Igazán érdekes gondolat Leonard. Nem csalódtam magában. Ön roppant kellemes társaság. Ha esetleg valamikor Marsiellben járna, nézzen be hozzánk. Tudja hol van? Innen pár óra lovaskocsival dél felé. Egy kis városka. Az ottani vár a családomé, szívesen látnám önt. - mosolygott rá.
- Nagyon kedves Amelie, köszönöm. Ha egyszer alkalmam lesz rá, ígérem betérek önhöz, bár nem tagadom, nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet, ahol ezt a kötelességem engedi.
-Ó ugyan már Leonard, néha csak adnak önnek szabadnapot nem? - kérdezte
- Tudja, valójában nem. A hercegnő nem engedi. Bocsánat, nem lett volna szabad így... - sütötte le tekintetét.
- Ugyan már, Leonard ne szabadkozzon. Nem mondom tovább senkinek - kacsintott rá Leonardra.
A szolgáló szíve pedig erre a tekintetre kihagyott egy ütemet és csak nézte a szép Amelie-t.
- Leonard! - törte meg a pillanatot egy rideg női hang. - Kerülöd a munkát és zavarod a hölgyet? Tudod te hogy ez mit von maga után? Tisztába vagy vele, hogy téged kerestetlek már 3 másik szolgával?! Nagyon megjárod, ha még egyszer így el mersz tűnni! - szinte már kiáltotta az utolsó mondatot, és Leonard megfordulva látta, hogy a hercegnő az. A szemei pedig szikrákat szórnak, és ki van vörösödve a méregtől.
~ Ajjajj ebből baj lesz. Tombol, akár egy fúria. Mit csináltam? ~ gondolta.
- Most azonnal velem jössz! MOST! Mit ácsorogsz ott indulj már! - tombolt a hercegnő.
Amelie próbálta menteni a  menthetőt és közbeszólt.
-  Leilana Hercegnő. Bocsásd meg közbeszólásom, de a szolgálód csak a munkáját végezte. Csak azt tette, amit kértem tőle. Ő nagyon kellemes társaság volt, így kérlek az én önzőségem miatt ne őt büntesd! - kedveskedett Amelie.
- Értékelem a kedvességét Amelie kisasszony, de ettől függetlenül a szolgálómnak tudnia kéne, hogy mi az ő kötelessége! Leonard! Utánam, indulás! - mondta Leilana hercegnő, majd megfordult és elviharzott.
Hatalmas szoknyája szinte hullámzott maga mögött, ahogy elsietett.
- Azért köszönöm, hogy megpróbálta Amelie. - mondta Leonard, majd egy segélykérő pillantást vetett rá, és a hercegnő után sietett.
Szabályosan kocognia kellett, úgy elviharzott a hercegnő, aki elindult felfelé a saját lakrészébe. Beletartott egy kis időbe mire odaértek, hisz a kastély másik oldalán volt a hercegnő szobája. Bár méreteket tekintve felért inkább egy lakosztállyal. Ahogy elérték az ajtaját Leonard előreszaladt kinyitni azt. A hercegnő bement, majd hátranézett és annyit mondott csak, hogy "Befelé!" Ahogy bementek a szobába, az sötét volt, így Leonard gyújtott egy gyertyát.
- Csak ez az egy Gyertya égjen, és húzd be a függönyöket! - mondta Leilana és még mindig lehetett hallani a hangján az idegességet. Mialatt behúzogatta a függönyöket, a hercegnő leült a foteljébe. - Állj ide elém! - dörögte - Mégis te mi az Úristent művelsz!? Jópofizol meg vigyorogsz arra a vörös kis kurvára egész nap, mint valami bájgúnár! Azt hitted, hogy nem látom?! - kiabálta a hercegnő. - Rám nézz, ha hozzád beszélek! Ne a padlót bámuld! " Ő nyanyon kejjemes tájsaság vojt, így kéjlek az ény önyzőségem miatty ne őty bünytyesd" - utánozta Leilana Amelie-t gúnyolódva. - Azt hitted, hogy nem látom? Azt hitted, hogy nem veszem észre, ahogy pirulsz és bájologsz vele mi?! - mondta a hercegnő, majd felpattant a fotelből és méregtől eltorzult arccal belehajolt Leonard arcába és a fogai között sziszegte - Te az én szolgálóm vagy! Az enyém vagy és senki másé! Csak még egyszer merjél így bájologni más nővel és azt megkeserülöd! - morogta a fogai között Leilana Hercegnő, és mire Leonard észbe kaphatott egy tenyér csattant iszonyú erővel az arcán, ami azonnal égni kezdett a fájdalomtól. - Ezt azért kaptad, hogy megjegyezd az enyém vagy! - mondta a hercegnő, majd megfogta egy kézzel Leonard arcát és szájon csókolta.
Leonard nagyon meglepődött a hercegnőn, hisz eddig sose ment el, mint most. Bár a csókkal együtt ennek az okára is rájött, hisz alkoholt érzett a hercegnő csókjában, de így legalább mostanra összeállt a kép a fejében. Az éveken keresztüli dühkitörései és hisztijei a hercegnőnek mind értelmet nyertek. A hercegnő szerelmes belé! Ráadásul ő csak így tudja kimutatni az érzelmeit. - Lefogadom a farkad is felállt, ahogyan az a kis vörös kurva bájolgott veled mi? - törte meg Leonard gondolatait Leilana, majd váratlanul a lába közé markolt, amin Leonard úgy meglepődött, hogy ugrott egy kicsit.
- Ohó! Valaki nagyon keménykedik idelent. - derült fel a hercegnő arca - Szerencséd van Leonard ugye tudod? - mosolygott a hercegnő.
Ezen a mosolyon lepődött meg leginkább, hisz ez nem a szokásos gúnyos mosoly volt, hanem kéjes és tüzes és Leonardot valami érthetetlen oknál fogva beindította. Mire egyáltalán észbe kapott, addigra a hercegnő a báli ruhájától már félig megvált, szabadon hagyva hatalmas gömbölyű kebleit. A bimbói csak úgy meredeztek előre, mintha minden áron át akarnák hasítani a levegőt. Leonardot teljesen megbabonázta a hercegnő egyre csupaszabb teste. A józanság szikrája még ott motoszkált az elméjében, ami azt súgta neki, hogy ezt nem szabad.
- Ezt nem lenne szabad úrnőm - próbált tiltakozni.
- Ugyan már. A hercegnőd vagyok és a jövőbeni királynőd. Tedd, amit mondok. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a hercegnő, és Leonardnak ennyi elég volt. Az elméje megadta magát a dühöngő ösztönöknek. Odahúzta magához az addigra már csak bugyiban és egy szál harisnyában lévő hercegnőt és megcsókolta az ő húsos ajkait.
- Mire vágy hercegnőm? - kérdezte tőle. A hercegnő erre leült a fotelba, és levette a bugyiját. Lábait lerakta a fotel két karfájára, feltárva az ő legféltettebb és legédesebb részét.
- Kényeztess! - mondta parancsolóan, mire Leonard letérdelt a fotel elé, és elkezdte csókolgatni Leilana lábfejét. Egészen finomat, szinte csak rálehelte a csókokat, úgy haladt egyre feljebb, közben óvatos pillantásokat vetve a hercegnő puncijára. A vénuszdombját puha finom szőke szőr fedte, de a többi része csupasz volt. Látta a rózsaszín ajkakat, ahogyan a gyertyafényben nedvesen csillognak. A látvány teljesen megigézte őt. Nem tudta nem azt bámulni. Már a combja közepét csókolgatta amikor egy kéz belemarkolt a hajába, és keményen a puncinak szorította a száját.
Leonard értette a célzást és elkezdte csókolni és nyalogatni a rózsaszín nyílást, egyre intenzívebben. Ahogyan a hercegnő légzése egyre szaporább lett, úgy duzzadt meg a lába között Leonard is. Pár másodperc után már attól félt, hogy a nadrágja fog mindjárt elszakadni, de a nedves punci íze és illata elvonta a figyelmét és teljesen átadta magát az örömszerzésnek.
Nyalogatta és csókolta a csiklót és a punci többi részét is. Nem is tudta már érzékelni az időt sem, annyira izgalomba jött. Csak azt vette észre, hogy Leilana teste megfeszül és megremeg, az ő hajába pedig erősen beletúr a hercegnő. Pár másodperc múlva elengedte a haját és Leonard kérdően felnézett a hercegnőre, aki lihegve megszólalt.
- Most... mi van? Vetkőzz te is! - majd felült és elkezdte lerángatni róla a ruhákat. A felső és az ing egy villanás alatt lekerült róla, felfedve szálkás felsőtestét, amit a hercegnő azonnal tapogatni kezdett. Leonard kigombolta, majd letolta a nadrágját is, amiből szabályosan kivágódott ágaskodó férfiassága. A hercegnő a tekintetét azonnal rászegezte, majd rámarkolt.
- Hű, mekkora - suttogta. - Ez mostantól már biztos, hogy csak az enyém. Nem adom oda másnak. - súgta Leonard fülébe, majd visszadőlt a fotelba, a lábait széttéve. - Gyere, és hatolj belém. Most!- mondta Leilana Hercegnő a szolgálójának ellentmondást nem tűrő hangon. Leonardot sem kellett biztatni. Annyira fel volt izgulva, hogy azonnal a fotelnál termett és odaguggolt. Dagadó férfiasságát odaigazította Leilana puncijához, és finoman elkezdte beljebb tolni.
Érezte, ahogyan a makkja előbb finoman, majd egyre jobban elkezdi szétfeszíteni a puncit. Amikor már a nagyja bent volt, egy erőteljes lökéssel tövig tolta a hercegnőbe a férfiasságát. Az elméje szinte fel sem tudta fogni, olyan gyönyört élt át. Az pedig, hogy mindezt azzal a nővel teszi, aki után sokan csak huhogva epekedhetnek, még tovább fokozta az élvezetet. Kettejük teste pedig ösztönösen tudta, hogy mi a dolga. Leonard egyre vadabbul kezdte tolni a hercegnőbe férfiasságát. A csípője egyre intenzívebb mozgást végzett. Ahogy lenézett a hercegnőre olyan látvány tárult elé, amit ha nem a saját szemével lát, el sem  hiszi. A mindig hideg és fagyos hercegnő vadul nyög és tekergőzik alatta, hatalmas keblei hullámzanak, liheg és az arca ki van pirosodva. Mintha teljesen más emberré vált volna.
Hát ez lenne a valódi hercegnő? Tette fel magának a kérdést Leonard mielőtt tudata ismét beleveszett a szinte véget nem érő üzekedésbe. Nem is figyelte egyikőjük sem, az idő múlását, csak élvezték a másik teste által keltett örömöket. Egészen addig ment ez, amíg Leonard nem érezte, hogy megfeszül, és valami készül kitörni férfiasságából. Tudatának utolsó morzsái segítségével gyorsan kivette péniszét, mielőtt kilövellt volna, így nem ment el a hercegnőbe, pusztán a hasát és a mellét fröcskölte le. Ilyen jóleső lihegést és fáradtságot régen érzett Leonard, de ránézett Leilana hercegnőre is, akinek az arcán ilyen boldog és elégedett mosolyt még soha azelőtt nem látott.