Illúzió 2. rész

Reggel előbb ébredek. Félálomban hallom szuszogását. Kinyitom a szemem, és megkönnyebbülök, látva Ő alszik mellettem. A hátán fekszik, arca a fal felé.
Kihasználom az alkalmat, és megnézem magamnak markáns vonásait. Állán borosta, kezdődő, kicsit még gyér. Bőre barna, látszik, hogy ideje nagy részét szabadban szereti tölteni. A takaró a csípőjénél kezdődik, így látni engedi lapos, kisportolt hasfalát.
Csendben felkelek mellőle és kiosonok. A fürdőszobába kacsázok, felfrissítem magam. Jóleső érzéssel folyatom magamra a vizet.

Zuhany alatt korszakalkotó ötletem támad. Meglepem kedvesem egy ágyba reggelivel.
Tervem rögtön cselekvésre váltom. Kint a konyhában Kerka tüsténkedik. Ha jól sejtem válla felett kukucskálva, tésztaféle lesz ebédre.
- Derelye. – mondja kimondatlan kérdésemre a választ, miközben a dagasztás nem éppen csuklókímélő műveletét végzi.
Eszembe jut, tán valamit mondanom kéne.
- Tegnap este… – kezdek bele, de félbeszakít. Szeme szomorú, ettől remegni kezdek.
- Nem akarok prédikálni, és az erkölcscsőszöd sem leszek. Azért szeretném tudni, elmondta neked?
- Mit? – suttogom szinte némán. Rosszat sejtek.
- Szóval nem. Tőle kérdezd.
- Ne tedd ezt, kérlek.

Hangom könyörgő, de Ő hajthatatlan. Elmegy a kedvem a meglepetés reggelitől. Újdonsült kedvesem füle mögött valami lészen, és ez nem hagy nyugodni.
Türelmetlenül állok meg az ágy mellett. Nézem a fiút, akit előző este még olya nagyon szerettem, aki reményt csalt sivár életembe. Nem. Ezt az illúziót nem törheti szét.
Megérintem a vállát. Lassan megfordul, és rám néz.
Mosolya szíven szúr.
- Jó reggelt! – nyúl kezemért és magához húz. Belecsókol a nyakamba, érzi ellenállásom, bennem a feszültséget. – Történt valami? Megbántad?
- Megbánni? – kérdezem, mintha nem tudnám. Bár tudnám mit is kéne… - Van rá okom?
Tán a hangsúlyomból, tán azért, mert van lelkiismerete, lesüti a szemét.
- Valaki elmondta? Sajnálom. Én akartam.
Sajnálod. - sikoltom belülről. Nem akarom hallani. Ő azonban folytatja kegyetlen.
- Igazából lényegtelen, de tény, barátnőm van.
Kirántom a kezem az övéből és felpattanok.
- Ne csinálj ebből az aprócska tényből ekkora problémát.
- Mondd csak! Ez az aprócska probléma mégis sejti mit művelsz vele? – hangom kezd hárpiásodni, ettől észhez térek. – Maradjunk annyiban, miattam nem lesz fejfájása.
- Ezt hogy érted?
- Ha nem lettem volna elég világos, most kifejtem. KI VAGY RÚGVA!
- Te most tényleg felszívtad magad?

Látszik rajta, valóban nem érti. Magamban gúnyosan kacagva átkozom naivságom.
Még hogy minden megváltozik. Na persze. Ő is csak egy férfi. Fiatal kora ellenére érti, mivel veheti le a lábáról a nőket. Veszélyes fegyver, amit nem lehet tanulni, ez jön. Magától. Ilyennek születni kell. Rémisztő.
Jéghideg nyugalommal szemlélem öltözését. Kint akarom tudni a szobából, hogy magamba roskadhassak végre, azonban Ő nem sieti el.
- Figyelj, elintézem. Nem akarom, hogy vége legyen…
- Hagyd abba. – nézek elkeseredetten magam elé. – Miattam ne.
Végre kimegy. Ülök az ágy szélén és bámulom a helyet, ahol eddig feküdt. Lassan úrrá lesz rajtam a kétségbeesés.
Kerka nyit be, leül mellém.
- Sajnálom. Én ide kikapcsolódni hívtalak, nem tetézni a gondjaid. Nem hiányzott még ez is neked.
- Már megszoktam – felelem színtelen hangon. Kerka helyettem is hullatja könnyeit. Nekem már nem maradt egy sem. Átölelem a vállát, csitítgatom.
- Jól nézünk ki, - nevet kínjában – még Te vigasztalsz engem.
- Ne aggódj. Túlélem.

Bálint egész nap nem mutatkozik, ami tapintatos dolog tőle, de este sportbál lesz a falu kultúrházában, amire öcséim tetszik, nem tetszik, elrángatnak.
Nem elég, hogy mennem, kell, nyaggatnak, öltözzem ki. Csinosan. Minden mindegy alapon magamra öltöm kedvenc, hófehér, ezüstgombokkal díszített mellényem, és bordó velúrbőr miniszoknyámat. Hajam tincsenként tűzöm fel, néhányat szabadon hagyok a tarkómon, halántékomon. Szememre kontúrt rajzolok. Festékből csak ennyit kedvelek.
Nevetve gondolok vissza tini kori emlékeimre. Az idő tájt bármit magamra kentem, ami a kezem ügyébe került. Háromszínű szemhéjfestéket, alapozót, pirosítót, rúzst. Még a körmeimen sem volt 2 egyforma szín. Hiába, változik az ember.
Mikor megérkezünk, már elég nagy a tömeg, mégis első pillantásra kiszúrom Őt. Engem néz. Jobbján fiatal lányka, lehet 17 talán.
Hát jó. - gondolom. A ma estét még kibírom, azután úgyis hazamegyek.

Leülök a két öcsém közé. Szemben velem Bálint ül, és változatlanul engem bámul. Nem értem Én ezt a fiút. Ott ül a barátnője mellette, Ő pedig engem fixíroz.
Petihez fordulok, csak ne kelljen arra néznem.
- Mi lesz ma itt?
- Vacsi, díjkiosztás, tánc. Bugiii. Hajnalig! – nevet. Hangja kissé hamisan cseng. Nah, ezt jól ismerem. Valakinek játssza az eszét. Megáll bennem az ütő, mikor rájövök.
Te jó ég, ez a kölök Bálint nőjének csapja a szelet.
Agyam villámgyorsan pörög. Bálintra nézek, aki kacsintva konstatálja, végre leesett a tantusz, összeraktam a képet. Tehát erről van szó.
Eufórikus állapotban állok fel. Ki kell mennem egy percre friss levegőt szívni. Szinte futva hagyom el a termet.
Én barom, én állat. Kis híján tönkretettem, ami épphogy elkezdődött. Korlátnak támaszkodva fújtatok. Két emeletet szaladtam idáig felfelé.
Hirtelen egy kéz fonja át a derekam. Hátamhoz simulva suttogja a fülembe.
- Ugye most már rendben van minden?

Megfordulok. Bálint nem tágít. Esti langyos szellő zilálja rakoncátlan tincseimet. Türelmesen, simogatja ki arcomból.
- Még nem tudtam elmondani, milyen szép vagy ma este. Tetszik, ahogy a hajad feltűzted, jól áll ez a mellény és a szoknya rajtad.
Még mindig képtelen vagyok szólni, de nincs is szükség szavakra.
Ajkaival enyémet keresi. Éhesen marcangoljuk egymást.
- Gyere – szól elfúló hangon. – menjünk innen.
A hazafelé úton minden oszlopnál, öreg fa törzsénél megállunk. Vadul és követelőzően, vagy érzékien és gyengéden csókoljuk egymást. Nem gondoltam, hogy ilyen messze lakunk a Kultúrháztól.
Kellően felcsigázva robbanunk be a szobámba. Már gombolja is ki a mellényem. Türelmetlen.
- Kitti…- mormogja a számba – Annyira kívánlak.

Nem teketóriázik. Leül az ágyra, csípőmnél fogva magához húz, felemel, és az ölébe ültet.
Kicsit feltérdelek, amíg megszabadítom a nadrágjától. Ő nem bírja tovább. Szoknyámmal nem bíbelődik, egyszerűen felhajtja, és a bugyim félretolva, belém hatol.
Megremegek a gyönyörűségtől, Ő melleim közé fúrt arccal hördül fel, majd fátyolos tekintettel kér, ne mozogjak.
Érzem hüvelyemben a lüktetését, várok, amíg leküzdi túl korai magömlését. Türelmem siker koronázza. Szorítása csípőmön lazulni kezd, így ütemesen mozgok, és gátizmaimmal szorítok.
Hüvelyemben sikamlósan csúszkál, kezével csiklómon matat, és rásegít.
- Nem bírom tovább. – nyögi – Túl csúszós vagy…Olyan forró…
Minden idegszálammal érzem, remegve, rángatózva lihegem:
- Gyere…
Mozgása begyorsul. Szinte durva, de minden lökése újabb és újabb kéjjel ajándékoz meg.
Egymásba kapaszkodva, adjuk át magunkat az érzésnek.
Fújtatva lélegzünk, szívverésünk lassan csillapodik. Egymásra nézünk hitetlenkedve. Ezt tényleg átéltük? Nem álom? Varázslat?
Újra és újra meg akarunk bizonyosodni róla. Fáradhatatlanul, kielégíthetetlen kíváncsisággal ismerkedünk egymással. Már hajnalodik, mire végre álomra hajtjuk fejünket.

Gyerekzsivajra ébredünk.
- Jajj ne még… - nyekegi a fiú rekedten. – Alig aludtunk pár órácskát.
Felém fordul, és átölel.
- Ja, és remélem ma reggel, már senki sem talál ki semmit, hogy elzavarjon mellőled!
- Van mit? – simogatom meg az arcát.
- Nincs más. Nyitott könyv vagyok.
- Helyes. – csókolom meg. Felkelek.
- Te meg hová mész ilyenkor? – nyafog Bálint.
- Ki a csajokhoz. Miattam vannak megkergülve. Alig látnak.
Erről Bálintnak eszébe juthat valami, mert hirtelen felül és keskeny szájjal kérdi:
- Meddig maradsz?
Elönt a forróság. Ez eldöntötte, végképp lezárom az eddigi életem.
Boldog vagyok. Feltérdelek az ágyra szemben vele. Kezem az övébe csúsztatom.
- Meddig maradjak?
Huncut mosolya mindent elárul.
Szótlanul megyek ki a többiekhez. Kerka kérdő tekintetére elmesélek mindent. Majdnem mindent. Kikérem véleményét.
- Jövő héten hazamegyek, összecsomagolok, felszámolok mindent. Ide jöhetek?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – ölel át nevetve, majd elkomorodik. – Fog menni?
- Talán nem megy harc nélkül, de döntöttem, és már van miért. Kiért.

Kockázat nélkül nincs győzelem, a vereséghez pedig épp elég…