Imakönyv a padláson 4 - 1986.

- És? – kérdeztem a plébános urat. – Mi történt aztán?
- A méltóságos úr még abban az évben meghalt. Én temettem. A kastély egy távoli rokonra, a méltóságos asszony unokatestvérének fiára szállt, ő mindvégig idegen maradt. Nem herdálta el vagyont, de nem is őrizte úgy, mint énjének részét. A többi tényt ismeri a történelemkönyvekből. Revízió, zsidótörvények, háború, német megszállás, felszabadítás… - Bár a nyolcvanas években hivatalos kifejezést használta, a hangjából éreztem, hogy a szovjet bevonulást ő nem így élte meg. Majd hozzátette: - Ennyi volt a történet, amit el akartam mesélni.
Én azonban éreztem, hogy valamit még nem mondott el. – Kérem, mesélje tovább.
- De önnek már biztos nincs ideje, holnap munkanap van, nekem meg misét kell bemutatnom. Már harangoznak. Szívesen itt tartanám estére, van hely a plébánián, de gondolom, holnap dolgoznia kell.
Valóban, dolgoznom kellett volna másnap, de azt is tudtam, hogy szó nélkül elengednek.
- Ha a plébános úr megengedi, akkor telefonon felhívnám a főnökömet és maradnék ma estére.
- Van kedve részt venni a szentmisén?
- Tegnap este már voltam az otthoni templomban, de örömmel mennék, ha szabad.




A templom olyan volt, mint a vidéki templomok általában, aki egyet megérzett, már ismerős mindegyikben. Öreg, időtlenség illat, keményre vasalt ministránsruhák, megszentelt paraszt barokk bútorok, a márvány szenteltvíztartó oldalán kikristályosodott só szemcsék. A sekrestye közepén sötétre barnult feszület, alatta a pápa és a püspök képe. Az előző színes, látszik, hogy Olaszországban nyomtatták, a második fekete-fehér fénykép.
A hívek lassan szállingóztak, csengetésre sem telt meg a templomhajó, de a kevesek, akik eljöttek, lélekben is jelen voltak. Néztem az öregasszonyokat, rajtuk kívül csak pár apró unoka volt a templomban, az ajkuk akkor is mozgott, amikor csak a pap imádkozott. Jó volt közöttük lenni, lélekben összefonódtak az imáink. Valaki egyszer azt mondta, hogy a katolicizmusának a lényege, hogy bárhova is veti is a sors, otthon legyen; mert minden templom az otthona.
Eszembe jutott mit mondott a plébános úr fél évszázaddal korábban: a nagyszülők nemzedéke néhány évtized alatt ki fog halni – úgy látszik tévedett. Az a nemzedék valóban kihalt, de mások léptek a helyükre. Ezt neki is látnia kell; akkor viszont miért tartotta fontosnak, hogy ezt a mondatát elismételje nekem?
Az áldás után bementem a sekrestyébe, az atya épp a mise utáni imákat mormolta, még a zsinat előtti rítus szerint: „...qui non ex sanguinibus, neque ex voluntate carnis, neque ex voluntate viri, sed ex Deo nati sunt...”*. Amikor befejezte, megcsókolta a stólát és hozzám fordult:
- Nincs kedve egy kicsit sétálni?
- De igen, örömmel. Merrefelé megyünk?
- Azt hiszem, tudja.
* János evangéliumának bevezető sorai, amit régen, minden szentmise végén elimádkoztak: „akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”