Hegyi történet 4. (Hegyi kaland)

Nyújtsa a magasba a kezét, aki szeretkezett már tüzijáték közben... Esetleg alatta...?


A balatoni bortúra és strandolás után hazafelé tartottunk barátnőmmel, férjével, valamint nagyobbik fiammal és barátnőjével, amikor is kitaláltuk, hogy este elsétálunk a Fő-térre és jól megnézzük az aug. 20-i tüzijátékot. Barátnőm igyekezett bevonni sok programba (bár nem vagyok egy elveszett ember), nehogy begubózzak most, hogy Attila külföldön dolgozik. Igen, férjem már vagy három hete új munkahelyén tartózkodik Ausztriában. Első hazalátogatásáig (milyen furcsán hangzik...) még egy-két hetet várnunk kell.

Az esti találkát Emeséékkel fél tízre beszéltük meg, addig mindenki haza felfrissülni, tisztálkodni.
A megbeszélt időpontban aztán nagyot dobbant a szívem, mikor felfedeztem Mátét az apja és nevelőanyja oldalán. Erre a találkozásra nem számítottam.
Ahogy ténferegtünk a tér környékén egyre csak gyűltek a népek, kezdett a kíváncsi tömeg kialakulni.
- Srácok, ha elkeverednénk egymástól véletlenül, akkor a tüzijáték után a szökőkút mellett találkozunk, vagy hívjuk egymást! – mutattam jelentőségteljesen a telefonom fiaimnak.
- Anya, elkeveredni csak te szoktál. De rendben! – közölte velem pimaszul Bence, a nagyobbik fiam.
- Én meg már el is húztam a haverokhoz! – közölte nemes egyszerűséggel kisebbik fiam, és a válaszomat meg sem várva már oda is lépett osztálytársaihoz, akik mosolyogva integettek.
Bence is elindult barátnőjét kézenfogva, hogy jobb helyet keressenek a nagy attrakcióhoz. Bár nem tudom, hogy egy tüzijáték megtekintéséhez miért kell annyira „jó helyet” keresgélni.
- Hát most nézd meg, mindegyik itthagy! – néztem elképedve Emesére. – Mi van, szégyellik az anyjukat?
- Fiatalok! Pelyhedzik az állukon a rózsika és máris önállóak! – mosolygott barátnőm férje.
- Nem baj, mi nem hagyunk el! – szólt aztán Máté és átkarolta játékosan a vállam.

Lassan közeledett a kezdés ideje és a tömeg egyre szorosabban tömörült. Máté az előttünk magasodó hotel felső erkélyeit fürkészve keményen belemarkolt fenekembe.
- Azt hiszem üzenetet kaptál... – súgta a fülembe.
Értetlenül álltam néhány másodpercig mire megértettem, hogy talán sms-re utalt. Táskámba nyúltam telefonomért és valóban.
„ Tíz perc múlva várlak a templom mellett a domborműnél!” – Természetesen tőle kaptam. Mire körülnéztem ő már sehol. Emeséék is kicsit arrébb aszalódtak, fiaimat sem láttam, és most reméltem ők sem látnak engem, úgyhogy szép lassan a pár száz méterre fekvő másik téren álló templom felé vettem az irányt. Reményeim szerint nem feltűnően. Bár nem hiszem, hogy valaki is foglalkozott volna velem, hiszen mindenki a Fő-tér felé igyekezett. – ’Na csak nem ott akar tőlem valamit ez a srác...? Őrült!’ – futott át rajtam, míg oda nem értem.

Maga a dombormű egy pici kis szökőkútszerűség közepén áll. Mint egy nagy festmény, melynek jó széles kerete van, annyira, hogy ücsörögni is szoktak rajta a fiatalok. Ahogy közeledtem úgy fedeztem fel az éji látványt. A kis teret körbeölelő fák ágai közt gyéren szűrődik át a lámpák sárgás fénye, a fák közti bokrok kisebb nagyobb sötét, szinte fekete őrökként lapulnak, mozdulatlanul vigyázva az alkotás fenségességét, sehol semmi mozgás e késői órán, és az egész olyan békét és nyugalmat áraszt, ami átjárja az ember lelkét... De tudtam, éreztem, hogy valaki vár...
El kellett ismernem, Máté jól választott, ha olyasvalamit tervezne, ami egyébként másra nem tartozik, hiszen a képződmény mindössze egy oldalra nyitott. Ha megkerülöm senki nem vesz észre ilyen sötétben soha. Kicsit azért hátborzongató..., de izgalmas...

Odaérve nem is láttam senkit. Közelebb sétálva megkerültem a domborművet.
- Nem könnyelműség ilyen feltűnően és egyedül mászkálni éjnek évadján? – kérdezte Máté hangja a sötétből.
- Tudok magamra vigyázni, ha kell! – közöltem vele magabiztosan, miközben hozzáléptem a káván keresztül.
- Pedig soha nem lehet tudni, mit tartogat a sötétség! – a vigyorát inkább csak érzékeltem az árnyékban.
- Nekem jó barátom!
- ...Na végre! Már azt hittem nem is jössz! – suttogta a fülembe, és szorosan magához húzott.
- Ne hazudj – simultam hozzá -, lefogadom, hogy már messziről hallottad a szandálom kopogását.
Jól esett az érintése, a közelsége, az illata, finom csókja... De figyelmeztetnem kellett a hely és az időpont alkalmatlanságára.
- Mire vége a hacacárénak már vissza is érünk, mintha mi sem történt volna... - duruzsolt halkan miközben mögém került.
Keze a mellemre siklott és felsőm anyagán keresztül finoman gyúrni kezdte.
- Megláthatnak! – mondtam halkan.
- Itt? Ugyan ki? Senki nem jár erre, mindenki a hülye tüzijátékkal van elfoglalva.
Csókolta a nyakam, és míg egyik kezével a melleim vette birtokba, szelíden magához szorított, szabad keze pedig már a szoknyám alatt combomon kalandozott. Hátrahajtottam fejem, ő pedig további csókokkal hintette nyakam, míg édes ajkai végre az enyéimre találtak. Nyelve követelőzően, de finoman siklott a számba. Vággyal teli mézédes csókja elbódított, és azon kaptam magam, hogy ujja pinusom vágatán siklik föl le finoman. Tagadólag nyögni kezdtem, próbáltam eltolni magamtól és lábam összezárni, jelezvén, én bizony nem akarom a folytatást... De persze nem engedett. És persze a piszok tudta mit kell tennie, hogy ellenállásom a semmibe tűnjön. Csiklóm kezdte simogatni finoman, de határozottan... Én pedig remegtem karjai közt, öleltem nyakát, faltam ajkait, és ő jól tudta, hogy győzött... Aztán két ujja egyszerre siklott belém, mire felnyögtem halkan...
- Őrült vagy! – sóhajtottam megadva magam, és megmarkoltam férfiasságát, amit eddig a fenekemhez szorított.
- Te teszel azzá! – mormolta a fülembe.
Mély hangja mindig felizgatott. Cipzárját lehúzva, kicsit ügyetlenkedve kiszabadítottam támadóm és keményen masszíroztam, húzogattam... Nem sok dolgom volt vele, szerintem már akkor harcra kész volt, amikor a fenekembe markolt a tömegben... Közben ujjai ütemesen dolgoztak nedvesedő barlangomban...

Hallottam az első durranást, majd sivítást, ahogy néhány száz méterre tőlünk a tüzijáték lövedékei a csillagos égbolt felé száguldottak, hogy ott aztán szétrobbanjanak szebbnél szebb, és látványos fényjátékkal elkápráztatva minket, a szájtátva bámuló, hurrogó tömeget. Illetve őket...
...Mert én már a domborműbe kapaszkodva élveztem Máté energikus lökéseit... Szuszogva, halkan nyögve élveztük egymást... Néha idegesen néztem körül, nem mászkál-e valami renegát errefelé... Fenekem kissé kitoltam, hogy könnyebben férjen hozzám... Ő pedig egy pillanatra sem engedte el a közben kigombolt blúzomból kikandikáló mellem, és ujjaival bimbóm morzsolta... másik kezével csípőm markolta keményen. Éreztem, most nem fogja vissza magát... De én is élvezni akartam, ezért egyik kezemmel lábaim közé nyúlva ujjaimmal csiklóm kezdtem izgatni... Próbáltunk mindketten halkan nyögni, szuszogni... A lehetőségekhez mérten próbált egyre vadabbul kefélni... és én is egyre jobban élveztem, ahogy szétfeszíti hűvelyem, minden egyes lökése tövig hatol pinám mélyébe... kedvem lett volna hangot adni élvezetemnek, de csak halkan nyöszörögtem, ahogy ütemesen dolgozott bennem vastag dorongja... A villámlások és durranások közepette hatalmasakat lökött rajtam... lüktető szerszámával teljesen felnyársalt, alig tudtam megtartani az egyensúlyom...
- Ez az kicsim lökjél, LÖKJÉL! – nyögdécseltem halkan. Tudom, hogy szereti a bíztatást..., összeszorítottam szemem, mert fájdalmat okozó erővel markolta mellem és csípőm...
- Imádlak te dög! – nyögte a fülembe pár másodperc múltán, és lihegve belém ürítette magját lüktető, rángatózó falloszából...

Szorítása csak lassan enyhült, halkan kapkodva vette a levegőt.
- Maradj még bennem... Kérlek! – nyögtem, ahogy éreztem lassú csillapodását.
... A következő percekben sóhajtozva élveztem, ahogy Máté újra és újra belémnyomja alig lankadó férfiasságát... ’energikus fiatalság!’... miközben ujjaim vad táncot járnak csiklómon... Szorítása már enyhült, hol mellbimbóimat morzsolgatta mindkét kezével... hol markolászta melleim és emelgette őket...
Így ért a kéj... Orrcimpáim kitágulva, hangtalanul tátogva, hosszan sóhajtozva élveztem el szeretőm által felnyársalva...

Kihúzta belőlem magát és összeölelkezve vártuk, hogy légzésünk csillapodjon. Mindkettőnk illata félreérthetelenül elárulta, mi is történt az elmúlt percekben. Tényleg csak pár percig tartott az egész...
- Ha valaki meglátott...,én nem tudom mit csinálok veled! – fenyegettem meg halkan, miközben rendeztem ruházatom. – Nem hiszem el, hogy rá tudtál venni!
- Pedig nem volt nehéz dolgom. – mosolygott rám.
- Őrültek vagyunk!

A templom mellett haladó szűk kis sétálóutcában kézenfogva, andalogva indultunk vissza a durrogás helyszíne felé.
- Mit is mondtál a talapzatnál pár perccel ezelőtt? – kérdeztem egy platánfa árnyékában hirtelen felé fordulva.
- Ööö... – mondta meglepetten – mire gondolsz?
- Tudod, arra, amit a fülembe nyögtél...
- Tudod, az ember ilyen felajzott állapotban összevissza nyögdécsel, és ebből a hangkavalkádból véltél kihallani valamit... szerintem.
- Ismételd meg! – búgtam halkan hozzábújva.
- Tudod, az ember ilyen felajzott állapotban...
- Nem ezt Te Dög! – vágtam közbe, majd vigyorgó képéhez hajoltam és lágy puszit nyomtam ajkaira.
Ő nem engedett, szorosan ölelt, száját a számra tapasztva édes nyelve bebocsátásért folyamodott... amit aztán kis harapások árán ugyan, de végül is engedélyeztem.
- Mennünk kell! – sóhajtva toltam el magamtól hosszú, hosszú édes másodpercek múltán.
A templom takarásábóll kilépve aztán elengedtük egymást és néha-néha „véletlenül” egymáshoz érve, kezünk „véletlenül” összeérve ártatlanul beszélgetve sétálgattunk, és csak vágyakozó pillantásainkkal faltuk a másikat. Közben a tüzijáték véget is ért. Már majdnem visszaértünk, amikor megcsörrent a mobilom.
- Jaj, anya, komolyan mondom, neked különös tehetséged van bárhol, bármikor elkeveredni...
- Ott vagytok a szökúkútnál? – kérdeztem közbevágva.
- Ja, már egy jó ideje!
- Okés, mindjárt ott vagyok én is!
- Siess!

Gyors, lopott csók, rövid, de szenvedélyes ölelés egy kapualjban, mikor senki nem lát (remélem!), aztán sietve vissza a való életbe.

Sokszor hallottam, olvastam efféle „kétes”, lopott szituációkról történeteket, amikor az ember fia/lánya könnyen lebukhat, de mégis megteszi a helytelent, mert vonzó a tiltott gyümölcs. Mindig úgy gondoltam, hogy velem aztán ez soha nem történhet meg, hiszen én annál sokkal józanabb, megfontoltabb vagyok, semmint hogy belemennék egy ilyen helyzetbe, és különben is...
Míg Máté nem érkezett ilyen hevesen az életembe, ez így is volt.
Mára azt is megtanultam, milyen igaz a mondás - „soha ne mondd, hogy soha!”.