Játék...

A levegő nyári illatoktól volt terhes. Jobbára mozdulatlan volt, de néha feltápászkodott illatpárnájáról, s sétára indult. Csatlakozott hozzá a frissen vágott fű, megannyi virág és a lovak csípős szaga. Nagyot szippantottam belőle, s kissé megszédültem az érzéstől. Vigyázni kell, mert még a végén berúgok. A meleg nagy hullámokkal borított el, verejtékben fürödtem.
De jólesett, felfrissített.
- Mikor érünk már oda?- nyafogott Jeff, aki már unta a sétát.
- Nemsokára ott vagyunk.
Nem szándékoztam több szót fecsérelni ezen a szép napon, inkább csak érezni Természetanya lüktetését. Mérges voltam Jeff folytonos panaszkodásai miatt. Ránéztem a mellettem haladó köpcös férfira, homlokáról, s majdnem kopasz feje búbjáról zsebkendővel törölgette az izzadságcseppeket. Gyorsan elfeledtem iménti haragomat, szívemet atyai érzések töltötték el, és a sajnálat a koravén Jeff iránt.

Családjában a férfiak 30 éves korúkra csaknem teljesen kopaszok lettek és erős hajlamuk volt az elhízásra. Nehéz lehetett velem lépést tartania. Fürgén tapostam az utat, minél előbb érezni akartam az izmoktól pulzáló testeket a kezem alatt, látni ezeket a gyönyörű teremtményeket.
Az idő kilépett ólomcipőiből, felhúzta hétmérföldet, lépő csizmáját, s egy pillanat alatt a zöld kapunál voltunk.
Egy kicsit azért sajnáltam, mert örültem, hogy végre kinyújtóztathatom elgémberedett tagjaimat. Jeff egy elégedettet sóhajtott. A következő négy órát a gesztenyefa árnyékában, közel a földillatú pincéhez bort kortyolgatva, s pompost eszegetve fogja tölteni.
Jól sejtettem, máris az árnyék felé kezdett kacsintgatni.
A bajszom alatt mosolyogva vártam a kifogást.
- Uram, én… Esetleg megvárhatnám itt?
Nem hiszem, hogy szüksége lesz valamire. De ha gondolja…
- Nem, köszönöm nem vagy te a komornyikom.
Ülj csak le, és pihenj.
- De hát csak nem gondolja uram, hogy én azért…
- Nem meg se fordult a fejembe.
- Hisz, tudja, hogy én hűségesen szolgálom, teljesítem minden óhaját.
- Tudom. De az ég szerelmére… Nem vagy te a szolgám, viselkedj már úgy, mint egy könyvelő! Hányszor kértem, hogy tegezz!
- Ha gondolja…

- Nem gondolja! A nevem Mika.
- Ha gondolja Mika úr…
- Jeff…
- Ha gondolod Mika
- Jobb. Kettőkor itt vagyok. Aztán nekem is hagyj egy kis pompost –kacsintottam rá és elindultam az istállók felé.
- Szia Picur!- köszöntöttem a leláncolt kutyát. Hevesen csóválta a farkát, amitől rázkódott egész teste. Hatalmas volt, s sok vendég megijedt tőle, bár amilyen nagy volt olyan kevés bátorság szorult belé. A macskától is félt, Miklós, a tanya gazdája sokat panaszkodott rá.
- Lecseréllek egy cirmosra! – fenyegetőzött a múltkor, mérgesen rázva öklét felé. Tudtam, nem gondolja komolyan, Picur nagyon a szívéhez nőtt. A kutya is tudta, mert beleásított gazdája képébe.
- Meleged van ugye?- A kaukázusi igenlően vakkantott.
- Nem is csodálom ilyen vastag bundával.
- Miki!- harsogta Miklós.

Itt Miklósnak mondják a nevem… Legalábbis Miklós szerint.
Nem hajlandó se Mikának, se Colának szólítani.
- Magyarországon beszéljünk magyarul! – mondta első találkozásunkkor, s olyan erősen csapta le az asztalra a borospoharat, hogy az ezer csillámló szilánkra tört.
A magyaroknak a nyelvük nagyon fontos. Legalábbis én így tapasztaltam.
Nehéz nyelv, de annál nagyobb öröm tanulni. Tagadhatatlanul szép.
Furcsa nemzet ez. Lóimádó, s rendkívül büszke. Ezért is szeretem őket annyira, nem érzem magam angolnak. Sajnos az összes ősöm ehhez a száraz, unalmas nemzethez tartozott.
Kár.

Nem nyújtottam kezet, úgyse fogadná el. Nevetve átölelt, s egy kis ideig a másikat próbálgattuk. Én voltam az erősebb. Csak szerencséd volt, ma egy picit fáradt vagyok- nevetett.
A nevetés. Ez mennyire hiányzik a hazámból. Sőt az összesből a világon. Itt is csak vidéken csendül fel, de annál harsányabban, vidámabban, gyakrabban.
-Hogy mindenki hallja! Hallják meg mind! Kelljen fel rá az egész hon! –kacagott Miklós, felugrott az asztalra, s vadul ropta.
A tánc. Nincs ennél vidámabb tánc kerek e földön, más hasonló, ami ennyi örömet adna, s amit ilyen öröm volna nézni.
-Na gyere! Csillám már vár rád!
-Csillám? És Konok?
Furcsálltam, hogy a szelíd Csillámot kapom, a vágtaszagú Konok helyett.
Miklós furcsán mosolygott.
- Gyere!

Ismertem az utat. A karámok felé indultunk, egy kis dombon föl, aminek a tetején egy viszonylag sík terep volt. Onnan kezdődött egy meredek hegyi ösvény, ami az erdőn átvezetett, majd kijutott a földekre, ami tökéletesen alkalmas volt vágtázásra. Különböző utakon lehetett visszajutni a tanyára, attól függően, hogy milyen hosszúra tervezted a kirándulást. Persze másfelé is el lehetett indulni, de Miklós a kezdőknek a megszokott útvonalat javasolta, mert ha besötétedik és eltéved az illető a ló biztosan, visszatalál.
Néha viszont előfordult, hogy a makacs lovas nem hallgatott Miklósra, s utána lámpással kellett keresni őt az erdőben.
Öt karám volt, a hímek és a nőstények elkülönítve egymástól, a harmadikban a vemhes kancákat, s a már megszületett csikókat tartották. A negyediket a lovak betörésénél használták.

Az ötödik, jobboldaliban szokott lenni Konok, a többi lótól elkülönítve.
Vadságának egy kanca, s egy gyönyörű almásderes paripa látta kárát.
Most azonban üres volt.
Kérdően néztem Miklósra.
Ő magyarázatképpen az erdőbe vezető útra bökött.
Meresztgettem a szemem, de nem láttam semmit. Két perc múlva a tetején megjelent Konok, lovasával, aki igen tapasztalt lehetett, ha meg bírt rajta maradni.
Konok, a fekete mén igencsak vad volt, és még valamit kell róla tudni:
Csak engem engedett a hátára.
Miklós azt hitte jó vásárt csinált vele, de később kiderült, hogy a lovat elkábították, azért tűnt békésnek.
Később mikor a szer hatása elmúlt, s a hátára akart ülni, a paripa megvadult s agyontaposta Picur elődjét.

Megcsodáltam Konokot. Milyen fenséges, milyen büszke.
Ő volt számomra az erő megszemélyesítője. Bőre alatt vibráltak az izmok, s úgy tűnt a fekete szín mindent elnyel.
A lovasra nem is figyeltem.
Mikor odaértek hozzánk az lepattant róla, míg én Konokot simogattam. Tűrte, sőt élvezte.
Alig vártam, hogy felszállhassak rá.
- Miki! Ő itt Laura.
A nők.
Nincs is jobb a magyar nőknél- ivott, s utána száját az ingujjába törölte- Szelídek, mint a bárány, de az ágyban igazi vadmacskák. Igaz-e? S belecsípett Erzsike fenekébe.
Laura. Istenem.

Csak s szemét láttam. Barna szempár, háttere kékes. Talán ez a két szín tehetett róla, hogy a szempár világítani látszott. Gyengéden, szinte szeretettel nézett, s kérdőn. Okos és kihívó.
Gyönyörű-nem az agyam mondta ezt, sokkal inkább a szívem.
Orra kicsit pisze, ajka rózsaszín, bőre tejfehér.
Az összkép elbűvölő volt.
Saját erőmből nem tudtam volna megszólalni, de a megszokás, szinte rutin, a kellemes, érdekes csevegésben győzött.
Beszélgettünk egy kicsit, nem emlékszem miről.
A szívem ismerkedett az övével.
A szívemben írták az üzenetet, ami azt átküldte a szemeknek. Ő volt a felelős a mondanivaló közvetítéséért. Az agyamba jutott el legkésőbb, nem ért rá, a rátörő gondolatokkal, s a beszéddel volt elfoglalva.

Szeretlek-búgta a szívem, s szenvedélyes ölelésre tárta karjait, a másik azonban elszökött, nevetve futott előle.
Olyan volt ő, mint a levegő megfoghatatlan, de létező.
Én eddig mással pótoltam a levegőt, s időközben elfelejtettem lélegezni.
Pedig már jó ideje fulladoztam.
Most vettem egy jó nagy lélegzetet a szemeiből.
Hihetetlenül édes érzés volt.
-Igazán nem akarok udvariatlan lenni, de neked már nem kéne menni? Így alig marad egy kis időd.
Észre se vettem, hogy tegez. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot, a nagy korkülönbség ellenére. Mikor Laura pár szót váltott Miklóssal az agyam volt ideje fellélegezni, s előkeresni a sűrű ködből (ami akkor ereszkedett az elmémre, mikor az, az édes nyelv kimondta az első szót) nevét.
- Aztán van-e családod Miki?
Tagadólag ráztam a fejem.
- Háhh gondoltam! Ez a jó élet! Igazi legényélet! Nem kell nekünk asszony…
-Na és a Laura? – telepedett Bözse az ölébe.
Gyerek ammég! Majd ha megnő, egye fene, néha jöhet hozzám kicsit rendbe szedni a házat, főzni meg segíteni a lovak körül. Tudod Laura az unokahúgom.- fordult felém.
- Hát neked csak erre jók a nők mi? – játszotta meg Bözsi a sértődőst.
- Hát mi másra használjam őket? Mégse akarom velük az istállót pucoltatni.
- Menni? Mégis hova?
- Lovagolni- és olyan fényesen mosolygott, hogy bevilágította a szívem minden zugát.- Ha jól tudom azért kellett ilyen kurtára fogni a kirándulásomat, hogy te is elmehess.

Kíváncsian nézett rám.
- Fura, de Konok rajtam és a húgomon kívül senkit sem engedett a hátára. Vele voltam reggel s este, mégis te egy pillanat alatt meghódítottad. Mi a titkod?- hajolt közelebb, s ekkor vettem észre, hogy pupilláját sárgás lángok nyaldossák. Nap van a szemében.
- Nem tudom. Soha nem gondolkoztam azon, hogy mért csak nekem engedi meg. Amúgy nagyon sajnálom…
- Mégis mit?
- Hogy nem tudtad magad kilovagolni rendesen…
- Ugyan! –s legyintett- úgyse bírtam volna sokáig Konokkal
- Nehéz féken tartani- bólogattam megértően.
- Mi lenne, ha együtt mennénk? A szívem hevesen dobogott, egy gondolat dobolt a fejembe:
Ennek a lánynak enyémnek kell lennie. Akarom.
- Gondolom, elfáradtál, esetleg te mehetnél Csillámmal.
Igyekeztem minden kifogást megelőzni, mielőtt megemlítené őket.
De eszébe se jutott tiltakozni. A szív belegyezően bólintott, hagyta, hogy az enyém, átölelje.
Ez nekem még korántsem volt elég. Örökre akartam őt, nem csak pár röpke percre, azt akartam, hogy viszontöleljen.
- Benne vagyok. De előbb el kell kérni a nyerget.
Észre se vettem, hogy a tanya gazdája közben itt hagyott minket beszélgetni kettesben.
- Mit szólnál, ha szőrén lovagolnánk meg? Esetleg Konokon maradhatna nyereg, vele nehezebb.
Nem volt kedvem egy pillanatra sem elengedni ezt a tüneményt.
- Nekem úgyis jó-mosolygott.
Aztán eszembe jutott valami.
- Mégis inkább kérjük el azt a nyerget.
- Te tudod- és kissé bizonytalanul pillantott rám.

Szegény! Egyik pillanatban még ezt mondom a másikban meg valami teljesen mást.
Lefelé indult a lejtőn, én mögötte haladtam, láthattam fürge s kecses lépteit, és a pompás alakját.
Vékony volt, izmos, de a megfelelő helyeken telt.
A póló a mellekre tapadt, megfigyeltem körvonalaikat miközben beszélgettünk.
Megjelentek előttem a börtönéből kibuggyanó dús keblek. Feszesek voltak, fiatalosak, gömbölyded formájukkal megbabonáztak, s ahogy ő mozdult, követték őt, bár egy kicsi késéssel. Áldottam a tapadós lovaglónadrágot is, amely nem takarta el a két félgömböt.
Istenem milyen csodásak voltak! Kezemmel megcirógatnám őket, olyan szépek, gömbölyűek, hogy abba már bele kell harapni! A leghamvasabb, legfinomabb falat az egész világon.
Laura ment elkérni a nyerget, én jeleztem, hogy nekem még van egy kis dolgom.
Bólintott.
Hamar megtaláltam Jeffet, aki egy üveg villányinak tanulmányozta az alját.
Kissé ködös szemekkel nézett rám, úgy látszik elsőre nem ismert fel.
Megfogtam a karját, felrántottam és az esővízgyűjtő hordóhoz vonszoltam.
Belenyomtam a fejét, láttam, hogyan szállnak fel légbuborékok.
Elkezdett kapálózni, erre elengedtem.
Tudom kegyetlenség volt, amit műveltem, de nem értem rá megvárni, míg magától kijózanodik
Lekevert egy pofont.
Kissé meglepődtem.

Nem fájt, de az alázatos, szinte már talpnyaló Jefftől ez merőben szokatlan volt.
Persze utána szabadkozott, hogy ösztönös volt, utálja a vizet (ezt eddig is tudtam… a villányit jobban szereti) láttam rajta, hogy magát is meglepte merészségével.
Miután pár szóval véget vetettem magyarázkodásának és megnyugtattam, hogy nem fogom kirúgni, elmondtam, hogy mit kell tennie.
Kissé nehezére esett felfognia, még mindig kábult volt egy kicsit.
Tíz perc után vígan baktattunk a hegyi ösvényen.
Konok mindenáron vágtázni akart, nem bírta a poroszkálást, de amennyire csak tudtam, visszafogtam.

Laurával rengeteget beszélgettünk. Mindenről, ami csak eszünkbe jutott, történeteket meséltünk, zenéről is rengeteg szó volt.
Kiderült, hogy hasonló a zenei ízlésünk csak ő szereti Enyát én meg nem.
Most nyálas-e? Unalmas?
Fele út ezzel a vitával ment el, amit rendkívül élveztem.
Olyan okosan s néha aranyosan érvelt! Végül megadtam magam, és megfogadtam, hogy legalább egy Cd-t végighallgatok. Itt vége szakadt a vitának, mert időközben ebédidő lett. Leparkoltuk a lovakat egy szép tisztáson, s leültünk a cseresznyefa tövébe.
Szótlanul rágtuk a szendvicseinket néha egymásra, mosolyogtunk.
Nem sokáig tartott ez a hallgatási fogadalom.
- Na és honnan veszek én Enya CD-t?
Semelyik ismerősöm nem hallgat ilyen…
- Milyen?!
- Nem szóltam semmit…
- Na azért- fölényes mosolyra húzta száját.
- De tényleg! –erősködtem- Honnan lesz nekem Enya CD-m?
- Veszel
- De sajnálom rá a pénzt
Már épp nyitotta a száját, hogy valami gorombaságot mondjon, de végül csak rám nézett.
Titokzatosan.
Igen. Ő egy Nő.

Nem tudom, hogy művelitek, hogy tudtok férfiakat idegronccsá és a világ legboldogabb emberré tenni csak egyetlen pillantással.
Ha így visszagondolok, látom, hogy ez volt az a pillanat, mikor teljesen a hatása alá vont.
Nem tudtam szabadulni a szemétől, hívogató volt, legszívesebben ebben a szempárban fürödtem volna az elkövetkező évek során minden nap, minden órájában.
Mért van az, hogy a legboldogabb pillanatokban nem élvezzük ki, amit kapunk, hanem azon gondolkodunk, hogy mi ronthatná el az örömünket?
Engem nem zavart a korkülönbség, de hátha őt igen.
Mikor előástam Laura nevével kapcsolatos összes emlékemet, rátaláltam egy esetre, ahol Miklós megemlíti, hogy Laura nemrég érettségizett. Méghozzá kitűnő eredménnyel.
Ez közel egy éve volt.
Több mint tíz év. Magamban felsóhajtottam. Nem veszíthetem el.
- Esetleg kölcsönadhatnám neked az enyémet.
-Tényleg? Ideadnád?
-Igen- állta a pillantásom.
- És nem félsz tőle?
- Mitől?
- Hogy esetleg elveszted?
- Már nem tudom. Amúgy is szívesen adom oda.

Most már tudom miről beszéltünk.
Lehunyta a szemét.
Átöleltem, tenyerembe tartottam fejét.
Gyengéden kezdtem el harapdálni az alsó ajkát, szája sarkait csókoltam. Ő közben mosolygott. Adtam egy puszit a szájára, majd összetapadtak ajkaink. Finom, puha ajkak, méz ízű csók. Nyelvemmel közéjük furakodtam, ő utat engedett. Megsimítottam a szájpadlását, rátaláltam nyelvére. Elmerülten játszadoztunk, hátát simítottam. Elszakadtunk egymástól, de tudtuk, csak egy pillanatra, nemsokára újból ízlelhetjük a másikat. Belecsókoltam az álla felett gödörbe, majd a homloka következett. Megpusziltam szemhéjait, az ujjam közben körkörösen simogatta tarkóját.

Lefelé haladtam, az örök üdvösség felé. Nyakát simogattam a számmal, beszívtam vanília illatát.
Kicsit hátrahúzódtam és néztem.
Angyal. Szemei mindvégig csukva voltak, most azonban felnyitotta pilláit.
Mosolygott a szeme. Ahogy belenéztem, láttam egyesülésünket, láttam későbbi életünket.
Család. Gyerek.
Most már tudtam a célom. Örömet okozni. Hogy sikítson, sírjon a boldogságtól.
Önzőség?
Lehet. Mivel én is ezt akartam, így lehetek csak boldog. De nincs olyan szeretet, amibe egy csöpp önzőség ne vegyülne. Önző vagyok? LEGYEK! Enyém és senkinek nem adom, elveszem a világtól ezt a csodát.
Enyém vagy. Szeretlek.- suttogtam a szájába.
Lecsukta szemeit, szelíden hátratoltam.
Engedte.

Sorra húztam le róla a ruhákat, de se kezemmel, se számmal nem érintettem őt.
Még csak nézem.
Hadd igyam be a látványát.
Feküdt előttem, meztelenül, arcán csábító tekintet és én mégis haboztam.
Egyrészt, mert nem tudtam, hogy érintette-e már férfi, másrészt, ha igen, szed-e valamit.
Megláthatta arcomon a tanácstalanság jeleit és tudtam, azonnal megértette.
Feltérdelt, hozzám bújt, fejét a vállamon pihentette.
Így maradtunk szorosan ölelkezve.
Éreztem, hogy megmozdul, s a következő pillanatban elfelejtettem lélegzetet venni. Nyelvével a fülem mögé nyalt szenvedélyesen, belelehelt fülembe, majd gyengéden harapdálta a fülcimpámat. Ezt igennek véltem.
Nem haboztam. Ledöntöttem, s elindultam felfedezőutamra.