Improvizáció (2. rész)

Az a levél is azért született, mert valamit lépnem kellett azért, hogy változzon a világ. Hát, igen. Változott. Ő megutált, én megutáltam. De úgy érzem pont ez a kölcsönös utálat vezetett a szeretethez is. Én legalábbis megszerettem őt. De ő, mindenáron menekülni akart. A suliban még hónapokkal később is az terjengett, hogy én meg ő, milyen konfliktus-helyzet. Na majd, ebből hogy jön ki, ekkora slamasztikából. Mindig azt „hirdettem”, hogy amit meg akarok szerezni, azt megszerzem. De valójában nem is akartam visszaszerezni őt. Mikor eltelt több mint 10 hónap – pontosan november 13.án – visszatért hozzám. Kellettem neki. Segítségre szorult. De tudom, hogy nem ezért jött vissza. Egyszerűen: „rossz volt nélkülem”!
- Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy ez nem igaz? Bántották a suliban és a koliban is. Emlékszel milyen volt a közössége? Elutasító…
- De azt is csak magának köszönhette!
- Hogy beszélsz így … egy halottról? Te tényleg megőrültél, agyadra ment ez az egész „visszaszerzés”-dolog! Tedd túl magad rajta, nem szeretett téged, s ha így beszélsz, és ő még élne, s hallaná nem is szeretne!

- Azt hiszed, hogy itt arra ment ki a játék, hogy én elnyerjem a szeretetét?!?! Hát tudd meg, hogy nem! Az a kis hülye elhitte, hogy én odavagyok érte, s azt gondolta, ő nálam a középpont. De épp ellenkezőleg. Ha én nem vagyok még a végzős évemben is tépte volna magát a koliban. Én, én, én csak segítettem neki leküzdeni a szorongásait, a belső félelmeit, mert félt a szobatársaitól, félt a kollégistáktól, egyszerűen mindentől félt. Azt hitte, ha elmegy a koliból leszállnak róla. Igaza lett, egy-két héten belül a legtöbb kolis ellensége abbahagyta a csesztetését. Még én is! De utána újra kezdtem, más stratégiával. Szépen, lassan, elhitettem vele, hogy szeretem, mint barátot, s ő elég sok idő múlva szépen „beleringatódott” ebbe a tudatba. Innentől már csak meg kellett rendezni azt, hogy hogyan tegyem el végleg láb alól. És láthattad! Saját döntésének tűnt hogy 3 év után elment a suliból. Nekem akkor még másfél évem volt az érettségiig, s örültem, hogy sikerült megszabadulni tőle. De ekkor jött egy fordulat, amire nem számítottam. Nem gondoltam, hogy képes a 3 és fél – 4 évvel fiatalabb „kis” eszével rájönni, hogy én voltam az, aki kitettem a suliból is meg a koliból is. De rájött, s onnantól az egyetlen összeköttetéssel – az akkori másik barátoddal – ki akart csinálni. Azt hitte, meggyengültem, mert abban az időben az osztályban lévő „barátaim” száma inkább mínusz előjelet kaphatott volna, mint valódi darabszámot. Nem gondolt bele, hogy nekem egy is elég, és ez te voltál. Barátnak pont jó! Eleget tudtál rólam, legalábbis azt hitted. Pedig belül téged is a pokolba kívántalak, mert szeretted őt. Tagadtad, de én tudtam! Már kezdettől! Igen, most az a kérdés, hogy téged, hogyan tegyelek el láb alól, hogy ne szólhass senkinek, arról, amit most elmondtam neked. Bonyolult, nem de?

- Te őrült vagy! Ha engem megölsz, mindenki fogja tudni, hogy te voltál…
- Hacsak nem … !
- Mi?
- „Szegény fiút kisírt szemmel találták élete legféltettebb egyéne koporsója mellett. A fiú barátja, nem bírva látni, hogy legjobb „szobatársa” halálra sírja magát a sír mellett agyon lőtte magát. Hát nem hihető egy story? Most pedig mond el mi a véleményed róla?
- Az, hogy ezt nem úszod meg szárazon! És mi a gond azzal, hogy a parókia előtti elszólásodra nem csak én lettem figyelmes? Emlékszel? Ő majd kitálalja a rendőrségnek az elméletét!
- De az csak egy elmélet! Nincs bizonyíték, úgy ahogy arra sem lesz, hogy ki végzett veled? Engem egy elmegyógy intézetbe utalnak, ahol kedvemre élhetek, és ami a legfontosabb … NÉLKÜLETEK!!!
Most pedig köszönj el szépen az életedtől, és mondd:
Au revoir!

- Au revoir! – szólt egy harmadik hang valahonnan a fiú háta mögül. A titkos összekötő kapocs volt ő, a lány és a fiú között. Aki halotta az elszólást, és ezt az egész „kis” monológját a fiúnak. Egy pisztoly kibiztosítóját lehetett hallani valahonnan a sötétből, a fiú háta mögül.
- Vége a játéknak! Ülj le a földre – intézte szavait, úgy, hogy közben keze nyíl egyenesen a fiú homlokának vonalában volt, a kis kaliberű pisztoly, melyre az idegen előzőleg rácsavarta a hangtompítót.

A barát még most sem értette. – Na ebből a két „cimbora” hogy fog kimászni? – gondolta magában. Valószínűleg ez volt az utolsó gondolata, mert ekkor a homlokán egy enyhe de annál erősebb ütést érzett, s elsötétült számára minden…
Ketten maradtak. Egy fiú, akit két hónap múlva szenteltek volna pappá és egy másik, aki nem éppen szent életet élt. Így meg pláne. Gyilkossá vált. Hideg vérű gyilkossá. Megtörülte zsebkendőjével a pisztoly markolatát és eldobta.
- Viszlát … Au revoir! – mondta s elment.
A fiú még ott maradt egy darabig, megdöbbenve azon, ami az elmúlt öt percben történt.

(folyt. köv)